Close
Minden olasz kisvárosba bele lehet bolondulni, de Cividale örökre megkapja a szívünket

Minden olasz kisvárosba bele lehet bolondulni, de Cividale örökre megkapja a szívünket

Dallamos nevű itáliai kistelepülés színes házakkal, szűk utcácskákkal, titokzatos alagútrendszerrel, smaragdzöld folyón átívelő híddal, háttérből figyelő hegyekkel, nyugodt piazzával és világörökségi védelem alatt álló épülettel. Kicsit mesebelien hangzik, nem? Pedig létezik ez az idilli élménycsomag, amit az itthon alig ismert Cividale Del Friuliban kaptunk meg, ráadásul a bájos településen az Ázsiából európai turnéra indult esernyős turistacsoportokat sem kellett kerülgetnünk.

Világszerte egyre kevesebb olyan helyet találni – Olaszországban meg aztán pláne –, ahol anélkül tudunk hosszú órákat eltölteni, hogy sorban állnánk egy nevezetesség előtt, hogy perceket kelljen várnunk a tökéletes szelfire, amíg mások kimásznak a háttérből, vagy az élettel teli piazzát még háromszor körbe kellene sétálnunk ahhoz, hogy asztalhoz jussunk és megkapjuk a jól megérdemelt hűsítő koktélunkat.

Az Udinétől csupán tizenöt kilométerre rejtőző ősi város szerencsére a kevés kivételek közé tartozik. Cividale Del Friuli keskeny utcáin úgy tudunk barangolni az ismeretlen felé, hogy szinte senki nem jön szembe velünk, és lényegében bármikor le tudunk ülni akár a főtér egyik teraszos kávézójában is, hogy elkortyolgassunk egy klasszikus olasz feketét.

A kétezer éves kisváros mediterrán színekkel megfestett házai között sétálgatva azon elmélkedünk, hogy Cividalét mintha még meg tudták volna tartani maguknak a helyiek.

Kicsit úgy érezzük, mi is ide tartozunk: Giorgio a pékségben már a köszönéskor kikészíti a reggelire félretett brióst, Franco a piacon büszkén mesél a frissen levágott vaddisznószalámijáról, Marcello pedig a fagyizóban mosolyogva közli, nem kell aggódni, a pisztácia nem fogyott ki.

Egyszóval, az olasz kisvárosokban játszódó filmek ezerszer látott jeleneteit itt nem csak személyesen élhetjük meg, hanem főszerepet alakíthatunk bennük.

A Natisone-folyó szurdokán épült várost még Julius Caesar alapította, fénykorát valamikor az 500-as években, a longobárdok idején élte. Nem csupán a Longobárd hercegség székhelyének számított, az egyházi hatalom központjaként is működött. A hajdanán világhírű longobárd építészet és művészet mementói egyedülálló formában maradtak ránk a zöld folyó fölött emelkedő templomban. A 9. században felhúzott épület a kisváros egyik jelképének számít, 2011 óta az UNESCO Világörökség védelme vigyáz rá.

Cividaléban minden a nyugalomról szól. Még a város másik kiemelkedő jelképének, a Ponte del Diavolónak (Ördög híd) környékén is halljuk a madarak csicsergését, kis túlzással az is jelentős zajszennyezésnek számít, ha valaki csobban egyet a 15. században épült középkori kőhíd alatt csordogáló folyóban. A Natisone medre – legalábbis ottjártunkkor – a kiszáradás jeleit mutatta, de nézzük a jó oldalát az összefüggő smaragdzöld folyam hiányának: kissé meredek lépcsőkön legyalogolva alulról csodálhatjuk meg az első világháborúban felrobbantott, majd teljes egészében újjáépített legendás átkelőt.

Azért legendás, mert nevének eredetére számos magyarázat van. Az egyik szerint a híd építői, hogy időre elkészüljenek a művel, magával az ördöggel kötöttek üzletet, aki ezért cserébe a hídon elsőként áthaladó lelkét kérte. A csalafinta helyiek átverték az ördögöt, mert egy kóbor kutyát küldtek át a hídon. Egy másik, kevésbé izgalmas történet viszont azt regéli, a híd tartóoszlopául szolgáló hatalmas sziklát az ördög hajította a mederbe.

Talán lentről a legjobb a kilátás a hídra, bár az az idős hölgy sem panaszkodhat, aki az átkelő közvetlen szomszédságában, a folyó menti sziklára épült házának erkélyére kiülve figyelte, ahogy néhányan megmártóznak a maximum térdig érő vízben.

Érdemes egyébként átmenni a hídon és aztán balra fordulni, mert a templom mögött találjuk azt a kilátópontot, ahonnan képeslapra, pardon, Instagramra passzoló tökéletes fotót lehet készíteni az építményről és a városkáról.

A közélet hol máshol, mint a város főterén zajlik, amely kisebbnek és családiasabbnak mondható egy tipikus olasz piazzanál, de ez nem jelenti azt, hogy nem történik itt semmi. Cividale és környéke híres borvidéknek számít, úgyhogy akármelyik vendéglátóhely teraszára ülünk is ki (asztalt meglepően gyorsan kapni), mindenképp érdemes megkóstolni kiváló boraik valamelyikét. Vagy, ha már Olaszországban vagyunk, kötelező szériatartozéka a nyári felfrissülésnek az Aperol Spritz, nem is igen látni olyan asztalt, ahol ne csillogna legalább egy narancssárga itallal teletöltött pohár.

A kesernyés koktéllal a kezünkben kényelmesen hátradőlünk, olasz sportújságot lapozgatunk, és néha felpillantunk, éppen mi történik a téren, miközben engedjük szélnek, hogy lágyan cirógasson,

valahogy ezt nevezzük kisvárosi dolce vitának vasárnap délután.

Hétvégenként egyébként két utcával beljebb termelői piac működik. Olyankor nehéz ellenállni a Toszkánából (!) érkezett sonkák, szalámikülönlegességek, sajtok és aszalt gyümölcsök illatának; az árusok végtelenül szívélyesek és kedvesek, örömmel vágnak le mindenből egy-egy nagyobb szeletet kóstolónak, így hát a friss és finom falatokkal történő ismerkedés után nagyon kevés érdeklődő hagyja el a standokat üres kézzel.

Cividale del Friuli nemcsak azért ejti rabul az ide érkező szívét, mert van némi börtönmúltja, hanem mert mindent megtestesít, amit a mozivásznon idealizált olasz kisvárosok szoktak. Egyedül a tenger hiányzik, de hát a filmek sem tökéletesek.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images, Hegedűs Nóra, Hegedűs Izabella)

Close