Close
Van egy város, ahová tizedszer is érdemes menni, mert megunhatatlan

Van egy város, ahová tizedszer is érdemes menni, mert megunhatatlan

Homokos tengerpart, középkori óváros, lenyűgöző építészet, hétköznap esténként is telt házas tapasbárok, napi átlag hét óra napsütés, paella és seafood minden mennyiségben. Az egyik legjobb barátnőm néhány éve Barcelonába költözött, én pedig nem sokat hezitáltam, hogy meglátogassam.

Eixample, avagy modernista építészet vermut által bódultan, holá!

Vezetett túra a Güell parkban? No way. Autentikus(nak mondott) flamenco-est két szuvenírbolt között a gótikus negyedben? Még ha fizetnének érte sem. Hop on, hop offos városnézés? Egy dupla vodkát, légyszi’. Nagyjából ezeket az irányelveket szögeztük le első állomásunkon, az Eixample negyed egyik vermutbárjában, a Senyor Vermutban, ahol szombat délben körülbelül akkora kihívás volt szabad asztalt találni, mint itthon egy átlagos este a Fröccsteraszon.

Ami ugyanis nekünk a fröccs, az Barcelonában a vermut, amivel – aperitif révén – már egész korán meg lehet indítani a napot.

A katalán modernista építészet központjának számító, ortogonális utcahálózatáról híres Eixample negyedet azonban nem lenne fair csupán a bárjaival azonosítani. A Gaudí által tervezett Casa Batlló a dinoszauruszok hátára emlékeztető ívelt tetőszerkezetével és csontszerű oszlopaival vermut nélkül is olyan élményt jelent, hogy még a turistákkal való elkerülhetetlen asszimiláció sem von le az értékéből.

A széles, fákkal övezett utcák között néhány utcával beljebb merészkedve, a városrész több száz nyolcszögletű kereszteződéseinek egyikében található Rodríguez & Co-ban a turistáknak ismét nyoma sincs. A teljesen eklektikus, retró és koloniális jegyeket is magán viselő kávézó annyira hozza a chill-faktort, hogy a smoothie-nk elfogyasztása után a tengerpart felé vesszük az irányt.

Rodriguez and Co.

La Barceloneta, ahol a dress code egyenlő flipflop

Vallom, hogy ahol a flipflop papucs az első számú lábbeli, az rossz hely nem lehet. És erre az elméletemre Barcelona tengerparti városrésze, a Barceloneta sem cáfol rá. Több száz éves épületek falának támasztott szörfdeszkák, homokos strand, szűk utcákban kilógatott száradó ruhák, strandröpipályák és seafood minden étteremben. Kezdek komolyan gondolkodni a költözésen.

El Gótic, El Born, El Raval – kulturális olvasztótégely középkori díszletek között

Míg a Barcelona vs. Budapest pro és kontra érveit taglaljuk, hirtelen a gótikus negyed macskaköves sikátoraiban találjuk magunkat, ahol helyenként még a római kor városfal-maradványai is felfedezhetők.

A kereskedők Mekkájának számító városrészben a kínálat is heterogén: a “Made in China” szuvenírektől kezdve a magukat egyedinek feltüntetni próbáló üzletek nem túl stílusos ruháin át a kézműves bonbonokig mindent megtalál a magára valamit is adó turista. (Mielőtt még azonban igazságtalan lennék, bevallom, hogy a kint tartózkodásom alatt négy pár cipőt vettem – mindegyiket a gótikus negyedben.)

Turistakerülő attitűdünk nyomásának hatására a szintén középkori, de a gótikus városrésznél autentikusabb és hangulatosabb El Born negyed felé vesszük az irányt.

Eldugott kis tapasbárokban a plafonról belógó serranói sonkák, Kinfolk-gyanús újhullámos kávézók, Picasso egyik skiccével díszített sorszámozott tányért rejtő galériák – ismét költözni akarok. A Clay nevű üzletbe belépve pedig a kedvenc boltom, ever cím is foglalttá válik: a bolt légkörével olyannyira azonosulni tudok, hogy azt akár én is megálmodhattam volna.

Barcelona egyik leggyorsabban dzsentrifikálódó városrésze, a multikulturális Raval negyed ránt vissza a valóságba. Az egykor a város egyik legszegényebb részének számító kerület kulturális sokszínűségének, múzeumainak, street artjának és hangulatos helyeinek köszönhetően mára Barcelona egyik művészeti csomópontjává nőtte ki magát, ahol a gyökerekhez való ragaszkodás, a tolerancia és a szemben az árral-attitűd fej-fej mellett léteznek.

A negyed sokszínűsége a város legjobb piacában, a La Boqueriában csúcsosodik ki, amiért az összes budapesti piacot gondolkodás nélkül cserélném be.

Gràcia, ahol a legjobb program: elveszni

Gráciát a turisták többsége a Guell-parkkal azonosítja, pedig az egykor független kis település – megőrizve jellegzetességeit – mára Barcelona egyik leghangulatosabb városrészévé nőtte ki magát, ahol ugyanaz a tér vagy bisztró a törzshelye a lokálpatrióta nyugdíjasoknak, mint a bohém művészeknek vagy az egyetemistáknak.

Én pedig elvesztem.

Először a Guell-park mozaikdarabjaiban, amelyek a részletgazdagságuk által a perspektivitás új dimenzióit nyitották meg, majd a parkból lefele sétálva a Grácia negyed központi részében, ahol a Google Maps fogságából kiszabadulva, a helyiek ritmusára ráhangolódva vettük be a környéket.

A Carrer de Verdi utcában egy pillanatra még a Born negyed-beli Clay pozíciója is veszélybe került, amikor beléptem egy idős restaurátor galériájába: az esztétika és a styling iránti zsigeri érzék pofonként csapott fejbe.

A legjobb barcelonai étterem cím azonban garantáltan a Gráciáé: a kívülről teljesen jelentéktelennek tűnő La Pubilla még a Barceloneta seafoodos éttermeit is veri. Gyorsan világossá válik, hogy az étterem a törzsközönségére épít, mi ugyanis turistaként – habár van néhány szabad asztal – csak a bárpultnál foglalhatunk helyet.

A pincér közben ismerteti a rendszert, a menün szereplő háromszor három ételből egy háromfogásos napi menüt állíthatunk össze, a wifi kódját pedig ne is kérdezzük, mert itt minden érzékszervünkkel az ételekre kell koncentrálnunk. A nem éppen átlagos fogadtatást azonban tíz perccel később az előétel már kompenzálja is, a tőkehalas főétel után pedig már azt is elnéztük volna, ha a pincébe ültetnek.

A tavalyi látogatásom után ismét bebizonyosodott, hogy Barcelona nem az a város, amit egy-két párnapos itt tartózkodás után ki is pipálhatunk. Tengerpartja, sokszínűsége és örökös lüktetése mágnesként hat az emberre, és mindenki számára tartogat valamit – ez pedig többet ér, mint akárhány pár cipő vagy a város összes szuvenírje.

Close