A Végtelen tréfa az egyik legfontosabb amerikai regény, és végre magyarul is itt van. Elolvastuk. Vagyis elkezdtük elolvasni.
A Végtelen tréfa nem könnyű olvasmány, kezdjük ezzel.
Zavarba ejtő, egyedülálló és rettenetesen megosztó. Vannak, akik szerint az egyik, ha nem a legfontosabb amerikai regény. Aztán vannak a Bret Easton Ellisek, akik szerint egy hatalmas blöff, abból is az idegesítő fajta. Az Amerikai pszichó írója a kilencvenes évek végén olyan szinten ment neki kollégájának, amilyenre kevés példa van az irodalomtörténetben.
„Szent David Foster Wallace: egy generáció próbálja okosnak érezni magát, miközben őt olvassa, és ez is része a teljes bullshitcsomagnak.”
Kontraszt: 2014-ben megrendezték az első David Foster Wallace-konferenciát, a regénnyel kurzusok foglalkoznak több fontos egyetemen, köztük a Harvardon. A Time magazin beválogatta az 1923 és 2005 között száz legfontosabb amerikai regény közé. Hogy még inkább összezavarjunk mindenkit: Bret Easton Ellis egy 2015-ös cikkében David Foster Wallace-t géniusznak nevezte. Pár sorral korábban pedig úgy jellemezte, mint korunk legtúlértékeltebb íróját. Tessék, kiigazodni.
David Foster Wallace 1962-ben született, és nem túl hosszú élete során két regényt írt, a harmadik már 2008-as öngyilkossága után jelent meg. Miközben ezt a posztot írom, be kell valljam, hogy még csak elkezdtem a 850 oldalas regényt (a könyv szerkesztője, Michael Pietsch állítólag olyan 250 oldalt kiszerkesztett belőle), és fogalmam sincs, hogy befejezem-e. Négy éve vagyok kíváncsi rá, amióta megismertem egy nagyon kedves ravennai hölgyet, akinek 1.) ez a kedvenc könyve, 2.) már háromszor is elolvasta. Miután elolvastam száz oldalt a könyvből, nem lennék meglepve, ha ő lenne a bolygón az egyetlen ember, aki háromszor elolvasta. De lehet, hogy ő az egyetlen, aki kétszer elolvasta. De könnyen lehet, hogy tévedek.
Az 1996-ban kiadott regény eddig nem jelent meg magyarul – senki nem mert belevágni –, most a Jelenkor jóvoltából igen, így aztán belekezdhettem Benny kedvenc könyvébe. Dicsekvés és sznobéria nélkül: valamiért több könyvet olvasok angolul, mint magyarul, le is fordítottam hetet-nyolcat, de az gyorsan kiderült, hogy ehhez kevés vagyok. Mármint az olvasásához, nem a fordításához. Egy másik fordító egyetértett velem abban, hogy ezt átültetni magyarba keményebb lehetett, mint megírni. Tiszteletteljes főhajtásom a fordítók előtt, akik ezzel a teljesítménnyel nyilvánvalóan beírták magukat a magyar műfordítás történetébe. Három évet vett el az életükből, megérdemlik. (Kemény Lili és Sipos Balázs egyébként azt kérik az olvasóktól, hogy a százhatvankettedik oldalig ne adják fel.)
Aki kézbe veszi a könyvet, az készüljön fel, hogy nagyon nehéz, és nem kényelmes fogni – talán érdemes lett volna szétszedni két kötetbe (vagy ott az e-book), és arra is készüljön fel, elképzelhető, hogy valami irgalmatlan intenzív és kellemetlen, folyamatos viszketéses élményben lesz része. Wallace ugyanis egy olyan világot teremt, ami szándékosan kiveti magából az olvasót, megy az elidegenítés, az elképesztő mélységű tobzódás a részletekben (arról a kb. száz oldalról beszélek, ahol jelenleg tartok), vagy ha az az olvasó mégis nagyon jól érzi magát benne, és esetleg a szó hagyományos értelmében véve szórakozik, akkor valami komoly baj van vele. Mármint az olvasóval.
Egy volt főnököm, neves főszerkesztő, két hét alatt elolvasta, gondolom szabadságot vett ki és elvonult egy kabinba egy erdő mélyén. Egy másik kedves ismerősöm már belefogott, egyelőre nem igazán találja a fogást rajta, és azt ígérte, blogot fog vezetni arról, ahogyan halad, hogy az érzéseit, gondolatait megoszthassa a nagyérdeművel. Tavalyelőtt egy amerikai nő úgy döntött, egy év alatt megeszi a könyvet, és erről vlogot készít.
Most mit mondjunk? Ez egy ilyen mű.
A regény stílusát nevezték posztmodernnek, illetve hisztérikus realistának és metamodernistának. A cselekményéről a mai napig találgatások folynak, a lezárás hiányáról a szerző azt mondta, hogy van olyan a könyvben, csak túlmutat a regény utolsó lapjain, illetve azt is bevallotta egy író barátjának, hogy „a történetnek nincs teljesen értelme”. A fordítók egyébként javaslatokat tettek arra, miképpen olvassuk a könyvet, érdemes átfutni.
Minden korszaknak megvannak a maga entellektüel-mágnesei, amikor én főiskolás voltam, igyekeztünk Kundera-kötetekkel a hónunk alatt mutatkozni hölgyek előtt, hogy demonstráljuk, mennyire intelligensek vagyunk. Öt-hat éve ez Murakami volt, most eljött a Végtelen tréfa ideje. Szerencsére ma már nem kell magunkkal cipelni könyveket, hogy mindenki lássa, mit olvasunk, elég posztolni róla egyet az Insta-sztoriban.
A magam részéről két dologra vagyok kíváncsi a Végtelen tréfá-val kapcsolatban: 1.) mikor sikerül befejeznem (veszek-e ki szabit miatta?), 2.) melyik táborba fogok állni a végén.
Összegzésképpen: hatalmas késéssel, de végre megjelent az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb amerikai regénye magyar nyelven.
És bármit is fogok szólni a regény végén, attól ez még nagyon-nagyon jó dolog.
(A regény egyébként 2018 novemberében jelent meg, tehát nem az idei év legzavarbaejtőbb regénye, de ennyit hadd játszunk mi is az idősíkokkal.)
Ez is érdekelhet:
(Fotó: Debreczeni Ágota, Getty Images)
