Mindig volt nála pisztoly vagy puska – Bizarr művészsztorik Pablo Picassóról

"Az inspiráció létezik, de dolgozni kell érte" – mondta a spanyol képzőművész.

Alkotni, alkotónak lenni nem olyan egyszerű feladat, mint azt gondolnánk. Kell hozzá egy csipetnyi őrültség – no jó, talán több is, mint egy csipetnyi –, aztán ott van a megbotránkoztatásra való képesség, és az a fajta elvont életszemlélet, amit csak egy kreatív ember tud igazán a magáénak érezni. Kedvenc művészeink rengeteg furcsa, bizarr szokást tudhattak magukénak – ezekről szól ez a néhány részes minisorozat.

Nomen est omen, azaz nevedben a sorsod. Elég csak erre gondolni, amikor Pablo Picasso különös életéről beszélünk, ugyanis a művész születésekor több mint tíz nevet kapott. Családjában nagy hagyománya volt annak, hogy szentekről és rokonokról is elnevezzék az újszülöttet, hogy életében a lehető legtöbb szerencse kísérje, ráadásul a származása se vesszen a homályba.

Így az avantgárd alkotót a Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno María de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Martyr Patricio Clito Ruíz y Picasso néven anyakönyvezték 1881. október 25-én.

A bizarr hosszúságú névválasztáshoz különleges gyerekkor illett: a kis Pablo első szava a ceruza volt, majd óvodás korától szinte lehetetlen volt elszakítani az ecsetektől és az alkotástól. Kilencévesen fejezte be első festményét, és nem sokkal később édesapja, aki szintén művész volt, felhagyott az alkotással, látván, hogy riválisára akadt.

Pablo még csak tizenhárom éves volt, amikor egy esernyőboltban kiállították a műveit, és onnantól már csak felfelé vezetett az út.

Amikor karrierje legelején, tizennyolc éves kora körül Párizsba költözött egy barátjához, már több száz festményt festett, ezekből viszont sajnos semmi sem maradt meg. Ennek az volt az oka, hogy mindkét fiú keveset keresett, és azért, hogy télen ne fázzanak az apró lakásban, ahol éltek, egytől egyig elégették a műveket.

Felnőtt korára aztán megosztó személyiség lett az apró zseniből, és sokáig nem tehetsége, sokkal inkább a nőügyei miatt vált szóbeszéd tárgyává. Hét szerelme volt – és persze sokkal több szeretője –, akik közül akadt, akit szó szerint az őrületbe vagy épp a halálba kergetett, másokat pedig egyszerűen csak egy életre kiábrándított magából. Mindegyik nő egy-egy korszakot képvisel a művész munkásságában, ők voltak a múzsák, akik nélkül Picasso nagyon dolgozni sem tudott volna.

Hogy egy kis izgalmat csempésszen a mindennapokba, előfordult, hogy direkt egymásnak ugrasztotta két aktuális szerelmét, csak hogy láthassa, ki mennyire tartja őt fontosnak. Volt, amikor kifejezetten kérte, hogy küzdjenek meg érte, hogy szegény rózsaszín ködben úszó nők így mutassák ki végtelen szerelmüket, majd amikor már megunta a párbajt, közölte velük, hogy mindketten szánalmasak, és el is ment a kezdve attól, hogy bármelyikükkel szóba álljon, teljesen összezavarva ezzel a feldúlt asszonyokat.

No és volt még valami a szeretőkkel kapcsolatban: a nőcsábász festő megszabta, hogy szeretői legyenek minél alázatosabbak, viszont ne legyenek nála magasabbak: Picasso nem volt több százhatvan centinél.

Salvador Dalíhoz hasonlóan Picasso is imádta az állatokat, bár ő odáig például sosem ment el, hogy egzotikus fajtákat pórázon sétáltasson. Kutyákat, papagájokat és macskákat is tartott, sőt, egy ideig még egy majomnak is gondját viselte. Ahogyan arról rengeteg grafikája és festménye árulkodik, imádta a galambokat, mindig volt néhány a házában. Imádott bolondozni velük, gyakran a feje tetejére ültette őket. Szerencsére számos olyan fotó is fennmaradt, amelyek ezt bizonyítják.

Ha pedig a bolondozásnál tartunk: a művész egyszer egy kisgyerekkel játszott, aki váratlanul megharapta. Picasso ahelyett, hogy megszidta volna, egyszerűen csak visszaharapott és azt mondta: "Atyaég! Az első angol úriember, akit valaha megharaptam!"

Bohém életvitelébe a hozzá érkező vendégek is belekóstolhattak. Állítólag Picasso mindig magánál hordott egy pisztolyt vagy egy puskát, és amikor vevők érkeztek a stúdiójába, el is sütötte azt, így ösztönözve az érdeklődőket a vásárlásra, és arra, hogy ne ajánljanak túl alacsony árat a kinézett alkotásokért. Azaz lényegében megfélemlítette őket.

Beszámolók alapján azonban nem csak akkor kapta elő a fegyvert, ha adásvétel előtt állt.

Gyűlölte, ha unalmas vagy tucatkérdéseket tettek fel neki, szapulták a példaképeit, vagy egyszerűen csak valami aprósággal felidegesítették, amikor épp nem volt jó passzban.

Ezeknek mind lövés volt a következménye, de természetesen nem éles lőszerrel töltötte meg a puskát vagy a pisztolyt, és szerencsére sosem emberekre irányította a csövet.

Picasso egyik legfurcsább és legérthetetlenebb szokása, aminek okára sosem derült fény, hogy miután levágták a körmeit és a haját, sosem dobhatták ki ezeket a kukába, hanem minden egyes darabot és szálat meg kellett őrizni. Hogy hol gyűjtötte össze mindezt, és később mihez kezdett velük a bogaras festő, sajnos nem tudni, de akár az is elképzelhető, hogy az alkotásaihoz használta őket.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

pablo picasso | bizarr | történet | művészet | sztori