Close
Ha az alfahím méreget, mindig süsd le a szemed – Ilyen gorillák után kutatni Uganda dzsungeleiben

Ha az alfahím méreget, mindig süsd le a szemed – Ilyen gorillák után kutatni Uganda dzsungeleiben

Balogh Boglárka utazó újságíró, fotográfus nyolc éve járja a világ országait szociográfiai és állatvédelmi témákon dolgozva. Nem mindennapi történetei a több kontinenst érintő kalandos útjairól szólnak: a helyi törzsekről, állat- és embermentőkről, orvvadászokról, gorillákról, varázslókról… Az utazások képanyagából az elmúlt években többször nyílt kiállítása: a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Természettudományi Múzeumban. Most nemrég megjelent, Ezerarcú Föld című könyvéből választottunk ki egy újabb kalandot, amely az Uganda hegyeiben élő gorillák közé visz minket.

A sejtelmes párába burkolt sziklákon és völgyeken át egy álomvilágban utazunk.

Elmerülten figyelem a mellettünk elrohanó vályogházakat, amelyekből a védett területhez közeledve már csak egy-egy bukkan elő. A Bwindi Nemzeti Park négy gorillamegfigyelő területének az egyikén, a Rushagán járunk, s bár az UNESCO Világörökség részét képező 331 négyzetkilométernyi hegyoldalt sűrű, magas növényzet borítja, Kongó hegyei innen is jól látszanak.

A nyugati és a keleti gorillából kb. 100 400 található vadon, ez utóbbi egyik alfaja, a hegyi gorilla azonban alig 800 fős populációval bír. Három ország osztozik természetes élőhelyükön: Ruanda, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság. Uganda 11 gorillacsaládjával, melynek nagy része, 340 fő a Bwindi Nemzeti Parkban található, kiemelkedő szerepet játszik az állatok védelmében.

A turisták a meglehetősen drága előzetes engedély kiváltását követően, amit az Ugandai Vadvédelmi Hivatalnál fizetnek be, az év bármely szakában látogathatják az erdőt.

Mivel a hatóság által felállított szigorú szabályok szerint csoportonként csak nyolc ember indulhat útnak, hogy megfigyelje az adott gorillacsalád viselkedését, a kilenc látogatóból álló kis társaságunkat, ami az aznapi túrára összegyűlt, ketté osztják: a hetven év körüli németeket és amerikaiakat a legközelebbi helyre, a Nshongi, míg engem másodmagammal a Bweza családhoz visznek.

Megérkezve a Nemzeti Park lábához, túravezetőnk, Damian, aki a főiskola, valamint a speciális természet- és állatvédelmi képzést követően öt éve dolgozott Bwindiben, rádiótelefonon kapja a hírt, hogy a 12 tagú gorillacsalád, a Bweza, amely a szürkehátúról kapta a nevét, itt van a közelben.

A hím 2012-ben vált le korábbi csoportjáról, hogy saját maga egy újat alapítson. A gorillák mozgását a vadőrök az orvvadászok miatt állandóan monitorozzák, területüket megközelíteni a túravezetőn kívül pedig csak két fegyveres kísérővel lehet.

Ez utóbbiakra nem az emberszabásúak miatt van szükség, hanem az erdei elefántok elijesztésére, amelyek a fák közül kicsörtetve nemegyszer állják útját a látogatóknak.

Meghallgatjuk a végső instrukciókat a gorillák közti helyes viselkedésről, arról, hogyan süssük le a szemünket, ha a dominanciáját fenyegetve érző alfahím kihívóan minket méreget, majd útnak indulunk. Kezdetben jól kitaposott, széles ösvényen kaptatunk felfelé, ami a házakat köti össze az ültetvényekkel. Földeken dolgozó asszonyok mellett sétálunk el, a legtöbbnek csecsemő van a hátára kötve, akik békésen alszanak. Szemlátomást az sem zavarja őket, amikor anyjuk durván ránt egyet-egyet az őket tartó kendőn. Egy idő után aztán lekanyarodunk a tágas, kavicsos ösvényről az erdőbe vezető csapásra, amelyet úgy vesz körbe kétoldalt a tömör, sötét dzsungel, mintha zöld sziklafalak közé szorult volna. Bár a fák által kilélegzett pára még nem tömörült esőfelhővé, de a több mint 2000 méter magas hegyen csípős, nedves szél fúj.

Már egy jó órája követjük a fegyveres őröket és Damiant a meredeken. Szívem gyorsabban ver a megerőltetéstől, és nehezebben veszem a levegőt, de néhány pillangón és kisebb rágcsálón kívül semmivel nem találkozunk. Néha megállunk egy-egy sütkérező kaméleon vagy egy feltűnő virág előtt.

Ilyenkor a ritkább lombokon át lenézek a völgybe, ahol ponttá törpülő férfiak és fejkendős nők dolgoznak a tea- és krumpliültetvényeken.

Hirtelen újabb hívást kapunk: a gorillák elindultak lefelé a hegyoldalon, irányunkba tartanak. Megszaporázzuk lépteinket. Én vagyok az, aki legelőször észreveszi őket, egy fekete hát villan meg jó húsz méterre előttem a zöld levelek között, de amilyen hirtelen előbukkan, olyan váratlanul el is nyeli a rengeteg. A fegyveres őr és Damian útvonalat vált, most már nem a kitaposott ösvényen felfelé, hanem a vadonban lefelé haladunk. Egymás után sorban gázolunk a bokrokon és leveleken át. Leveszem a kardigánom, melegem van, érzem ahogy az izzadság lefolyik a halántékomon. Iszom egy kis vizet, mert a gorillák közelében már nem lehet, és a másik fegyveres őrrel zárva mögöttem a sort beérem a többieket a bozótban. A bokrok és a fák itt szinte teljesen összenőttek, az ágak észrevétlenül felhorzsolják a karomat. A férfiak most már macsétával vágják előttünk az utat. Ahogy haladunk lefelé a rendkívül egyenetlen területen, meredek hegyeken és szűk völgyeken át, Damian megtorpan. Egy anyagorilla ül a fán kicsinyével a mellkasán, alattuk az egyik fiatal, még fekete hátú hím nézelődik.

„ A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok – mondja Damian halkan –, ez a nőstény úgy 100 kilogramm lehet, de a csoport szürke hátú hímje, akinek kora előrehaladtával lett szürkés vagy ezüstös a szőre, akár a 225 kilogrammot is elérheti.”

Ahogy helyi vezetőnk suttogva elhadarja az információkat, újabb példányok érkeznek. Mintha a környező bokrokat valami láthatatlan elem ütemesen rázná, először nem látunk mást csak ezt a lélegzetelállító, zöld hullámzást, és hallgatjuk a mélyről bődülő, hörgő hangokat, amivel a majmok egymással kommunikálnak. Szétnézek, most már öt gorilla van körülöttünk.

Mindannyian a tőlünk három méterre ülő családot figyeljük, amikor hirtelen megreccsen mellettem a bozót, a léptekből ítélve valami hatalmas közeleg. Én állok a hang irányához legközelebb. Mindannyian odafordulunk. Istenem, csak ne egy erdei elefánt legyen! – fut át az agyamon.

Egy fekete, húsos kéz ragadja meg a lombokat szinte utat tépve magának a sűrűből, Bweza, a szürkehátú gorilla áll meg előttem fél méterre…

Hogy miképpen folytatódik a történet, kiderül Balogh Boglárka művében. Az Ezerarcú Föld című új könyvében bepillantást nyerhetünk az afrikai törzsek mindennapjaiba, a „fekete” albínók rejtett világába, egy belga csokoládémester titkaiba éppúgy, mint az illegális vadállat-kereskedelembe, az oroszlánok vadászatra szánt ipari tenyésztésébe vagy egy magyar orvoscsapat életmentő akcióiba is… Színes kaleidoszkóp ez a könyv, mely kultúrák és népek, vallások és emberek sokszínűségét mutatja meg az olvasónak.

Ezerarcú Föld. Kiadó: Scolar, 272 oldal, itt megrendelhető.

Ez is érdekelhet:

A kaland folytatódik
Megjelent a Roadster magazin második nyomtatott kiadása, amelyben ismét olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szebb lett, mint az első szám, reméljük, neked is tetszeni fog. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom