Kulturális sterilszoba

Egy régi ismerősöm azt mondta, hogy a visszazuhanás az egyik legszebb szó, amit valaha hallott. Jól csengő, dallamos, és ott rejlik benne némi végítélet. A helyzet pikantériája, hogy lengyel ajkú volt, és egy szót sem értett magyarul. Mégis, mintha beleérzett volna ebbe a szóba. Mintha a jelentésének kisugárzása volna, amely képes áttörni a nyelvi akadályokon.

Ma eldöntöttem, hogy nem fogok többet félni attól, hogy érezzek. Érezni azt a valóságot, amelyet nem ragadhatok meg a jelenben, amelyet nem élhetek újra át. Az ember lehetőségei az évek múltával általában szűkülnek, a lezárt, beomlott vagy elfeledett folyosókhoz visszavezető kulturális tartalmak ízlelgetése pedig gyakran kellemetlenül hat a jelenben.

Hiszen ezek már nemcsak tartalmak, hanem emlékek is; fonnyadásnak indult köldökzsinórok, amelyek pillanatok alatt újra izzani kezdenek. Egy olyan kor díszletvilágát, érzelmi és motivációs repertoárját tárja a halandó elé, amelyhez képest a jelen pillanat sok tekintetben nyomasztóbb, egyhangúbb vagy kiábrándítóbb. Valósághűbb.

Szívesen gondol ő ezekre a fiatalos kisugárzású, színes-szagos szobákra, de minél inkább elmerül bennük, annál megrázóbb élmény visszatérni a jelenbe, ahol már a dolgok téttel bírnak. Ahol már a döntéseknek következményük van, ahol már semmi sem egy kifutó limesz a végtelenbe, hanem mindennek lejárati szavatossága van. Egy testrésznek, egy szónak és egy ölelésnek is.

Így hát egy ideje módszeresen kerülöm ezeket a kulturális emlékeket. Filmeket, zenéket, írásokat, képeket. Azt mondtam: ez egy lezárt korszak, amit nem szeretnék bolygatni. Csak felzaklatna, kizökkentene a napi rutinból. Méghozzá előrelépés nélkül, hiszen én lehorgonyoztam a jelenlegi életem mellett, és a mára koncentrálok.

És bizony, a terv működött. Túlságosan is. Csakhogy egy idő után már az olyan súlyosabb kulturális tartalmak elől is elzártam magam, amelyekhez nem kötöttek régi emlékek, amelyek már a valós időben játszódnak. Megvolt a magyarázatom rá: ezek is felzaklathatják az embert, adott esetben mementókként funkcionálhatnak – az általuk elindított hullámok pedig azokhoz a lezárt, elfeledett vagy beomlott folyosókig is eljutnak, amelyeket nem szeretnék bolygatni.

Így egy ideje már drámákat sem nézek. Megvalósítottam egyfajta kulturális sterilszobát, amelyben olyan dolgoknak van helye, amelyek stabilan tartanak engem. Szép kis gyűjtemény, mondhatom, amelyhez már csak pár katonai vezényszó, a testparamétereimre rákattanó néhány okoskütyü, és mondjuk egy naptár szükséges, amely megmutatja nekem, mikor mosolyoghatok úgy szabadon, hogy az ne gátoljon a fókuszálásban és a fenefontos produktivitásban.

Viszont ha az ember görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy véletlenül se billentsék ki az érzelmi komfortzónájából és rutinszerű tudatállapotából, akkor idővel elaszalódik. Nem tapasztalja meg a vad mélységeket, így a katarzis kikopik az életéből. Szuperpozícióban ragad, és tetszhalottként éli az életét. A tekintete pedig egy kifakult tavirózsára emlékeztet majd, amely a nyálkás vízben áporodik emberemlékezet óta.

Az élet mit sem ér mélység nélkül. Az az igazság, hogy az ember mindezt hamarabb tudja, minthogy belépne a körbe, és hamarabb tudja, minthogy kilépne a körből. És még hamarabb érzi, minthogy valaha is tudná vagy elgondolná. A tudás mindvégig velünk van, gyakran mégsem jutunk vele előrébb, de még csak hátrébb sem. A kiszámítható élet örömei elveszik az eszünket. Annyi mindent megadnak nekünk, hogy közben pont a lényeget hazudják el, a drámát.

A dráma kérdéseket ébreszt bennünk. Felzaklat. A falhoz csap. És talán minden a feje tetejére áll. A szobák egymásba fordulnak, ajtók szakadnak ki, csavarodnak össze, vagy újak nőnek a padlózat laminált vagy a mennyezet fehér mellkasára.

A fényes emeletek a sötét alagsorban találják magukat, a születésed óta pincédben korhadó zongora pedig benti világod tapétájává nyúlik szét. Azzal a kalitkába zárt kígyóval pedig tudod mi lesz? Kifordul önmagából, és emeleteddé válik, hogy az elzárt félelmeid egy részével szembesítsen, idővel pedig talán feloldozást adjon.

Dráma nélkül nem érezzük igazán élőnek magunkat. Ezért elhatároztam, hogy ismét fogyasztani fogok nehezebb kulturális termékeket, legyen szó a múltam egyik feldolgozatlan, vagy a jelennel már összeférhetetlen darabjáról, vagy egy olyan alkotásról, amely az utóbbi időkben látott napvilágot. És csak a magasságos univerzum tudja, mit fog előhozni belőlem. „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos” – csengenek vissza József Attila szavai, miközben készülök épp visszamászni ebbe a holtfeketén pezsgő, szűkre hímzett, túltelített barlangba, amelyből millió út ágazik el.

Kicsit félek, van bennem egy szorító érzés, és nem tudom, mi lesz a vége. Talán újra megtapasztalom a felszállás, illetve a visszazuhanás érzelmi és szellemi útvesztőjét, és amint földet érek, kis időre megpihenhetek. Egyben viszont biztos vagyok: bármennyire is felforgató érzés lesz újra elárvult zacskóként sodródni az elektromosságtól átitatott szélben, miután földet érek, annak a megpihenésnek olyan komoly súlya lesz, hogy a körülöttem lévő tárgyak is érezni fogják: csak így van értelme a létezésnek.

kultúra | dráma | sterilszoba | józsef attila | szoba