Close
Meghalok, ha nem csinálom – Interjú Kozma Kata zenésszel

Meghalok, ha nem csinálom – Interjú Kozma Kata zenésszel

Kozma Katát a világ leghíresebb kortárs zenei egyetemén az elmúlt húsz év legnagyobb tehetségének nevezték, pár évre rá mégis mélypontra jutott, majd néhány kemény döntéssel az élete ritmusára is rátalált – a Roadster pedig felfedezte Kata eddigi útját.

Ált. iskolás osztályfénykép a kilencvenes évek elejéről: kócos hajak, színes, Miki egeres pólók, meg egy lány, csupa feketében. Kozma Kata a saját útját járta, lényegében már az óvoda óta, amikor egy versmondásos, masírozós, tapsolós játék közben az óvó néni hirtelen azt mondta: „Gyerekek, kövessétek Katát!”

Kata ráérzett a groove-ra.

Persze segített a család is. Kata az ötödik születésnapjára egy Diana Krall CD-t kapott a nagypapától, akinek a Magyar Televízió zenei főszerkesztőjeként volt egy Pulzus című műsora. Onnantól kezdve a jazz, a country, az RnB, a soul töltötte ki Kata életét, olyannyira, hogy az iskolában sem tudott rendesen koncentrálni, énekelt órák közben, át is kellett íratni zenesuliba, ahol aztán 24 órán át csak a zenének élt.

Komolyzene minden mennyiségben, kemény kiképzés, Kata versenyzongorista akart lenni, de őt sem kerülte el a kamaszkor, és a lázadás. Jazzre vágyott, szabadságra, improvizációra, úgyhogy egyszer csak lecsapta a zongora fedelét, és egy évig rá sem nézett. Gimiben aztán visszatért a hangszerhez, rákattant a popra is, amikor meghallotta Alicia Keys feldolgozásában Prince számát, a How come you don’t call me?-t.

„Ez volt az első popdal, amit zongorán és éneken is leszedtem. Elkezdtem játszani a szünetben, körém ültek a gyerekek, és azt mondták, úristen, te ilyeneket tudsz?”

Hallgatott punkot, rockot, és innentől kezdve már a zenén belül lázadt. Napalm Death? Nem, nem a keménység számított: a free jazz jelentette a lázadást. Minél free-bb, annál jobb. Amikor tombolt, a zongorát püfölte, volt, hogy tíz órán keresztül vert egyetlen hangot, „minél gyorsabban, minél hangosabban. Szerettek a szomszédok.”

Járta a sulit becsülettel, de olyan nagyon nem izgatták az intézményes keretek, ellenben rengeteget olvasott Herbie Hancockról, Miles Davisről, mert

„teljesen lenyűgözött, micsoda élet, micsoda tartalom van amögött, amit játszanak. Néztem, ahogy Miles Davis teljesen betépve ad interjút: Úristen, ez az ember játszik ÍGY?”.

Azért a tanárok tanácsa sem volt hasztalan, Kata rengeteget dobolt, órákon át egy ritmust, hogy a vérébe ivódjon, és sokkal stabilabb legyen aztán a főhangszerén. Éppen ezért minden további nélkül fel tudná játszani az összes hangszert (talán a fúvósok kivételével) egy saját lemezre, az egyik nagy álma is ez.

Néhány álomszerű pillanaton viszont már túl is van. Tizenhat évesen a világ leghíresebb kortárs zenei egyeteme, a Berklee olaszországi nyári kurzusán teljesen elkapta a hangulat, onnantól kezdve két évig a felvételire készült, be is került a suliba, ahol számtalan más legenda mellett John Scofield vagy Al di Meola is végzett.

Kata tehát Bostonba költözött, a Berklee padjaiban pedig többek közt George Duke énekes-zongorista mesterkurzusát figyelte. Az előadás végén Duke megkérdezte, ki szeretne eljátszani valamit. Kata az esélytelenek nyugalmával feltette a kezét, majd nagy meglepetésére rászegeződött a reflektor. A következő pillanat, amire emlékszik, hogy felállva tapsol a több száz fős előadó közönsége, George Duke pedig azt mondja, hogy húsz éve találkozott utoljára ekkora tehetséggel. A dal, amit játszott, a How come you don’t call me?

„Még mindig nem hiszem el” – mondja a fejét csóválva Kata. Az előadás végén megkereste egy helyi gospellkórus vezetője. Eleinte csak besegített, majd teljesen váratlanul a főnök Chicagóba költözött, és átadta Katának a kórus vezetését, ami felbecsülhetetlen tapasztalatot jelentett neki a feketék zsigeri zenéjéről, amiről

„tudom, hogy életem végéig kihívást jelent majd. Ez a legnagyobb iskola, amit valaha kaptam”.

A Berklee-n közben tanult Whitney Houston zenei direktorától, és Diana Krall zongoratanárától is, a diploma után pedig New Yorkba költözött.

New York sorsfordító volt. „Ott sem éreztem, hogy kevés vagyok – azt éreztem, hogy nem vagyok jó helyen.” Kis szoba, zsibbasztó lakótársakkal, méregdrágán. Brooklyn sűrűje, lövöldözések. Sokszor enni sem tudott rendesen, miközben a város állandó hemzsegést, nyomulást követelt. New York egyszerűen túl telített. Feladhatsz mindent a karrierért, de csak egy maréknyi embernek jön be az élet. És Kata sem egyszerű, zárkózott és nyitott is, vagyis e kettő szakaszosan váltogatja egymást. Ezt tetézte a felismerés: nem akar színpadon állni.

Soha nem bőgött le, de extrém módon izgult az előadások előtt, már gyerekkora óta. „Ahogy több figyelem került rám, egyre rosszabbul éreztem magam.

Ennél sokkal introvertáltabb művész vagyok, nem azért csinálom a zenét, hogy aztán mint performer kiadjam magamból, hanem mert meghalok, ha nem csinálom.

Meg kellett érnem arra, hogy rájöjjek: a színfalak mögött imádok létezni.”

Egyszerűen sokkal jobban élvezte, ahogy a számait előadja egy énekes, ragyogva, összhangot találva a közönséggel. New Yorkban megcsinálta élete első producer-dalszerző lemezét, és miután már tudta, hogy ez az ő igazi terepe, egyre jobban frusztrálta a turnézós, koncertezős életmód. Visszautasított turnélehetőséget. Nemet mondott Paul Simon (ex-Simon and Garfunkel) producerének ajánlatára (lemez ingyen, ki is adja). És egyszer csak besokallt, hazaköltözött.

„Dalszerző vagyok és producer.” És világpolgár. Budapest a bázis, de bármikor elutazik bárhová, ha zenéről van szó.

Budapestet egy nagyon élhető, jó helynek tartja, de ennél szorosabb a kapcsolat: egy-egy pályázat elnyerésével a 2014/15-ös Miss Universe zenei igazgatója lett, illetve Sebestyén Áronnal közösen ő írta a tavalyi budapesti vizesvébé hivatalos dalát, a We are the water-t.

A pályázat roppant erősen megkötötte, mi minden kerüljön a szövegbe, kis túlzással a megadott szavakat, fordulatokat kellett összerakni, pedig Kata egyik szíve csücske az out-of-the-box szövegírás, vagyis, amikor „megadom a hangulatot, tudod, mi történik, mégsincs konkrétan leírva”.

Maga a dal „nulla nap alatt” született: közvetlenül a leadási határidő előtt álltak neki, először a szöveget rakták össze, a zenében pedig először a refrén lett meg, onnantól pedig szép lassan összeállt a kép. De egyáltalán nem mindig ilyen a zeneszerzés. A Szélcsend című Sas Tamás-film zenéjét például egy stúdióban improvizálta, az ott vászonra vetített képsor alapján, de ezt „nem nevezném igazi filmzeneszerzésnek”.

