Close
Nehéz elevenebb épületet elképzelni a Sydneyi Operaháznál

Nehéz elevenebb épületet elképzelni a Sydneyi Operaháznál

Elképesztően kalandos volt az ikonikus épület megtervezése és felépítése, kívülről mindig más arcát mutatja, de belül is rendre megújul, mostanra már karbonsemleges. Csak a szülőatyja nem látta soha.

Az 1973-ban átadott Sydneyi Operaház sokszorosan bizonyítja, hogy egy épület is lehet élő, hiába áll mondjuk téglából, betonból, fémből meg üvegből.

Mindenekelőtt a hatalmas, fehér csempével borított kagylóhéjformák tökéletesen igazolják a tervező, Jorn Utzon elképzelését, ami szerint „a napfény és a felhők élővé teszik az épületet”, ezért a szemlélő „sosem fog betelni vele”.

Valóban: bármerről nézzük, bármilyen napszakban, mindig más és más arcát mutatja. A jókora felületet életre keltették már zenés vetítéssel is, de az épület keletkezése is szokatlanul mozgalmas volt, ahogy az utóélete is az.

Az átadás 1973-as dátuma akkor válik érdekessé, ha hozzátesszük: Utzon pályázatát már 1957 januárjában kihirdették győztesnek, vagyis a megvalósulásig tizenhat év telt el. Maga az alapszerkezet egyszerű: két színházterem egy közös padozaton – igen ám, de a mértani alakzat és ismétlődés nélküli kagylóhéjak megszerkesztése komoly fejtörést okozott.

Utzon a legenda szerint a narancsot pucoló négyéves fia láttán jött rá a megoldásra: egyetlen gömbfelületből kell kivágni a kagylóhéjat!

Végül a héjak minden elemét a helyszínen öntötték ki, a bordákat összefűzték kábelekkel, majd összenyomták őket, hogy ívet alkossanak. Így alakult ki a kagylóhéj, amit 1 056 066 darab, Svédországban gyártott kerámiacsempével borítottak be. Ha a csempék elhelyezését is számoljuk, az ikonikus tetőszerkezet tizenegy év alatt készült el.

És mire elkészült, már nem Utzon irányította a projektet: a dán építész 1966. február 28-án felmondott, mert az emelkedő költségek miatt állandó harcban állt Új-Dél-Wales állam kormányával, azt mondta, a ki nem fizetett díjaival kikényszerítik a távozását. Utódul ausztrál építészeket neveztek ki, a főmérnök Peter Hall lett, vele fejezték be a 2800 férőhelyes hangversenytermet, az 1547 fős operatermet, és ő készítette el az ablakok és lépcsők végleges terveit.

Hall jelentősen változtatott Utzon elképzelésein, nem csoda, hogy az avatóünnepségen II. Erzsébet azt emelte ki, hogy

a piramisok is rendkívüli viszontagságok közepette épültek, mégis állnak ma is”.

1979-ben Ronald Sharp megépítette a saját tervezésű orgonáját, amely akkor a világ legnagyobb mechanikus orgonája lett. De ezzel még távolról sem fejeződött be az épület egyébként sem egysíkú története. Azt talán mondani sem kell, mennyire meghatározó jelképe lett az operaház a városnak, ám azóta többször is felújították, ami alatt nem holmi kis meszelést kell érteni.

2001-ben Utzon formálisan, tanácsadóként visszatért, hogy segítse az akkori, húszmillió ausztrál dolláros felújítási munkákat. Néhány éve pedig még drasztikusabb átalakításokba kezdtek.

Ez a legkomolyabb átalakítás az épület történetében, ezúttal 202 millió dollárból, méghozzá azért, hogy megfeleljen mind a művészek, mind pedig az épület év több mint nyolcmillió látogatója igényeinek. Ne kerteljünk, a koncerttermet akusztikailag „förtelmesnek” tartották, így egyértelműen ez a legjelentősebb változás.

Gépészeti és kisebb strukturális átalakításokat is végeznek, és bár mindennel csak a 2021-es idényre készülnek majd el, máris vannak komoly eredmények. Például idén szeptemberben – a tervezettnél öt évvel előbb – az operaházat hivatalosan karbonsemlegesnek minősítették, ezt az esemény estéjén zöldbe burkolózva ünnepelte az épület.

Jelentősen javult az energia- és hulladékgazdálkodás, például az ételmaradékból is energiát állítanak elő, illetve kicserélték a tengervizes hűtőrendszer gépezetét, amivel önmagában kilenc százalékkal csökkent az energiafelhasználás. Persze ez csak kettő a számtalan újításból.

A Sydneyi Operaház építési költségei brutálisan elszálltak annak idején, az eredetileg becsült hétmillió helyett végül 102 millió dollárra rúgtak. 1989-ben további 86 milliót kellett rákölteni a bordaszerkezet romlása és a lehullott cserepek pótlása miatt, azóta pedig további két komoly felújítás is történt.

De ezen az áron Sydney kapott egy ikonikus épületet, amely ma már az UNESCO világörökségi listáján szerepel, és amely évente 775 millió dollárral gyarapítja Új-Dél-Wales állam bevételeit.

Jorn Utzon 2003-ban, öt évvel a halála előtt megkapta a Pritzker-díjat. De soha többé nem tért vissza Ausztráliába, miután 1966-ban a családjával titokban elutazott onnan.

Az egykor narancsot pucoló fiú, Jan Utzon viszont maga is építész lett, mi több, tagja a Sydneyi Operaház Építészbizottságának, így részben felügyeli a mostani átalakításokat. Ez az épület valóban él, szédítő története van, és még embernek sem lenne idős, elvégre még mindig csak 45 éves, tele célokkal és reményekkel.

(Forrás: Neil Parkyn: Hetven építészeti csoda szerte a világból, ArchDaily, Sydneyoperahouse.com)

Close