Close
Ilyen “őrültekkel” megy előre a világ, mint a rekordokat döntögető kalocsai földrajztanár

Ilyen “őrültekkel” megy előre a világ, mint a rekordokat döntögető kalocsai földrajztanár

Elvitte gyalog a magyar zászlót a londoni ötkarikás játékokra. Megmászta a Kilimandzsárót, teljesítette a kultikus El Caminót. Félmaratont és Spartan Race-t futott, Guiness-rekordokat tart íjászatban, no meg előadást barlangi kasztkutatásairól. Kinyó Zsolt, a békési születésű hivatásos vasember elképesztő kalandokat élt már át kihívásokkal teli élete során, egyike azon kevés honfitársunknak, akik elindultak a világ egyik legnehezebb túraútvonalán, a Pacific Crest Trailen. Elmesélte a Roadsternek, mit érzett, amikor majdnem teljesen kiszáradt a Mojave-sivatagban, mi jár a fejében, ha több ezer kilométerre a szeretteitől valahol a világ másik felén gyalogol és hogyan vészelte át a sétái során elérkező mélypontokat.

Ismerősétől hallott az El Camino zarándokútról, melyen valami olyasmi történt vele, ami megváltoztatta az életét. Onnantól kezdve késztetést érzett, hogy célokat tűzzön ki maga elé és azokat teljesítve bebizonyítsa, hogy lehet másképp is élni és nem csupán abból áll az élet, hogy reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, este meg hazatérünk a családunkhoz, közben pedig siránkozunk, hogy mindez unalmas. Az első El Caminóján egy 70 éves néni suhant el mellette vidáman, mosolyogva, miközben éppen akkor akart aznap harmadszor “meghalni” az úton. Olyan erőt adott neki a hölgy és a belőle áradó életvidámság, hogy elhatározta: ezt az életérzést szeretné továbbítani az emberek felé.

– “Egy hosszabb túrára nem feltétlenül az eljutás a legnehezebb, hanem végig fenntartani magunkat úgy, hogy közben azért a kitűzött célt is meg tudjuk valósítani. Mint mindenhez, ehhez is három dolog kell: pénz, pénz és pénz, melyek azért behatárolják a lehetőségeket” – kezdi egy alapvetéssel Kinyó Zsolt, akitől nem egyszerű feladat kérdezni, mert nehéz szelektálni az általa legyalogolt, megmászott, lefutott távok közül és kiválasztani az “izgalmasabbakat”.

Az út találta meg

A Kalocsán élő történelem-földrajz szakos tanár életében egymást érik az átlagember számára teljesíthetetlennek tűnő kihívások,

valószínűleg már az is elegendő muníció lenne egy róla szóló könyv megírásához, ha csupán felsorolásszerűen végigvennénk, hol járt eddig.

Három évvel ezelőtt világrekordot döntve, 40 nap alatt letudta a Via Sancti Martinit, azaz a Szent Márton Utat. Hogy nagyjából el tudjuk helyezni a csúcs értékét, legyen elég annyi, hogy egy “hétköznapi” zarándoklónak általában három hónap alatt sikerül megtennie a Toursból induló és Szombathelyen végződő etapot (és ez kiváló időnek számít). – “Amikor Szombathelyen tanultam, akkor hallottam erről az útról, de különösebben nem foglalkoztatott. Aztán eljött az évfordulója és egyszer csak berúgta az ajtót. Nem én kerestem az utat, az út keresett meg engem. Ezt követően találkoztam Orbán Róbert barátommal, elindult a szervezés és mire észbe kaptam, már Toursban találtam magam a rajtnál, Szent Márton sírjánál. Maga a séta nem volt könnyű, a szállás például abszolút ad hoc módon történt, mivel foglalásom nem volt. Ahogy a jóisten adta, aludtam asztalon, kocsiplatón, istállóban, padon, bokor alatt. Szerencsére nagyon sok kedves és segítőkész emberrel találkoztam – ennek azért volt jelentősége, mert nem tudtam annyi cuccot magammal vinni, hogy ne depózzak és ne legyek másokra utalva.”

A 48 éves sportember számtalan történetet tudna megosztani az úton tapasztaltakról, úgyhogy leginkább azokat mesélte el, melyek a szívet melengető fejezetekben kapnának helyet. – “Egyszer valahol Franciaországban ételt szerettem volna venni. Összefutottam valakivel, kérdezte, miben segíthetne, majd behívott a házába, kinyitotta a hűtőt, kitett mindenféle kaját az asztalra és jó étvágyat kívánt. Mikor befejeztem, a maradékot összepakolta egy kis táskába és nekem adta. Akkor látott életében először. Az a kis szütyő onnantól kezdve mindig velem volt, abba pakoltam az ételt, és ha ránéztem, eszembe jutott ez a kedvesség. Olaszországban bementem egy templomba szállás iránt érdeklődve, de elküldtek. Amikor alváslehetőségről kérdeztem egy apácát, elkezdett velem kiabálni. Egy faluszéli birtokhoz tartozó füves placcon próbálkoztam legközelebb egy kint üldögélő bácsinál. Csak annyit kértem, hogy felverhetem-e ott a sátramat. Behívott a lakásába, felajánlott egy szobát, ahol aludhatok, kimosta a ruháimat, megkérdezte, mikor kérek vacsorát. Másnap reggel a fél hatos indulásomra megfőzte a kávét, készített egy kis csomagot és jó utat kívánva elengedett.”

Érkezés 40 nap múlva, kelet felől

Persze nem kizárólag tündérmesékbe illő regéi vannak a több mint kétezer kilométeres útról. Főként az időjárási elemekkel küzdött, hol felhőszakadással, hol afrikai hőséggel, és nyilván a nagyrészt élelemmel és vízzel megpakolt 14 kilós hátizsákjának cipelése se egy Balatoni-parti wellness kezeléssel ért fel.

Egy ilyen út fáj. Elkopik pár tenyérnyi bőr, leesik néhány köröm és akármilyen cipő van a lábán, a talp még a garanciális bakancson is nullára kopik. – “Amikor elindultam, mondtam a barátaimnak, mint Gandalf a Gyűrűk Urában, hogy érkezésemre 40 nap múlva, kelet felől számítsatok, a szökőkútnál találkozunk. Persze megmosolyogtak. Aztán 40 nappal később beértem Szombathelyre, leültem az egyetem előtti parkba, és bár nem dohányzom, de az ünneplés tiszteletére elszívtam egy kis szivart. Közben végiggondoltam az utat, megkönnyeztem, amit meg kellett, megmosolyogtam a boldog pillanatokat. Ránéztem az órámra, láttam, hogy még van három percem, úgyhogy támaszkodtam kicsit a falon, majd 11:00-kor beléptem a főtérre. Nem volt ott senki. Pillanatokkal később pár méterrel odébb megláttam Robi barátomat, aki korabeli ruhába öltözve egy kisebb csapatot vezetve közeledett felém. Nekem szólt a zene, kaptam frissítőt, fogadott a polgármester… Sose felejtem el!”

Az emberség még nem veszett ki, de vigyázni kell rá

A laikus számára felvetődő első kérdések egyike nyilván az,

hogyan tudta végigtrappolni 40 nap alatt azt, ami másoknak három hónapjába telt?

A válasz egyszerű: fejben erősebb volt. – “Amikor kérdeztek a terveimről, annyit mondtam, hogy kimegyek rá és 40 nap alatt hazasétálok. Úgy álltam az egészhez, hogy esélye se legyen annak, hogy én ezt nem oldom meg. Képtelenség úgy végigcsinálni valamit, hogy én nem hiszek benne. Úgy kell alakítani, hogy ne legyen más lehetősége semminek. Ha azt mondtam, hogy egy nap 60 kilométert sétálok le, akkor lesétálom. Nincs kifogás, hogy most meleg van, vagy, hogy milyen meredek ez a hegy.

