Close
A 89 éves amerikai zongorista, aki magyarul tanul és imádja Bartókot

A 89 éves amerikai zongorista, aki magyarul tanul és imádja Bartókot

Megtaláltuk William Corbett-Jones amerikai zongoraművészt, aki elsőként készítette el a világ egyik legkülönlegesebb zeneművének modern feldolgozását.

Richard vagy William

A történet szólhatna arról, hogy egy huszonnégy éves fiatalember 1953-ban – Glenn Gould legendás felvételét két évvel megelőzve – miként rögzítette lemezre zongorán Bach Goldberg variációi-t, ám William Corbett-Jones története ennél több, ráadásul térben és időben is egészen máshol kezdődik.

Jelesül a Dohány utcában valamikor a kilencvenes évek elején, amikor megvettem egy borító nélküli lemezt, a Goldberg variáció-kat Richard Corbett-Jones előadásában. Sokszor hallgattam a felvételt, közel került hozzám, és akkoriban internet és Discogs nélkül esélyem sem volt kideríteni, ki lehetett a zongorista. Vad és sűrű évek következtek, amelyek során lemezgyűjteményem szőrén-szálán eltűnt. Két lemezt kivéve. Az egyik Thelonious Monk első albuma volt, a másik pedig ez a Goldberg. Két éve új lemezjátszó került a polcra, mellé lemezek gyülekeztek, de Richard Corbett-Jonest csak nem találtam, pedig isten látja koszos lelkem, kerestem.

És végül megtaláltam – az éppen magyarul tanuló, nyolcvankilenc éves William Corbett-Jonest, aki e-mailben mesélte el a maga nemében úttörő lemez keletkezésének történetét, valamint arra is magyarázatot adott, miért nem sikerült rábukkannom majdnem huszonöt éven át:

“A lemeztársaságnál volt egy Richard Corbett nevű zongorista, aki szintén velem egy időben készített feléveteleket. Akkor keveredett össze a nevünk.”

Goldberg

Mielőtt Corbett-Jones a stúdióba vonult volna egyetlen estére, mindössze három zenész rögzítette a Goldberg-varició-kat zongorán, az etalon mégis Wanda Landowska csembalón előadott változata volt, a Goldberg beleragadt a barokk néha felületes bájába, látszólag örökre. Amikor Corbett-Jones kiszállt Saratogában az autójából, eszébe nem jutott, milyen úttörő felvételt készít majd.

“Nem is sejtettem, hogy én veszem fel a Goldberg első, modern interpretációját. Még csak nem is hallottam Glenn Gouldról. Tizennégy éves koromban találtam meg a kottát a Los Angeles-i közkönyvtárban, és komolyabban húszas éveim elején kezdtem el foglalkozni vele. Akkoriban mindenhova kottákkal a hónom alatt jártam, és egyszer San Franciscóban a villamoson egy idősebb úr ült mellettem, és azt kérdezte, zongorista vagyok-e. Miután igennel feleltem, így szólt: “Van egy lemeztársaságom, és szívesen készítek magával felvételt.”

William Corbett-Jones

A lemeztársaságot Music Library Recordingsnak hívták, az urat pedig Stanley Page-nek, akinek a saratogai otthonában volt egy Bösendorfere és egy stúdiója. “Az egész lemezt három beállásban vettük fel egyetlen éjszaka alatt, nem volt lehetőség későbbi vágásra.” Későn ért Saratogába, sötét volt, egyedül ült a stúdióban a zongora mellett. Az üvegfalon túl a hangmérnök, előtte a félelmetes Goldberg.

“Hogyne lettem volna ideges. Egyedül voltam. Azért akartam a Goldberget lemezre játszani, mert egy ideje már dolgoztam rajta, és mindazt megtestesítette, amit zenészként el akartam érni.”

Azt gondoltam volna, hogy úttörőnek lenni, legalább Amerikában, siker és hírnév forrása.

“Egy centet sem kaptam a felvételért, és utána sem jogdíjat. Szerencsésnek tartottam magam, hogy egyáltalán felvehettem életem első lemezét. Ez a véletlen találkozás az egész életemet megváltoztatta.”

A Magyar Kapcsolat 1. – A nyelv

Corbett-Jones talán nem véletlenül örült annak, hogy megtaláltam, lévén a szokottnál messze több magyar szál van az életében, melyek közül a legfrissebb: első e-mailjében közölte, hogy magyarul tanul. Miért, mégis miért áll neki valaki nyolcvankilenc évesen egy ilyen nehéz, és elnézőnek semmiképpen nem nevezhető nyelvet tanulni? “1961 októberében Párizsban jártam, és megnéztem a Magyar Állami Népiegyüttes fellépését. Óriási hatást gyakorolt rám. Különösen Maros Rudolf Ecseri lakodalmas-a nyűgözött le. Azóta akartam megtanulni valamennyire magyarul. Kétszer jártam Magyarországon. Először 1977-ben Bécsből érkeztem autóval, és csak vezettem a magyar vidéken, mert magamba akartam szívni azt az atmoszférát, amelynek szülötte volt Bartók és a magyar népi kultúra.”

Magyar Kapcsolat 2. – Bartók

És meg is érkeztünk a kikerülhetetlen magyar zeneszerzőhöz, én azonban némileg meglepve olvastam a nevét, hiszen Corbett-Jones számos koncertprogramot osztott meg velem, és talán nem túlzás, hogy csak bécsi klasszikusokat és kora romantikusokat játszott – az egy Bartók kivételével.

“A szívem mélyén a klasszikusokat szeretem, Bartókot viszont egész életemben játszottam. Tizenkilenc évesen hallottam először a Mikrokozmosz-t az ő előadásában, és később kiderült, hogy a tanárom, Adolph Baller Yehudi Menuhinnal adta elő magának Bartóknak 1943-ban a New York-i lakásában az első hegedűszonátáját, illetve ők játszották elsőként lemezre is. Később magam is játszottam ezt a szonátát, és az egyik legnehezebb darabnak bizonyult, amivel valaha találkoztam.”

Adolph Baller osztrák születésű zongoraművész volt, aki 1938-ban Budapesten házasodott össze feleségével, és innét menekültek Amerikába, hogy megalakítsa a szintén erős magyar gyökerekkel rendelkező Alma Triót, amelynek később Corbett-Jones lett a zongoristája.

Az Alma trió két magyarral és Corbett-Jones-szal
Magyar Kapcsolat 3. – Tanárok és mentorok

Corbett-Jones lassan további magyar szálakról is beszélni kezdett. Egyik legfontosabb mentora Lili Kraus volt, a magyar zongoraművésznő, akiről annak ellenére nem vesz tudomást a magyar zenetörténet, hogy az ötvenes és hatvanas években a világ egyik vezető Mozart-előadója volt.

“Lili Krausszal tanultam 1953 nyarán, és utána évekig tartottuk a kapcsolatot, ajánlólevele sokat jelentett nekem.” Alig két év elteltével a világhírű hegedűművész Szigeti Józseffel volt alkalma együtt játszani. “1955-ben Szigeti meghívott magához egy hétre az otthonába, Palos Verdesbe. A hosszú autóút után azonnal megkért, hogy adjunk elő közösen egy Tartini-szonátát. Játszottunk még Brahmsot, Prokofjevet, Busonit és számos magyar népdalt az ő átdolgozásában.”

Rövid, mégis fontos közjáték Bécsben

1956-ban Corbett-Jones egyetemi ösztöndíjjal Bécsbe utazott, ám a látogatás nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket. “1956 a világtörténelemben és a saját életemben is nehéz év volt. Ekkor jártam először Európában – teljesen felkészületlenül érkeztem úgy pénzügyi, mint érzelmi és nyelvi szempontból. Első feleségemmel, Sylvia Jenkinssel utaztam, és képtelenek voltunk megszokni Bécset a szuezi válság és a magyar forradalom idejében. A város hideg volt és sötét, rengeteg helyen magán viselte még a háború nyomait. Sok épület homlokzatán látszottak a golyó- és lövedéknyomok. Jó oldala is volt ott-tartózkodásunknak: a Volksoperben megnéztük A denevér-t, és számos híres helyszínt meglátogattunk. Mialatt ott voltam, egy olyan zenei eseményt rendeztek, amelyről lemaradtam, és ezt a mai napig bánom. Cziffra György lépett fel, akit csodáltam.”

Cziffra november 17-én lépett a Musikverein Brahms termében a közönség elé, Scarlatti, Mozart és Beethoven műveit adta elő, valamit Lisztet játszott – koncertjét a nevével összeforrott Magyar rapszódiák egyikével, a másodikkal zárta, és pár nap múlva elindult a világhír felé. (Amelyet már Louise DiMattio mellett ért el: negyven éve élnek boldog házasságban, egy lányuk és két unokájuk van.)

Magyar Kapcsolat 4. – Az Alma Trio

Corbett-Jones 1968-ban csatlakozott az akkor már közel negyedszázados múltra visszatekintő Alma Trióhoz, amelyben – micsoda véletlen – két magyar mellé került. A hegedűs Andor Toth már Amerikában született és ért el jelentős sikereket szólistaként is, a csellista Rejtő Gábor viszont Budapesten született, és 1939 óta élt az Egyesült Államokban. (Nevüket senki sem ismeri Magyarországon.) Hét évig zenéltek együtt, kiemelkedő sikereket aratva egész Amerikában.

“Rejtő komoly karriert futott be tanárként. Én nagyon szerettem vonzó, derűs természetét, vele jöttem ki a legjobban. Turnék során, hosszú utakon jobbára szalonképtelen, nem túl Salonfähig viccekkel és történetekkel szórakoztattuk egymást.”

Az Alma Trió után

Corbett-Jones a trió feloszlása után tanítani kezdett, és szinte megállás nélkül koncertezett. Néha akkor is, amikor nem tervezte.

“Hangsúlyoznom kell, hogy közönség előtt fellépni bátorságot igényel. 1982-ben Európában voltam nyaralni, eszem ágában nem volt fellépni, a kottáim sem voltak nálam. Firenzébe érkeztem meglátogatni egy zongorista barátomat, és az utcákon barangolva megpillantottunk egy plakátot, ami koncertet hirdetett másnap estére: a Maggio Musicale Orchestra élén az akkor már világhíres Kurt Masur vezényelte Beethoven Karfantiáziá-ját. Természetesen el akartunk menni a koncertre. Aztán mindenféle körülmények révén megtudtuk, hogy Masur kirúgta a szólistáját, és engem ajánlottak a helyére. Másnap reggel találkoztam a maestróval a hotelben, megkaptam a kottát, és kaptam egy órát meg egy zongorát egy próbateremben, hogy felkészüljek. Utána bevezettek a fényesen kivilágított színpadra, ahol a nagyzenekar és a kórus várt. A maestro mosolygott, és intett, hogy kezdhetem. Halálra voltam rémülve, de belevágtam. Olyan volt, akár egy fantasztikus álom. Miután a próba véget ért, kritikát kértem tőle, és ő csak ennyit mondott: Az elején játsszon hangosabban! Három előadásunk volt.”

Az emberi kreativitás csúcsa

Végére ért a Goldberg-variációk második oldala is. Most már borítóm is van hozzá, Corbett-Jonesnak köszönhetően – és mint mindig, most is maga alá gyűrt az érzés, hogy a Goldberg nemcsak hangjegyek és szép dallamsorok gyűjteménye, hanem annál sokkal több, az emberi kreativitás és tapasztalat egyik csúcsa, amit nehéz lenne túlszárnyalni. Nem meglepő módon Corbett-Jones osztja ezt a vélekedésemet.

“Egyetértek, hogy a Goldberg egyike a legkülönlegesebb zeneműveknek, Beethoven kései vonósnégyesei, a Máté Passió, a Don Giovanni és Schubert csellóötöse mellett. Mindannyiunknak megvannak a maga legkülönlegesebb darabjai.”

William Corbett-Jones 1929-ben született a Fülöp-szigeteken, tanulmányait már az Egyesült Államokban kezdte. Zenei tehetségére hamar fény derült, bár konzervatóriumba soha nem járt. A fél világot bejárta, mellette számos lemezfelvételt készített, és jövendő zenészek százait tanította.

Legkedvesebb zongorája:
“A német Steinway. Három is van az otthonomban, kettő B modell, és egy C modell. Véleményem szerint a legjobb zongorát Amerikában gyártotta a Steinway a második világháború előtt.”

A darabok, amiket soha nem unt meg játszani:
“Legkedvesebb darabom Chopin h-moll szonátája. Ezenfelül Schubert kései szonátái, Schumann Dávid-szövetségi táncai, illetve Brahms f-moll szonátájának Andante tétele.”

A szerzemény, amely a legnagyobb technikai kihívás elé állította:
“Azt hiszem, Chopin Op 10. No. 2. etűdje a legnehezebb darab, amit valaha játszottam.”

Legkedvesebb koncerthelyszíne:
“A helyszín, ahol egynek éreztem magamat a zenével és a hallgatókkal, egy régi román stílusú templom a svájci Meiringenben, ahol odavalósi kollegáimmal játszottuk Beethoven Főherceg zongoratrióját.”

A kaland folytatódik

Megjelent a Roadster magazin második nyomtatott kiadása, amelyben ismét olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szebb lett, mint az első szám, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.

Close