Mosolyt rajzolt az arcára a gyönyör, amikor fél Európát körbebiciklizte

A Jóbarátok-ból tudjuk, hogy a "hátizsákkal bejártam Európát" kezdetű monológot akkor vesszük elő, ha el akarunk csábítani valakit. És egyáltalán nincs jelentősége, hogy tényleg megtettük-e, vagy csak lódítani akarunk egy nagyot. Csaba nem füllentett, hanem alig több mint egy év alatt húszezer kilométert tekerve tényleg körbejárta Nyugat- és Dél-Európát. Ugyan nem ismerkedési célból tette meg a hatalmas utat, de elmeséli, hogyan vágott neki, és milyen tanulságot vont le belőle.

Csaba évtizedek óta hobbiszerűen tapossa a pedált. Az eredetileg 2016 őszére tervezett tekerésre kisebb csúszással, 2017 áprilisában tudott csak elindulni, miután a munka és a magánélet alkotta külső tényezők összeálltak. Jó ideje körvonalazódott már a fejében egy ilyen kaland gondolata, ám a végső lökéshez, vagy inkább lendületvételhez egy Korfun megismert fiatal pár kellett. Ők tizennyolc hónapos európai csavargásuk egyik állomásaként parkoltak Görögországban, ahol összebarátkoztak Csabával, aki az izgalmas sztorikat kicsit irigykedve hallgatta. Abban a pillanatban elég hihetetlennek tűnt számára egy hasonló világgá menetel, de a benne egyre erősödő érzés a kezdeti vágyálomból apránként összerakott valóságot kreált.

Mivel életében nem vett részt ekkora túrán, de még nagyságrendekkel rövidebben sem, felkészülés gyanánt tucatnyi bringatúrázással kapcsolatos blogot, utazási naplót és hasznos tanácsokat összegyűjtő oldalt átnyálazott. A felszerelése alapcsomagját egy kétkilós sátor, egy félkilós hálózsák és egy matrac jelentette, amihez kempingholmit, bringás cipőt, nyáriasabb és melegebb – vízhatlan – ruhadarabokat gyömöszölt be a két hátsó oldaltáskába, a kormánytáskába és a hengeres zsákjába. Nagyjából egy éven át ezek a dolgok jelentették a háztartását, vagyis vitte magával a konyhát, a hálószobát és a gardróbot. Egy idő után bizonyára mókás látványt nyújtva valóságos cirkuszi járgányként festett a cangája a ráaggasztott banánfürtöktől meg vizespalackoktól.

Napra pontosan lebontott útitervet nem készített.

Szállást sem keresett, mert ahogy mondja, nem volt értelme előre megtervezni az egészet, hiszen pont a lényeg veszett volna ki belőle: a szabadság.

"Egy távoli időkorlátot azért belőttem magamnak. Fix pontként kijelöltem, hogy az olaszországi Triesztnél lemegyek a tengerhez, nagyjából követve a mediterrán partokat egészen Gibraltárig, aztán meglátjuk. Marokkót például egyáltalán nem terveztem, de amikor kb. egyórányi kompozásra megközelítettem, akkor már úgy gondoltam, miért ne. Végül három hetet töltöttem el ott, egészen Marrákesig lementem. Nagyon élveztem. Az egész utazásomra jellemző meghatározó élményeim egyike errefelé ért: megtapasztaltam picit más-más kulturális csomagolásban, hogy az emberek milyen kíváncsiak és segítőkészek" – meséli Csaba az első hetek benyomásait.

A penzuma változó skálán mozgott. Az alapelképzelést követve a nyári időszakban igyekezett tartani a napi nyolcvan-száz kilométeres adagot, amit a hűvösebb, hidegebb évszakokban valamelyest csökkentett. Nagy átlagban két napot tekert és egyet pihent, de előfordult egy hét pedáltaposást követő teljes heti lazulás is.

Nem rohant, hanem ahogy fogalmazott: ott is élni akart, ahol éppen tartózkodott.

Igyekezett mindenhol nagy kanállal meríteni a helyi gasztronómiából, újdonsült ismerőseivel együtt főzőcskézett, vagy elfogadva a meghívásukat, náluk ebédelt, vacsorázott.

Ideiglenes élettársa teljesen jól bírta a viszontagságokat, több mint egy esztendeig a biztos pontot jelentette számára. "Sok mindent kellett beújítanom a kerékpáron, amire azért számítottam. A húszezer kilométer alatt a külsőket néhányszor lekaptam, a láncot és a fékbetéteket szintén többször cseréltem. Vis maiorként egyszer a teljes hátsó keréktől megváltam, mert időnként kipattant belőle egy küllő, amit Dél-Spanyolországban meguntam, és inkább kicseréltettem az egészet. Amúgy a bringám nevet is kapott az út során. Még az elején Firenzében becsekkoltam egy kifejezetten biciklisekre specializálódó couchsurfing-jellegű szállásra (warmshowersnek nevezik), ahol egy olasz grafikus srácnál laktam pár napig. Váltig állította, hogy hasonlítok Harrison Fordra a színész valamelyik időszakából, és ezek után mi másnak is nevezte el a bringámat, mint Millenium Falconnak – még matricát is tervezett hozzá."