Zeneszerzőként szinte bármiből meríthet ihletet, de mi volt vajon a legfurább dolog, amiből dal lett?

„Mindennap írok dalt a kutyáimnak, nem tudom, ez furcsa-e? Írtam két galambdalt is, egy rapet, meg egyet épp a múlt héten egy parkban ázó galambról”

– és már énekli is mindkettőt széles mosollyal.

„Ez napi szinten megy, de vannak komolyabb dolgok is. A dark momentjeimről is születtek dalok, amikor fel akarod adni az életet. Azokat remélem, publikálom majd. Előbb-utóbb fel kell vennem őket, és kieresztenem a világba, mert ezek túl személyesek ahhoz, hogy átadjam őket valakinek.”

Legutóbb viszont a Jim jam gyerekcsatorna szignálját énekelte fel, ami ugyan nem tűnik súlyos munkának, viszont száz országban hallgatják a gyerekek, Kata hangja így döbbenetesen sok emberhez jut el.

Ennek szimbolikus jelentősége is van. Kata a női zeneszerzés elkötelezett támogatója. Még Amerikában sincs „negyedannyi női zenész, mint férfi”. Nőként sokszorosan kell bizonyítania, minden pozitív kezdeményezés ellenére is. „Tavaly egy panelbeszélgetésen sokat beszéltem a női zenészek helyzetéről, pedig senki nem kérdezte. Itt indul a változás, aztán lehet szervezett keretek közé terelni.”

Például Kata szerint a modern zenénél bőven lehetne tanítani Mary Lou Williamset, aki többek közt Miles Davist, Charlie Parkert, Thelonious Monkot tanította zongorázni, és „egy csomó mindent kitalált, amiben ő volt az első. Meghatározó szerepe volt a jazz történetében, mégsem tudja senki, ki volt ő. Úgyhogy támogatom a woman in music mozgalmat, és mindenhová odaírom a hashtageket is. A nőknek kell a hashtag.”

Bár Kozma Kata inkább a háttérbe húzódott, máris komoly szerepet vívott ki magának a zenei életben, és máris félelmetesen sok dolog történt vele. De mire a legbüszkébb? „A Galamb Rapre” – mondja nevetve. Aztán eltöpreng.

„Egy dalra, ami még nem jelent meg.”

Egy felkérésre a békéről írt egy dalt, de kikötötte, hogy csak akkor adhatják ki, ha tökéletesen összeáll. Egy éven át írta, majd a berklee-s kapcsolatok segítségével összeszedett Los Angelesben húsz embert húsz különböző országból, és fel is vették a dalt – csak éppen nem adták még ki. „De ez nem húsz emberről szól, hanem sokkal-sokkal többről. Valami történt velem, valamit átéltem, ami lehet, hogy fennmarad örökre.”

(A fotókat Pálfi Balázs készítette.)

Ez is érdekelhet:

FOLYTASD EZZEL
Emlékmű ennél csodálatosabban még nem idézte fel 9/11 tragédiáját
Montenegró ismét korlátozásokat vezet be
Rendeld meg a Roadster magazin 5. számát!
Mi jobb, mint egy 170 oldalas Roadster magazin? Hát egy 220 oldalas Roadster magazin! Igen, a 2021-es nyári számunkra jelentősen megnöveltük a terjedelmünket, hogy még több kalandot, utazást és inspirációt élhessünk át közösen. A méret azonban nem minden, arra is figyeltünk, hogy ismét a lehető legjobbat kínáljuk olvasóinknak. A tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet. Megnézem, mert érdekel!
Close
HELLO, EZ ITT A
ROADSTER
Kövess minket a Facebookon!
Történetek, amiket nem fogsz elfelejteni!

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom