A pezsgő kávéházi élet ágyazott meg az utolsó magyar irodalmi forradalomnak

Amikor magyar irodalmi forradalomról beszélünk, szinte azonnal a reformkorban találjuk magunkat a Petőfi Sándor, Fáy András, Sárosi Gyula fémjelezte korszakban; és talán eszünkbe se jut az, hogy a boldog békeidők utolsó évei ágyaztak meg a magyar irodalom 20. századi nagy forradalmának.

A történet helyszíne nem Budapest, hanem a királyság egyik legdinamikusabban fejlődő városa, Nagyvárad, amely pezsgő szellemi és kulturális élete miatt a Pece- vagy Körös-parti Párizs nevet is kiérdemelte.

Virágzó kávéházi élet

A századfordulón az Osztrák–Magyar Monarchia területén egészen mást jelentett a kávéházi élet, mint napjainkban. Ezek az épületek olyan bensőséges helyiségeknek adtak otthont, ahová nemcsak szórakozni, csevegni jártak a helybéliek, hanem megvitatni a legújabb híreket, továbbá a vendéglátóhelyek asztalainál nem egyszer rendkívül fontos döntésekről is határoztak. A monarchiabeli kávéházakat egyedi stílus jellemezte:

a bécsi kávéházak fényes márványasztalokkal, kényelmes és kifinomult tonettszékekkel, fa újságtartókkal voltak kitömve.

A kiemelkedő kávéházak a fontosabb tereken elhelyezkedő szállodák részei voltak, és minden kávéházban más-más társadalmi csoport képviseltette magát, úgyszólván mindegyiknek megvolt a jellegzetes törzsközönsége. Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében című kötetében azt olvashatjuk, hogy

a bőrdíványos asztaloknál jól szituált polgárok, ügyvédek, kereskedők olvastak újságot, a főfronton elegáns urak mulatták az időt szép hölgyek társaságában,

a külső sarokban huszártisztek és snájdig urak foglaltak helyet, a zöldhuzatos asztaloknál a komolyarcú férfiak kártyáztak, a sarokban lévő nagy kerek asztalnál pedig többnyire újságírók ültek.

Várad ezekben az időkben olvasztótégelye lett megannyi szubkultúrának, kezdeményezésnek és etnikumnak, úgymond párhuzamos világok fértek meg egymás mellett. Az 1900-as évek eleji Nagyváradon öt irodalmi lap működött, ezen kívül országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város.

De megemlíthetjük a kőszínházat, a kabarékat és orfeumokat, a fontos szabadkőműves páholyokat, a város fejlődésében kulcsszerepet játszó zsidóságot, az uradalmi és püspökségi birtokokat, a tudós főpapokat és a jogakadémiát.

Nagyvárad, az ország keresztmetszete

A párizsi tanulmányaiból hazatérő, budapesti, majd székesfehérvári időszak után 1908-ban Nagyváradra kerülő irodalomkritikus és publicista Szabó Dezső így festette meg az akkori várost: „Nagyvárad az ország egyik legérdekesebb városa volt. Mintegy szintézise vagy keresztmetszete az egész országnak. Megvolt benne minden ellentét, minden szolidaritás, minden széthúzás. Központjában könnyen hihette az ember, hogy Budapest egyik nagyon előkelő negyedében van.

Jobb kávéházai egészen fővárosi arányúak voltak, amelyekben mindazokat az európai hírlapokat és folyóiratokat meg lehetett kapni, amelyeket a pesti kávéházak nyújtottak.”

A monarchiabeli pezsgő kávéházi életet, a vibráló dualista korszellemet, valamint Nagyvárad szellemi, kulturális és gazdasági potenciálját tekintve egyáltalán nem meglepő, hogy

a város kreatív, progresszív energiái egy adott pontban összeértek.

A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a város fiatalos szellemi elitének régóta vágyott irodalmi mozgalma minél hamarabb életre keljen. Volt kollégái közül végül csak Babits Mihály mondott igent a felkérésre, a végleges írógárdához rajtuk kívül még Ady Endre, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás és Miklós Jutka csatlakozott.

Vidéki centrum, modernitás és Ady

Három közös pontja, motivációja, célja is volt a fiatal írógárdának: megteremteni a Budapesten központosuló kulturális élet egyik vidéki centrumát Nagyváradon, valamint a magyar irodalmat uraló konzervatív erőkkel szembeni modern irodalmi szemléletet.

És volt még egy közös pont: ő maga Ady Endre volt, akiért mind rajongtak.

A költő 1899 végén érkezett Nagyváradra, a helyi kávéházi élet ekkor virágzott igazán.

Szívesen járt az előkelőnek számító Royalba, amelynek falait művészi becsű freskófestmények borították,

mennyezete pedig a gipszdíszítés remeke volt – ezek a falak pedig elegáns közönséget kívántak meg. Feltételezhetően ez volt Nagyvárad első elit találkozóhelye, amelynél Budapesten sem lehetett találni ekkor elevenebb, kényelmesebb kávéházi helyiséget.

Ady székhelyét idővel áthelyezte a liberálisabb köröket vonzó EMKE kávéházba. Ez a helyiség is az előkelő közönség találkozóhelye volt: gazdag étel-, illetve italválaszték fogadta a vendégeket, továbbá valamennyi bel- és külföldi napi-, illetve hetilapot megtalálhattak itt, hetente háromszor pedig zeneestélyt tartottak.

Ady Endre idővel egyre több időt töltött Müller Salamon Széchenyi téri kioszkjában, a Müllerájban is, amelyről így írt egy korabeli helyi lap:

„A legnagyobb fény, pompa egyesítve van a szebbnél szebb faragványokkal, s különösen dicséretre méltó, hogy az összes berendezést nagyváradi iparosokkal készíttette el Müller Salamon.”

A Mülleráj írók és művészek közkedvelt találkozó-, illetve alkotóhelye volt, nem egyszer éjszakába nyúló mulatozások helyszíne,

amely később cukrászdaként, majd étteremként és sörözőként is üzemelt, 1955-től pedig itt található a néhány éve felújított Ady Endre Emlékmúzeum.

Ady Endre az első néhány évben publicistaként dolgozott, ebben az időszakban következett be egy óriási fordulat az életében, ugyanis 1903 nyarán találkozott az akkor már Franciaországban élő, de rokonlátogatás miatt Nagyváradra hazalátogató Diósdi Brüll Adéllal – találkozásuk pillanata egy szenvedélyektől izzó, keserűséggel, megbánásokkal tarkított, kilenc évig tartó sorsfordító viszonnyá nőtt.

Léda megjelenése, toalettje a sokak által csodált „párizsi nő” alakját idézte.

Neki volt „a legkarcsúbb slussza a vármegyében”, és ha agorával végigsétált a déli korzón, a huszártisztek haptákba merevedbe tisztelegtek előtte.

Költő áll a sereg élén

A holnaposok szerettek volna egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapot elindítani, ez azonban hamar meghiúsult, így egy antológia összeállításában állapodtak meg. A Holnap-antológia bemutatóját 1908. szeptember 27-én tartották a városháza dísztermében, az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor bevezetőjében büszkén jelentette ki:

„Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”.

A Holnap nem csak egy irodalmi társaság volt, mint amilyenek a fővárosban meg a vidéken is több helyen léteztek, szervezettel, munkarenddel, alapszabályokkal – meg copffal. Ezek egyikével sem rendelkezett, cserébe

végtelenül szabad volt, szabálytalan és individuális, ellensége minden akol- és pásztorrendszernek.

A Holnap Irodalmi Társaság nem hirdette mindenfajta nemzeti érték feltétlen megbecsülését, mint a Nyugatot vezető Ignotus Hugó, ugyanakkor bátran vállalta fel a századfordulói konzervatív irodalom által mellőzött magyar géniuszokat őseinek, úgy, mint Petőfit, Csokonait, Vajdát vagy Reviczkyt.

Mivel A Holnap jóval nagyobb visszhangot keltett maga körül, mint a hasonló irányban, de lassabban, óvatosabban elinduló Nyugat, ezért

a modern irodalmat övező viták, a századelő új, formálódó irodalomeszményét ért támadások elsődlegesen a holnaposokon csattantak.

Ahogyan Schöpfin Aladár A magyar irodalom története a XX. században című művében fogalmaz: „A harc nem is a Nyugat ellen indult meg; az első évben nem vették észre, talán nem is akarták észrevenni, hogy a folyóirat valami mást, újat akart, mint a többi meglévő lapok.”

Az új magyar irodalom hajnala

A „magyar lelkek forradalma” beteljesítette sorsát, így a korabeli konzervatív irodalom képviselői országos szintű kampányt indítottak ellenük,

ezer fokon izzott Nagyváradtól Budapestig a magyar kulturális és társadalmi élet, főszerepben A Holnappal.

Az első antológia megjelenésétől és bemutatásától számított pár hét alatt a korabeli irodalmi élet szinte valamennyi meghatározó képviselője megfogalmazta véleményét a holnaposokkal kapcsolatban, e polémiasorozat révén került először éles vitahelyzetbe az új magyar irodalom, és főként a líra –

ezt az időszakot a modern magyar irodalom megszületéseként is értelmezhetjük.

Antal Sándor, a Nagyváradi Napló egykori szerkesztője így emlékezett vissza az Ady és Várad nevű kötetében erre az időszakra: „A Holnapnak az volt a baja, hogy túlságosan sikerült. […] Fél esztendőn keresztül a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székéből is, a napi sajtóban is, a vicclapokban is, az iskolai önképzőkörökben is, állandóan csak velünk foglalkoztak.

Háttérbe szorultak a politikusok, a primadonnák, a panamisták, a sikkasztók, az egész ország két pártra szakadt: A Holnap ellen – A Holnap mellett.

Kitört a nyílt háborúság, meg kellett menteni a nemzetet a holnaposoktól. Hír szerint egy csomó diákot ki is csaptak az ország iskoláiból, mert a mételyes holnaposok verseit merték szavalni az önképzőkörökben. […] Kicsik és nagyok, tudók és tudatlanok leveleztek, cikkeztek, nyilatkoztak, krokit és verseket írtak A Holnap, illetve az Ady Endre nevezetű veszedelem ellen.”

Az antológia sajtópolémiát kiváltó második kötete fél évvel később, 1909 tavaszán jelent meg. Idővel a Nyugat és A Holnap közeledett egymás felé, de az elvi különbségek, és az egymással szembeni fenntartások végig fennmaradtak.

A Holnap programja jóval forradalmibb volt,

és a Nyugattal ellentétben már indulásuk hajnalán óriási hatást gyakoroltak a magyar irodalmi, kulturális és társadalmi életre – többek között más városokban is hasonló törekvésű, szándékú irodalmi társaságok alakultak, 1909-ben pedig megjelent Kolozsváron a Közös úton című antológia.

Ilia Mihály a következőképp fogalmazta meg a Nyugat és Holnap közötti fő különbségeket:

„A holnaposok irodalmi matinékat szerveztek, ahol műveikből olvastak fel, vagy színészek adták elő őket, zeneszerzők mutatkoztak be új szerzeményeikkel, a falakra pedig a modern festők alkotásai kerültek, így ezek a rendezvények a kortárs művészetek fontos fórumaivá váltak. A Holnap léte az antológiák mellett ezekben mutatkozott meg igazán.

A Nyugat ezt a fajta közönséggel való kapcsolattartást eltanulta A Holnaptól.”

1909 októberében A Holnap és a Nyugat szerkesztősége közös rendezvényt tartott, amely a magyar irodalom ünnepének számított akkor. A teljes nyugatos vezérkar lejött Nagyváradra, majd közös összejöveteleket tartottak Temesváron és Aradon is.

A Holnap végül nem élt meg több antológiát, a kezdeti előrejelzésekkel szemben pedig a sokak által tiszavirág életűnek gondolt Nyugat folyóirat egészen 1941-ig megjelent Budapesten – közben pedig a holnaposok többsége, így Juhász Gyula, Babits Mihály, Andy Endre és Balázs Béla is a Nyugat szerkesztőjévé vált.

Juhász Gyula, a 20. század első felének egyik legismertebb magyar költője így emlékezett meg  a rövid életű, de nagy hatású irodalmi kezdeményezésről évekkel később a Nagyváradi Napló hasábjain:

„Igen bizony, jól esik erre emlékezni, mert valljuk be őszintén: ennél önzetlenebb, magyarabb, poétásabb irodalmi mozgalom nem volt azóta, mióta az irodalmat részvénytársasági alapon szervezik és még a költőknek is juttatnak belőle osztalékot.

Szeretem az üldözött, a kigúnyolt és immár beszűnt Holnapot, a gúny, az üldözés, az agyonreklámozás és agyonhallgatások dacára is szeretem, mert a fiatalságom volt ez a Holnap, őszinte, lelkes, örökké édesbús ifjúságom.”

(Forrás: Boka László: A Holnap és Nagyvárad, A nagyváradi kávéházi élet a századfordulón, Ady Endre Emlékmúzeum)

holnap | ady endre | nagyvárad | nagy sztori