Close
Álmomban egy olasz trattoria teraszán koccintottam

Álmomban egy olasz trattoria teraszán koccintottam

Milyen érdekes, hogyan játszik az agyunk az ébrenlét alatt tapasztaltakkal! Például képes egy délután szagolt fűszerből olyat kreálni, hogy kétnapos lendületet adjon. Csak egy sima főzésnek indult, és valóságosnak tűnő álom lett belőle, amiből azért nem volt teher felébredni, mert tudom, hogy eljön még az ideje, hogy valóra váltom. 

Nem tudom belőni egészen pontosan, hogy a római Trastevere negyedben, esetleg nápolyi sikátorokban, Amalfi környékén, vagy Firenzében voltam. Lehet, hogy valami hibrid, mozaik olasz városkában, de mintha közel lett volna a tenger, mintha éreztem volna azt a jellegzetes, nehezebb, vastagabb levegőt, amit a sós víz párája szállít a parti városok nyáron felforrósodott épületei, utcái felé. Több keskeny utca egy pici, takaros térbe torkollott, ahol az egymáshoz közeli, téglaszín épületek és az egyenetlen, részint márványburkolat is visszaverte a meleget. Saját kis mikroklímája volt ennek a térnek. Egyedül voltam, és vártam a vacsorapartneremre, addig részletesen vizsgálódhattam.

A trattoria előtti teraszon ültem, és szokás szerint nem tudtam választani, hogy pasta vagy hal legyen. Végül a fenyőmagos, citromos, petrezselymes, articsókás tészta nyert, de azt kértem a pincértől, hogy amíg várom a társaságom, inkább ajánljon egy bort. Egy primitivót hozott, óriási, öblös, széles szájú pohárban. Az étteremmel szemközti ház maga volt az olasz báj: kicsit omladozó falak, kisebb teraszok, helyenként futkosó borostyán faliszőnyeg, ám az előtérben égett a lámpa, és látszott, hogy belül minden tiszta márvány, csodásan rendben volt tartva, és bizonyára nem a legszegényebbek lakják. Forgattam a borom és figyeltem az egyik emeleti teraszt, ahol szintén vacsorához készülődtek. Fiatal pár, akik megadták a módját, és egy díszes gyertyatartót is kivittek a tipikus, erkélyre megálmodott pici asztalra.

Közben kezdett megtelni a vendéglő, és ahelyett, hogy cserélődtek volna a társaságok, mindenki ráérősen beszélgetett, élvezte a nyárvégi estét. Valaki branzinót rendelhetett, amit amolyan olaszos lazasággal a téren felállított grillnél készítettek el, és olyan fantasztikus illata volt, ahogy ropogósra sült a hal bőre, hogy egy pillanatra elgondolkoztam,  jó választás volt-e az articsókás strozzapreti. Lehet, mégis a halat kellett volna, őrületesen sistergett rajta a ráfacsart citrom, szinte el is nyomta a zaj a dzsesszzenét, amit olyan ízlésesen választottak ide. Végre egy hely, ahol nem elnyűtt Toto Cotugno-slágerek szólnak – gondoltam.

Ismét a szemközti ház teraszán vacsora előtt koccintó pár felé néztem, akik sűrűn pillantgattak le a térre, gondoltam is, hogy talán túl hangos nekik, ahogy minimum húsz ember társalog, ahogy a kanalak a tányérokhoz csapódnak, és a hogy a pincérek a grillnél álló szakácsot froclizzák. A hal elkészült, a szakács hosszúkás rozsdamentes tálra fektette, és intett egyett, csak éppen nem a pálya felé, hanem valahogy az égnek. Náluk aztán nem ritka az ilyesféle gesztikuláció, lehet, az égieknek köszönte meg a hibátlan alapanyagokat. Az erkélyről eltűnt a pár férfi tagja, megijedtem, hogy biztos a lenti nagy alapzaj miatt jön reklamálni, mert annyira sűrűn pillantott az étteremre. Elkezdtem sajnálni, hogy hiába a hangulatos tér és ez a remek trattoria, a romantikus estéjüknek talán lőttek, és ez nem lehet olyan könnyű az év összes napján.

Jól sejtettem, ki is nyílt az oroszlános kopogtatós ajtó, de a szemből jövő fény miatt csak egy férfi alakját láttam, ahogy becsukja maga után. Ez kínos lesz… az ő tökéletes estéjüket az étterem zaja zavarta meg, mi, vendégek pedig nem szeretnénk végignézni, ahogy a kedves és dolgos pincéreket előttünk szidják meg. Van valami a kezében… ez egy régi ellentét lehet. Sietősen lép a grillszakács mellé, és olyan dolog történik, ami az addig is hibátlan estémet még szebbé tette: a fekete V-nyakú pólóban, shortban és szintén fekete espadrilles cipőben érkező férfi egy üveg bort nyújt át a szakácsnak, megveregeti a vállát, majd sűrű köszönömök mellett felkapja a haltálat, és visszasiet a házhoz.

Nem leszámolni érkezett, hanem ő rendelte a branzinót. Azt a csodás illatú halat! Nagyot mosolygok a vegytiszta olasz jeleneten, és megérkezik a szerelmem is. Természetesen egy Vespáról száll le, a sisak kicsit elnyomta a haját, azt igazgatva tart felém, és amint leül, csupán annyit mond, hogy az illat irányába jött, és csak remélni merte, hogy a mi éttermünktől jön. Én pedig azt reméltem, hogy nem a szemközti pár műsoron kívüli kérése volt a farkassügér, hanem tényleg szerepel az étlapon. A táblára volt írva, girbegurva olasz nyomtatott betűkkel: “Branzino pescato da un nostro amico” – Sügér, amit egy barátunk fogott. Salute!

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom