Close
Ez a budapesti galéria nyáron a Káli-medencében vidéki missziót teljesít

Ez a budapesti galéria nyáron a Káli-medencében vidéki missziót teljesít

Puskás Bea és Tomas Opitz 2013-ban nyitották meg TOBE névre hallgató galériájukat Budapesten, azzal a céllal, hogy minél több fotográfiát vigyenek a magyar kortárs művészeti színtérre. A küldetés nemcsak itthon sikerült: az elmúlt években több rangos művészeti fesztiválon és vásáron is elismerésben részesültek – idén például egyik fotóművészük, Bartha Máté vitte el a fődíjat az 50. arles-i fotófesztiválon, Franciaországban.

Három évvel a fővárosi nyitás után lehetőséget kaptak, hogy a Káli-medence egyik legfelkapottabb községében, Szentbékkállán állítsanak ki a ma már minden balatoni kultúrafogyasztó térképén ott szereplő Pegazusban, ezzel pedig megkezdődött vidéki missziójuk, aminek egyik alapköve a művészeti edukálás. A TOBE Project néven futó nyári kiállítás-sorozat eddig sikeresen működik, annak ellenére is, hogy néha kapnak egy-egy olyan kérdést, mint például, “hol lehet itt Munkácsy-képeket nézni?”

Egy fülledt, júliusi napon találkoztunk Beával és Tomasszal, hogy megtudjuk, miért érdemes galeristaként vidéken terjeszteni a kortárs művészetet – ha egyáltalán érdemes.

A Pegazus nem véletlenül lett a Balaton Északi-partján nyaralók kedvence, legyen szó akár magyarokról, akár külföldi turistákról. A szentbékkállai templom tövében található hatalmas kőépület és kert minden nyáron filmvetítésekkel, dzsesszkoncertekkel, workshopokkal és jógatáborokkal várja a közelben vakációzókat, a délelőttől késő estig nyitva tartó konyhának köszönhetően pedig rengetegen húzódnak meg a hatalmas fák árnyékában egy könnyű ebéd vagy vacsora erejéig.

Ebben az idilli környezetben kapott lehetőséget először 2016 nyarán Bea és Tomas, hogy a fővárosból a Balaton mellé települjenek, és kortárs művészeti kiállításokat szervezzenek.

Az első alkalommal június és augusztus között egy tárlatot rendeztek, majd a második évtől egészen mostanáig minden főszezonban kettőt.

Miután körbejártuk aktuális kiállításukat, ami a Papaya címet kapta, és olyan nonfiguratív műveket mutat be, amelyek legtöbbje az egzotikus gyümölcs ovális alakjára és a különböző érési fázisokban eltérő színeire reflektálnak, elsőként az egyik legkézenfekvőbb kérdést tettem fel a házaspárnak: miért éri meg egy budapesti galériának otthagyni néhány hónapra a fővárost, és leköltözni a Balaton-felvidékre?

Tomas kezdeti, humoros pesszimizmusa után, miszerint egyedül a jó levegőért, végülis rátértünk az igazi okokra. Egyrészt azért merték bevállalni a nyári leköltözést, mert ebben az időszakban Budapest teljesen kiürül, és az oda érkező turisták nagyobb része egyáltalán nem az a típus, aki kortárs galériákat látogat.

“Meglepő, de ha a napi látogatottságot nézzük, itt többen jönnek be, mint a TOBE Gallerybe évközben – mondja Bea.

Mivel a nyaraló közönség elég gyakran rotálódik, valamint Szentbékkállán sokkal több a beeső vendég, akik között bőven akad olyan, aki még egyáltalán nem járt galériában, és olyan is, akinek a kortárs művészet teljesen ismeretlen, ezért Bea és Tomas a bő két hónap alatt szinte mindennap a kiállítótérben vannak.

“Talán azért is éri meg itt lenni jó néhány hetet, mert itt sokkal több idő jut egy-egy látogatóra – jegyzi meg Bea. Tomas pedig rögtön hozzá is teszi: – Az emberek nyitottabbak, sokkal kevésbé feszengenek, mint mondjuk bármelyik pesti galériában. Benéznek, miután megették az ebédjüket, megkérdezik, mi van itt, hogy bejöhetnek-e.”

Már a beszélgetés legelejétől mindketten gyakran hangsúlyozzák a művészeti nevelés fontosságát, ezért teljesen érthető,

hogy ők ezt a balatoni lehetőséget azért is szeretik, mert sokat tudnak segíteni abban, hogy a kortárs művészet közelebb kerüljön az emberekhez – legyen szó akár gyerekekről, akár az idősebb korosztályról.

“Nemcsak a fiatalok, de akár a negyvenen, ötvenen túliak is félnek bejönni a galériába, mert azt hiszik, vásárolniuk kell vagy még nagyobb korlát, hogy azt hiszik, nem tudnak majd hozzászólni ahhoz, amit látnak, ha esetleg odamegyünk hozzájuk – meséli Tomas. – Nehezen értik meg, mi nem kikérdezni akarjuk őket, hanem segíteni abban, hogy minél több információhoz jussanak.”

Ráadásul nem titkolt szándékuk, hogy a kortárs festmények, szobrok és installációk segítségével csempésszék be a köztudatba a fotográfiát. Az embereknek önmagában a fotókiállítás nem feltétlenül hívószó, de ha más művészeti ágakkal együtt mutatunk be fotóművészeti munkákat, már izgalmasabb lehet” – állítja Bea.

A statisztikák szerint a kiállítótérnek, és ezzel együtt a kiállításoknak nagyjából húsz-harminc látogatója van egy nap – ha a Pegazusban épp rendezvény van, akkor ez a szám csak növekszik. Vannak visszatérő érdeklődők, köztük olyanok, akik már ismerik a TOBE Galleryt Budapestről, és olyanok is,

akik a környéken laknak, és minden nyáron izgatottan várják, milyen kiállítás költözik be a faluba.

Bea és Tomas mindketten azt vallják, hogy összességében azért könnyű a helyzetük, mert már van egy gyűjtőkből, művészekből, szakmabeliekből álló érdeklődő kör, akiket le tudnak hívni a Balatonhoz, de csak a helyben beesőkből nem lehetne sikeresen csinálni szezonálisan sem. “Nagyon érdekes, mert külföldön például nincs különbség, hogy város és vidék, illetve tél és nyár. Például a már említett Arles, ahol a világ egyik legrangosabb fotóművészeti eseménye (Les Rencontres de la Photographie) zajlik minden év nyarán, de az ott működő számos kortárs galéria évközben is sikeres tud lenni” mondja Tomas.

Mivel a Káli-medencébe eljutni alapvetően nem annyira egyszerű, ha az ember nem autóval közlekedik, ráadásul a környéken szállást találni sem egy gyalog-galopp, feltettem a kérdést, mi történne akkor, ha mondjuk egy forgalmasabb balatoni városban – tegyük fel, Balatonfüreden – rendezkednének be egy ilyen kiállítótérrel, esetleg egy kereskedelmi galériával.

Tomas szerint nem lenne elég csak létrehozni a helyet, rengeteg kísérőprogram és nagy hírverés kellene hozzá, hogy az emberek felkapják rá a fejüket. “A Balaton még mindig a giccsről szól. Az emberek olyan képeket vesznek, amiken vitorlások vannak vagy egy tó fölötti naplemente. Kell a hájp ahhoz, hogy egy kortárs művészeti galéria itt működhessen.”

A jó levegő, a kellemes környezet és az átlagnál jóval nagyobb érdeklődés a művészek pozitív hozzáállásáról nem is beszélve  továbbra is maradásra bírják Beát és Tomast. Ha lesz lehetőségük egy ötödik szezont is végigcsinálni, akkor szívesen teszik. “Nagyon nagy örömmel vállaljuk a jövő évet is, ha felkérnek, még annak ellenére is, hogy már két éve nem voltunk nyaralni…” – válaszolja Bea arra a kérdésemre, hogy a következő szezonban is itt lesznek-e.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: TOBE Gallery)

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom