Megnéztük egy magyar borász birtokát a világ legjobb borainak szülőhazájában

Toszkána déli részéről származik többek között a világhírű Brunello di Montalcino. A borvidék körülbelül kétszáz termelője között akad egy magyar hangzású: Máté Wine. A tulajdonos egy kanadai-magyar, Máté Ferenc, aki a kilencvenes évek elején költözött Toszkánába. Megnéztük, milyen közelről a birtoka, és a tulajdonossal is elbeszélgettünk.

Az ember, aki ott sem volt

Máté Ferenc borászata a toszkánai Montalcinótól, a híres brunello borvidék fővárosától mintegy hat-hét kilométerre található. Számolni amúgy felesleges, ez a táj ledobja magáról a mértékegységeket, majd lesz egy tábla, ott kell lehajtani az egysávos útról balra. Megtesszük. Egy darabig még van egy tétova betonszalag, amit sóderes út vált fel, a kavics ropog a kerék alatt, fehér porfelhőt húzunk magunk után a domboldalban. Lassítani kell, száguldva nem lehet megérkezni Mátéékhoz. Az út emelkedik, körös-körül zölden zengő szőlősorok hullámoznak, itt-ott feltűnik egy-egy Toszkánára emblematikusan jellemző ciprussor, mint random szétdobált felkiáltójelek egy szövegben. Ugyan Máté Ferenchez jöttem, de hetek óta tudom, hogy Ferenc – a helyi olaszoknak csak Francesco – nem lesz itt, mert a Dolomitokban, a hegyi nyaralójában pihen a feleségével.

Eldönteni, hogy kicsoda-micsoda Máté Ferenc, némi gondolkodást igényel. Elsőre elkövettem azt a hibát, hogy borásznak gondoltam, elvégre egy birtok és évi 25 ezer palack viseli magán a nevét. Aztán kicsit jobban megismerve őt már úgy vélem, hogy Máté Ferenc elsősorban író. Eddig huszonöt könyvet írt, jelenleg a huszonhatodikon dolgozik. Ugyan hetvenöt éves, de a fotóit nézve tíz-tizenöt évet könnyedén letagadhatna. Szülei 1956-ban vándoroltak ki Kanadába, Vancouverben végezte el az egyetemet, majd vasúti munkásként és hajókon is dolgozott.

Első könyvét huszonnyolc évesen, 1975-ben írta, és rögtön nagy feltűnést keltett vele. A fatestű jachtokról szóló írását egy szaklap minden idők egyik legjobb hajózásról írt könyvének nevezte. A kilencvenes években családjával Toszkánába költözött, 1993-ban vették meg azt a középkori épületegyüttest – egyes részei a 10. században épültek, a java része valamikor a 17. században vagy korábban –, amelyben ma is élnek, és amely a borászatuk szívcsakráját jelenti. Az épület felújításáról szóló, később tizenöt nyelvre lefordított könyv 1999-ben jelent meg, és olyan lapok méltatták, mint a Washington Post vagy a The New York Times. Mondjuk ki: ha Máté Ferenc besétál egy szobába, ott valószínűleg ő a legérdekesebb ember.

Az Il Colombaiónak nevezett épületet aprólékos munkával, évek alatt újították fel, olyan színvonalon, hogy az egy profi restaurátorcsapatnak is becsületére vált volna. Az eredeti tíz hektár mellé az évek során még szereztek húszat, és a kétezres években hosszas előkészületek után a borkészítésbe is belevágtak.

Az idő kerekét 2021-re előretekerve azt láthatjuk, hogy ma a világ minden tájára szállítanak, a fajták a syrah, a cabernet sauvignon, a merlot és természetesen a sangiovese. Önmagukat a régió élborászatai közé sorolják, amit a neves borkritikus, James Suckling és a Wine Spectator is megerősített, amikor Brunello di Montalcinójuk több évjáratára is 95 pontot adtak. Suckling egyébként gyakori vendég, néha minden előzetes felhajtás nélkül feltűnik, hogy borokat kóstoljon, beszélgessen.

Az olasz ikon: Brunello di Montalcino

A brunello az eredetvédett olasz borok közé tartozik, szigorú szabályozok vonatkoznak rá. Alapvetés, hogy csak 100%-ban sangiovese fajtából készülhet, aminek a 24 ezer hektáros borvidék határain belülről kell származnia. Ha csak sangiovese van benne, akkor miért hívják brunellónak? Azért, mert a környéken évszázadok óta így nevezik a Sangiovese Grosso fajtát. Szabályozzák a hozamot, az érlelés minimális idejét, a hordó típusát, azt, hogy mikor lehet piacra dobni a palackozott bort, és rengeteg minden mást is.

A borvidéken jelenleg kétszázhárom termelőnek van engedélye, vagyis aki ott akar földhöz jutni, annak már meglévő pincészeteket kell megvennie. Nem a kispénzű hobbiborászok sportja ez: az elmúlt években olyan nagyvállalatok vásárolták be magukat a területre, mint a Salvatore Ferragamo, az Illy és a Cinzano. A Banfié a legnagyobb terület a borvidéken, háromezer hektárjuk egy része Mátéék szőlőivel határos, de egy másik telekszomszédjuk például a szintén neves Gaja pincészet. A Brunello di Montalcino kétségtelenül az olasz boruniverzum egyik koronaékszere, az a fajta, amelynek a világ minden pontján akad rajongója, nem is kevés.

Aki elmegy, visszajön

"Évi 25 ezer palack nem számít nagy volumennek – mondja Jessica Acciaroli, a Máté borászat fiatal sommelier-je, miközben borokat kóstolunk az Il Colombiaio fedett teraszán. – A borokat főként Olaszországban, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban és Dél-Koreában értékesítjük. Három éve volt egy Kína-pillanatunk is, de az ottani piac eléggé kiszámíthatatlan."

Ferenc nincs itt, de Jessica vendégszeretete sok mindenért kárpótol. A borok zseniálisak, egy ablaktalan pincében kóstolva is azok lennének, a teraszról nyíló kilátás azonban még feljebb emeli őket. A táj itt olyan részeit simogatja meg az ember lelkének, mint más hely soha. Vigasztaló, lengő, tarka kockákból felépülő hullámzás ez, a ciprusfák, lombok, dombok, hegyvonulatok, kúriák cikcakkos szimfóniája, egy dallam. A toszkán tájból áradó zene az egyik legszebb muzsika, amit csak el lehet képzelni.

"Főleg fiatalok életében jön el egy olyan pillanat, hogy el akarnak menni innen, mert ki akarják próbálni, milyen máshol. Nekem is volt egy ilyen időszak az életemben – vallja be Jessica. – El is mentem Sienába, de aztán gyorsan visszajöttem."

Végigkóstoljuk a pincészet borait, közben nézzük a nap fényében fürdő, örök toszkán tájat. Banálisan idilli, de ha benne létezik az ember, a kritika szikrája sem támad fel benne. Ha a tökéletesség az az állapot, amihez már nem lehet mit hozzátenni, akkor Toszkána déli részén megvalósult az isteni összhang. A ház macskája, Bunny telepedik le a közelünkben, talán kíváncsi, kik a vendégek. A beszélgetésben olykor nagy szünetek állnak be,

a látvány és a bor párosa feleslegessé teszi a szavakat, a csend mindent kitöltő: nem valaminek a hiányát jelzi, hanem a teljességet.

Hat héttel később

Máté Ferencet e-mailek és telefonos próbálkozások tucatjai után másfél hónappal később érem el. Javában zajlik a szüret a birtokon, ott, ahol én még nyár közepén jártam, most meg egy budai lakásban ülök, a telefont a fülemhez tapasztva. Nem jó a térerő a vastag kőfalak között, mondja Ferenc. Olyasvalakihez képest, aki tízévesen, 1956-ban hagyta el az országot, kifogástalanul beszél magyarul. Nem minden szót talál meg elsőre, de az előadásmód izgalmas, és egy-két jól elhelyezett káromkodás még ízesebbé teszi a mondandóját.

"Három könyvet írtam Toszkánáról, az elsőt tizenöt nyelvre lefordították. Jó dolog a népszerűség, de ennek következtében sokan jönnek ide a birtokra, valósággal el vagyunk árasztva látogatókkal. Vannak, akik a bor miatt jönnek, és vannak, akik azért, mert olvasták a könyvet, és szeretnék dedikáltatni. Nyaranta tulajdonképpen ezért menekülünk fel a Dolomitokba, mert ott senki sem ismer minket. Néha, ha elkapnak a birtokon a látogatók, úgy teszek, mintha nem érteném őket, és azt mondom nekik, hogy én csak a kertész vagyok – nevet fel. – Nem szeretem a hírnevet, és a csevegés sem az erősségem."

Ha hírnévért nem is, Toszkánáért, és azon belül Montalcinóért Máté Ferenc szenvedélyesen rajong. A vidékről írt könyvei Toszkánához, a helyiekhez írt szerelmes levelek, a regényalakok hús-vér emberek, akik ma is a városban élnek, Jessica szerint némelyiküknek fogalmuk sincs, hogy szerepelnek egy külföldi író könyvében. Ferenc megszállott alapossággal újította fel az egykor szerzetesek otthonául szolgáló tornyot és a régi gazdasági épületeket, pénzt és energiát nem kímélve szerzett be több száz éves ajtókat, ablakkereteket, gerendákat és más alapanyagokat, hogy a lehető leghitelesebben tatarozza az épületet. A restaurálás óta eltelt két évtized, ezalatt a világ egyik leghíresebb borvidéke hatalmas változáson ment keresztül.

"Montalcino környéke rengeteg fejlődött – meséli Ferenc. – Amikor ideköltöztünk, a városkában egy jó étterem működött, oda jártunk mindennap. Ott csak olasz szót lehetett hallani. Ahol régen cipész volt, meg asztalos, most csak borboltok vannak és éttermek. Nyáron rengeteg itt a turista, úgyhogy bizonyos értelemben megváltozott sajnos. Sok minden viszont mégsem változik. Toszkánában rengeteg a törvény, úgyhogy még egy tyúkólt sem tudnék engedély nélkül megépíteni. Ha a birtokról körbenézek, húsz-harminc kilométeres körzetben nincs olyan épület, ami ne lenne legalább három-négyszáz éves. Ami új borospince épült, azt mind a föld alá rejtették. Néhány dolgot leszámítva olyan, mintha az 1700-as években élnénk."

Miközben a vidékről és a helyiekről mesél, szinte megelevenedik bennem a nyári utazás emléke. Jobb lett volna mindezt személyesen megbeszélni vele a helyszínen, mondjuk egy palack Rosso di Montalcino mellett. Nézhetnénk a lemenő napot, ami arrafelé egy önálló műsorszám, mert miatta a táj negyedóránként más arcát mutatja, ahogy a napfény egyre más rétegeket emel ki belőle. A sziluettek fél kilenc felé a legélesebbek, aztán ahogy megy le a fény, kékes lesz minden, a távoli lankákat mintha pókháló borítaná. Életlen minden. Nem akarsz elmenni onnan, s nem is nagyon tudod, miért. De már nem keresel válaszokat, miérteket, életlenné simul a te lelked is.

Megmondom én: a toszkánok szerint, aki nem szabad ember, az bolond. (Curzio Malaparte)

Az etruszkok nyomában

Megkerülhetetlen téma, hogyan vészelték át a járvány időszakát. Jessica elmondja, hogy főleg virtuális borkóstolásokat tartottak és exkluzív online tartalmakat készítettek a klubtagjaiknak, amikor azonban Ferencet kérdezem, másféle megközelítéssel találkozom.