A gépsas tehát állta a strapát, és egy-két neccesebb időjárási szituációt leszámítva Csaba sem került veszélybe. Akadtak azért veszedelmesebb pillanatok. "Valamikor télen Krétán belefutottam egy égiháborúba. Figyelmeztettek ugyan a helyiek, hogy aznap éjjel inkább ne sátorozzak a parton, mert csúnya vihar érkezik, de gondoltam, nem lesz baj, majd én megtalálom a biztonságot adó zugot. Éjszaka felébredtem az ordenáré szélre. Kimentem megnézni a cövekeket, ám amint kiléptem, egy löket úgy, ahogy volt, egy pillanat alatt elvitte a sátramat, benne a cuccaimmal. Végül húsz-huszonöt méterrel odébb szedtem össze a dolgaimat. Zuhogott az eső, szinte vízszintesen esett, sötét volt, fáztam is, csak az járt a fejemben, valahogy kibekkeljem hajnalig. Reggel aztán a legközelebbi település egyik kávézójába ültem be néhány órára melegedni.

"Marokkóban a sivatagi homokteknőben haladva fellökött egy kisbusz, de én voltam a hibás. Semmi bajom nem lett. Albániában kutyák kergettek, a táskáimról leszaggatták a pántokat és a csatokat. Megtanultam lent délen, hogy úgy kell viselkedni a kóbor kutyákkal, ahogy ők velem. Nem szabad elfutni előlük, hanem érdemes szembefordulni velük és mérgesen nekik rontani. Olyankor futnak szerte-széjjel. Egyáltalán nem vagyok agresszív alkat, de kitapasztaltam, hogy az acsarkodva felém tartó, félelmetesnek tűnő kutyákat egyedül így lehet szétkergetni. Venni kell egy nagy levegőt és bátorságot, aztán hadd szóljon. Rodoszon egy esős napon meg felborultam. Hatalmasat estem. Éreztem a fájdalmat, de úgy voltam vele, majd elmúlik. Hát nem múlt tíz nappal később sem, úgyhogy már Törökországban járva megnézettem egy helyi kórházban, ahol kiderült: elrepedt egy bordám. Onnantól kezdve fájdalomcsillapítókkal és kenőcsökkel gyógyultam, de persze bicikliztem tovább."

Tájékozódáshoz telefonjának térképeit használta, de letöltött egy offline működő útvonaltervezőt is arra az esetre, ha bekrepál a mobilnete. Az otthon maradt családtagokkal és barátokkal való kapcsolattartást tudatosan lazára vette, mert ahogy elmondta, ha naponta kétszer telefonálgatott volna, annak nincs túlzottan sok értelme. Az elkerülhetetlennek tűnő holtponttal nagyjából félúton találkozott.

"Vége lett a nyárnak. Bejártam Skóciát, Hollandiát, Belgiumot, és épp Bonnban pihentem egy ismerősénél. Akkor jelentkeztek először igazán a fáradtság jelei. Túl voltam az első tízezer kilométeren és olyan »megpihenhetnék« érzésem támadt. A terveim szerint ekkor úgy álltam, valahogy átvágok Bajorország felé, elérek a Dunához, és aztán a folyó mentén hazacsorogva pikk-pakk otthon vagyok. Azt éreztem, ennyi elég volt. Végül megváltozott minden, mert kipihentem magam Bonnban, feltöltődtem, és kitaláltam, hogy megpróbálok átkelni az Alpokon. Ha megy, már csak le kell jutnom az olasz partokhoz, és jöhetnek a szigetek: Korzika, Szardínia, Szicília, melyek mindegyikén jó idő van. Élveztem, és onnantól elkapott a lendület."

Talán furcsának tűnik, de a mámor és a győzelem érzése helyett teljesen más emóciók kavarogtak benne, amikor közeledett az utolsó etapokat jelentő magyar határ felé. "Még Magyarország elérése előtt, az otthonomhoz közel, valahol Horvátországban kaptam a fejemhez, amikor az egyik helyen rántott húst rendeltem. Ekkor villant be, hogy úristen, mennyi mindent nem ettem nagyjából egy éve! Ezért immáron itthon, minden faluban, ahol megálltam, pörköltet, töltött káposztát, gulyást és a hasonló régi nagy kedvenceket falatoztam, hogy bepótoljam a lemaradást."

Szerinte a hosszú távú kerékpáros túrázás eléggé addiktív tud lenni.

Ugyanezt az utat még egyszer nem járná végig, de motoszkál benne a kisördög, hogy Észak- és Kelet-Európát, esetleg Ázsiát valamikor a közeljövőben körbetekerje.

"Összességében hatalmas élményt adott. Jártam vagy húsz országban, eltérő kultúrákat ismertem meg, kapcsolatokat építettem ki, barátokat szereztem. Leginkább belül dolgozott bennem valami. Erősen meditatív dolog ez: napi hat-nyolc órát ülsz a nyeregben egyedül, egyfolytában csak jár az agyad a leghétköznapibb dolgoktól kezdve egészen a filozófiai magasságokig. Ami szerintem meghatározónak bizonyult az út alatt, az az, hogy úgy érzem, empatikusabbá váltam. Gyakran kerültem kiszolgáltatott helyzetbe: éhes, szomjas voltam, fáztam, eláztam, saját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelentenek ezek az érzések. Elfogadóbb is lettem mások helyzetére, nehézségeire. Remélem, ezt nem csak én gondolom, hanem tényleg így van. Az egónak szintén jót tett a túra. Menet közben is nagyszerű érzés, ahogy csak tekerek meg nézelődök, majd egyszer hirtelen belém hasít: te jó ég, nem tudom, milyen messze vagyok az otthonomtól, és ide csak úgy eljöttem bringával. Ekkor hangosan felnevettem a gyönyörűségtől."

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Csaba, Unsplash)

alpok | holtpont | túra | franciaország | felszerelés