A legnehezebb pillanat akkor érkezik el, amikor elveszettnek érzi magát az ember. Borzalmas érzés. Mentálisan erősnek kell lenni; ha minden mélyponton azon gondolkodnék, hogyan adjam fel, a történet halálra van ítélve. Egy túra kicsit aszkétizmus, őrület, és szélsőség. Főleg a mai elkényelmesedett világban, mikor minden elrohan mellettünk. Séta közben teljesen más a fontossági sorrend; egy mosoly, egy napfelkelte, egy virágban zümmögő méhecske elképesztő töltetet tud adni. Talán az is segít, hogy nem görcsölök rá reggelente, hogy úristen, nekem ma 60 kilométert kell gyalogolnom! Felosztom kis szakaszokra a napomat és akkor szinte eltűnik. Életem során 8-10 ezer kilométert gyalogoltam kizárólag különféle zarándokutakon, de nem gondolnám magam szent embernek. Nem erre teszem fel az életem. Nincs nagy titok: el kell határozni magad és hinni benne a rengeteg károgó varjú ellenére.”

Tanulság? Van. – “Amikor elmegyek valahová sétálni, utána mindig az adott helynek, pillanatnak és lelkiállapotnak megfelelően ad valamit az út, amit aztán eldöntök, hogy akarom-e vagy sem. Számomra a nagy tanulság az volt, hogy az emberek még mindig nyitott szívűek és minden probléma, valamint inzultus ellenére befogadóak is. Az emberség még nem halt ki a világból, de nagyon kell rá vigyázni. Valamennyi útnál átértékelem a dolgokat, kidolgozom a negatívat, örülök a pozitívnak, átjár a lelki béke. Persze rettenetesen hiányzik a család és a barátaim. De őrültek nélkül a világ nem megy előre.”

Ahhoz pedig valóban elég őrültnek kell lenni, hogy valaki nekivágjon a világ egyik leghosszabb és legnehezebb túraútvonalának, a Pacific Crest Trailnek.

A közel 4300 kilométer hosszú ösvényen több tízezren próbáltak már végigmenni, ám ennél jóval kevesebbeknek sikerült csak célba érniük.

Zsolt egyike annak a néhány magyarnak, aki leküzdötte a Mexikóból induló, a Mojave-sivatagon át haladó és a Sziklás-hegységen keresztül Kanadában végződő távot.

Nem csupán megihlette az útról készült Vadon című film, hanem szinte ugyanazokat élte át, amiket a főszereplő. Sőt, sokkal rosszabb helyzetekbe is került. – “Egy megálló alapból úgy nézett ki, hogy egy liter víz rögtön lecsúszott izotóniával, egy liter ment az ételbe, három a hátizsákba, kettő a kistartályba, tehát alapból 6-7 literre volt szükségem. A PCT-hez készült applikációban össze vannak gyűjtve a vízlelő helyek is, de ezt ne úgy képzeljük el, hogy odaérünk, megnyitjuk a csapot és iszunk. Külön vízszűrőt kell magammal vinni hozzá, amit egyébként a határon a vámosok annyira nem értékeltek, csőbombának hitték.

A film végén hallható egy nagyon szép betétdal, ami a Szent Márton Útról hazafelé jövet felcsendült a fejemben, de akkor már tudtam, hogy menni fogok a PCT-re. Talán furán hangzik, de amikor kimentem, igazából ott szembesültem, hogy azért Pacific, mert a hegyeken át vezet észak felé…Ez pedig komoly nehézséget okoz, hiszen előbb át kell kelni a sivatagon, aztán jönnek a hegyek meg a medvék – bár velük közvetlenül nem találkoztam, mint ahogy pumával sem. Embert próbáló út, az biztos. Még úgy is, hogy bizonyos életveszélyes szakaszok hatóságilag le voltak zárva.”