"Róbert! – kiált fel örömmel. – A Covid kiváló volt, mert senki sem jött ide. A legjobb évünk volt! Harminc hektárunk van, négy vízesés van rajta, van egy kanyon, három domb, szóval nem éreztem magunkat bezárva. Van itt egy nagyjából háromezer éves etruszk rom a birtokon, amit eddig egy ősbozótos miatt nem lehetett megközelíteni, de végre felszámoltuk. Egy erőd, egy templom és egy kastély romjaira bukkantam, és ez most nagyon izgalmas számomra."

Nem véletlenül ehhez kapcsolódik legújabb, éppen készülő könyvének témája. A The Lost city of Tuscany című könyv egy rég elveszett etruszk város, Fanum Voltumnae legendáját járja körbe, amely a rómaiak óta tartja izgalomban a kincsvadászok, kalandorok, régészek és magyar-kanadai írók fantáziáját. Ferenc egy pillanatra megáll, majd olaszul kikiabál Jessicának, hogy engedje be a telefonszerelőt, aki az ajtóban áll, majd folytatja a kiselőadását a független etruszk városok felépítéséről. Teóriája szerint a birtokán talált rom akár egy szent találkozóhely vagy temető is lehetett. A hangja megtelik tűzzel, szinte látom magam előtt, ahogy lendületes léptekkel le-fel sétál a 12. századi épület folyosóin az Umbriából begyűjtött gerendák alatt. Ha mégsem szent hely, akkor is egy település, ami szintén izgalmas, mondja. Arra készül, hogy bevonja egy környékbeli egyetem régészeit és tíz-húsz egyetemistát a feltárásba. Amikor megkérdezem, jól érzékelem-e, hogy ez a téma most jobban érdekli, mint a borászat, ismét felkiált.

Sokkal jobban! Ha szüretelünk, a pince küszöbéig elviszem a hordókat, de a többi a feleségem és a csapatunk dolga.

A biztonságos távolságtartás oka az, hogy egy szüret alkalmával több tízliternyi bort sikerült kiöntenie a pince lefolyójába, és ezt követően nem szívesen engedték a munkálatok közelébe.

Amikor később Radosevics Radovánnal, a Máté borok hazai forgalmazójával beszélek, megerősíti a szavait. "Én leginkább a fiával és a feleségével, Candace-szel tartom a kapcsolatot, ők intézik a napi ügymenetet – mondja a Radovin tulajdonosa. – Egy nagyon nyitott szellemiségű borászatról beszélünk, akik organikusan készítik a boraikat, és a régió szereplői közül egyértelműen a jók közé tartoznak."

Elmész, hogy visszatérhess

Máté Ferenc csak a járvány két éve alatt két könyvet írt, és lassan befejez egy harmadikat. Miközben karakterek tucatjait alkotja meg, egyértelművé válik számomra, ő maga is egyfajta regényalak, aki arra vár, hogy valaki megírja. Toszkánában persze nem nehéz azt érzeni, hogy egy olyan filmben vagyunk, ahol végre mi vagyunk a főszereplők, a saját történetünkben utazunk, amihez ez az áldott táj biztosítja a tökéletes díszletet.

Montalcino és környéke olyan hely, ahová hűvös téli estéken jó dolog fejben visszautazni. A katapultálást segítheti Ferenc toszkán starter packje: a vidékről szóló bármelyik könyve és persze csodás, mesélős, lélekdédelgető borai, amelyek kortyonként repítenek vissza a szőlőtőkéi közé, a teraszra, ahonnan a világ egyik legtökéletesebb vidéke a kilátás. Hallhattuk: Toszkánának ezt a részét el lehet hagyni egy időre, de ha rád sütött a napja, és beszívtad a levegőjét, egyszer úgyis visszatérsz.

A cikk megjelent a Roadster magazin 6. számában.

borászat | pince | Brunello di Montalcino | borbirtok | utazás