Már ne kérdezd meg tőlem, mi a helyzet, hogy vagyok

Miért, minek. Úgysem tudok mit mondani.

Sokszor esett rosszul barátaimtól, a páromtól vagy a családomtól, ha nem kérdezték meg, hogy vagyok. Találkozók és telefonok, amikor a másik csak saját magáról beszél. Nem kérdez, csak közöl, és nem érdeklődik, csak az iránt, amit a vele történtekre mondok.

Most az esik rosszul, ha megkérdik, hogy vagyok. Nem a gesztus miatt. Az kedves, főleg, ha őszinte. Hanem azért, mert nem tudok mit mondani. Hogy vagy, mi van veled, mi a helyzet? – hangzik a kérdés, és én pánikszerűen, valami gyors és kreatív problémamegoldó készséggel próbálok rá mondani valamit, ami nem az, hogy...

Hát, sehogy.

Már sehogysem vagyok. Jó szarul voltam januárban és február első felében, amikor hetente törték le a hírek a visszatérő élet apró napsugaraiba vetett reményeimet. Idegesen, dühösen, olykor könnyek között és frusztráltan jártam a lakásom parányi négyzetmétereit, fagyoskodtam az udvaron egy fél perc alatt kihűlő kávéval, és telefonáltam, szitkozódtam, és nagy teóriáim voltak, hogyan lehetne jobban csinálni ezt az egészet úgy, hogy újra lehessen boldogság és szabadság is a mindennapokban. Ha akkor megkérdezték, hogy vagyok, azonnal rávágtam a választ: Hát, rohadt szarul vagyok, kiborít ez az egész, meddig tart még, mennyire hülyeség már ez és az, unom ezt a bezártságot, hiányoznak a barátok, az események, az utazás, az élet feltöltő lélegzetvétele.

Aztán egyre csendesebb lett bennem minden. Pár hete már elmúlt a düh, az elkeseredettség, a frusztráltság. Vagyis van még, csak elmúlt az ereje. Anélkül, hogy tudatosan akartam volna, a lebénultság és lelki hibernáció korszakába kerültem.

Kívülről nézem kissé riadtan ezt az új emberkét, aki az én bőrömbe bújt, az én hangomon beszél, az én nevemben válaszol. Hasonlít rám, de mégsem én vagyok.

Vagyis legtöbbször nem is válaszol, mert eljött, amit sosem hittem volna: hogy nincs mit mondanom, nincs mit megosztanom. És ilyenkor ébred rá az ember, hogy mennyivel jobb intenzíven dühösnek lenni, mert abban legalább van erő. Ebben a sehogysemben már nincs semmi erő.

Persze vannak jobb napok is: nevetősebb esték zenehallgatással és finom italokkal, melegebb reggelek és napfényes délutánok, szép séták, frissítő kávék, csetes poénok és inspiráló beszélgetések – melyek legtöbbször mindenről szólnak, csak nem a jelen valóságáról. De igazán jó napok már rég nincsenek.

Azok a napok, amikor tele vagy energiával, bátran lovagolod meg a teendők óriáshullámait, virtuóz módon pörgeted a feladatok tíz tányérját az ujjaidon, majd a késő délutáni napfényben egy baráttal kiülsz egy söröző teraszára, kéritek a köröket, miközben vidám feltöltöttségben beszélgettek, vitatkoztok, szitkozódtok, elemeztek, viccelődtök, asszociáltok, fantáziáltok, tervezgettek, visszaemlékeztek, ismerkedtek, hülyéskedtek, szerettek.

Azok a napok, amikor az életnek nem az a célja, hogy még egy és még egy és még egy napig túlélj, hanem ott vannak az egymást energetizáló, társas kapcsolatok, a jövőbe való rajzolás izgalmas tervezőasztala, a munka utáni, megérdemelt kikapcsolódás és feltöltődés, az álmodozások realitása, az élet lehetősége – még akár egy alapból laposabb, szomorúbb napon is.

Ilyenek viszont a jobb napokon sincsenek most. De őszintén, minden porcikámból remélem, hogy lesznek, mert ezt a fásult, kilyukadt pulcsis, bénultan cigit pöckölgető, érzelmi és szellemi takaréklángon vegetáló akárkit, aki ellopta a személyimet, és nem tud mit mondani arra, hogy érzi magát; azt a valakit én nem ismerem.

pszichológia | járvány | koronavírus | vírus