Amikor majdnem elszakadt a film

A felszerelést illetően ilyenkor igyekszik annyi élelmet és vizet magával vinni, amennyit csak lehet; ezeken kívül kizárólag váltóruhát, esőruhát, és melegebb holmit gyömöszöl a hátizsákjába. A legnagyobb kincs pedig a víz. – “Egyszer majdnem kiszáradtam. Alig maradt vizem, tényleg kis híján meghaltam. Azon gondolkoztam, hogy ennyi, vége. A 28 kilós hátizsákom és az 53 fokos tikkasztó hőség együtt teljesen leszívott. Az egyik helyen, ahol terveztem utántölteni a palackjaimat, nem volt víz. A maradékot valahogy beosztottam, és elvonszoltam magam egy placcra, ahol lakókocsik parkoltak. Kértem vizet, majd kaptam egy almát, amit 45 perc alatt tudtam megenni úgy, hogy közben remegett kezem-lábam. Nyolc-tíz liter folyadék bevitele után sem kellett könnyítettem magamon még órákig.”

A napi 50 kilométeres penzummal teljesített PCT-n előre feladott olyan csomagokat, amire azt gondolta, szüksége lehet, hiszen nem tud annyi ellátmányt cipelni. Igen ám, viszont ezek a post office-ok, ahová érkeznek a küldemények, nem egyszer 100 kilométeres távolságban voltak tőle – ilyenkor pedig muszáj volt úgymond letérni az ösvényről és elmenni értük.

Háttérsegítség nélkül lehetetlen végigcsinálni a túrát. Zsoltnak is akadtak biztonságot adó guide-jai, akik aládolgoztak és segítették eljutni a checkpointokhoz. – “A Pacific Crest Trail baromi nehéz. Hozzá képest a Szent Márton út egy könnyed sóhaj” – mondja, majd arra a kérdésre, hogy a sivatagi vagy az olykor több ezer méter magasságban húzódó hegyi szakaszok strapásabbak-e, válaszként előbbit jelöli meg. – “Ötven fok, jobb esetben nyolc-tíz naponta fürdés. Jött a szúnyog és leesett előttem.”

Amikor nem a túlélésért küzdött, a fantasztikus tájban gyönyörködött és rengeteget fotózott. – “No meg átértékeltem az életem. Nevettem, sírtam, volt benne minden. Más emberként tértem haza. Soha nem leszek olyan, mint előtte voltam. Egy komolyabb kihívás teljesítésekor elkap egy bizonyos eufória, amikor beérek, de már megfogalmazódik bennem a következő feladat. A család? Elfogadják már. Persze hosszútávon ezt nem lehet tolerálni, nem is rovom fel nekik.”

New York? Ugyan, onnan csak 1200 kilométer!

A képzeletbeli célszalag átszakítása után átélt érzelmekkel kapcsolatban nem várt reakció érkezik. Ugyanis hatalmas hiányérzete volt. – “Nem mondhatom el azt, hogy végigmentem rajta, mert nem adódott rá lehetőségem. A szélsőséges téli időjárás járhatatlanná és életveszélyessé tett bizonyos szakaszokat. Ott voltam, végigcsináltam, de mégsem úgy, ahogy szerettem volna. Kiesett jó néhány száz kilométernyi szakasz, mert nem volt út, így kénytelen voltam kerülőt tenni.”

Egyik legfrissebb kalandja Ázsia legmagasabb vulkanikus pontjának meghódítása volt. A különös bájjal bíró, 5600 méteres Damavand megmászása esetében azt is jelentette, hogy Európa és Afrika legmagasabb vulkanikus pontját követően Ázsiáét is kipipálhatta. A következő, ha minden jól megy, Ausztráliáé és Mexikóé lesz, bár csak sejtelmes utalásokat tett a terveire. Annyi konkrétumot azért elárult, hogy nagy vágyai közé tartozik a Los Angeles és Chicago közötti négyezer kilométeres Route 66 legyaloglása, meghosszabbítva egy New York-i kockás zászlós leintéssel, hiszen, “az csak további 20-30 nap, nem egy eszeveszett távolság.”

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images, Unsplash, Kinyó Zsolt archívuma)

Close