Elköltöznél Magyarországról? Akkor ezt a könyvet érdemes elolvasnod

Raskó Gabi bő másfél éve él Balin a családjával, minden bizonnyal ez is szerepet játszhatott abban, hogy külföldön élő magyarokról írta első könyvét. A Hoztok nekünk túrórudit? hét Európában, és hét Európán kívül élő magyar család történetét mutatja be. Szerepelnek a könyvben olyan gyerekek, akik Magyarországon születtek és olyanok is, akik külföldön. Van család, ahol mindkét szülő magyar, és van, ahol csak az egyik. A családok egy része úgy gondolja, hogy egyszer hazatér Magyarországra, egy másik része nem tervezi, hogy visszaköltözik, és van olyan család is, amely már visszajött. A szerzővel beszélgettünk arról, hogy milyen Balin élni, annyira mesés hely-e, mint ahogyan sokan gondolják, honnan jött a könyv ötlete és hogy mit mondott róla Kepes András. Interjú.

– Mit kell tudni rólad, hogyan kerültél a családoddal Balira?

– Végzettségem szerint jogász vagyok, az egyetem után médiajogászként dolgoztam televízióknak egészen a két fiam születéséig. A fiaim születését követő időszakban alapvetően rájuk koncentráltam, emellett a férjem vállalkozásaiban dolgoztam. Majd 2016-ban egy volt tévés kolleganőmmel alapítottunk egy kis könyvkiadót ZAZIE BOOKS néven, szerelemprojektként, mert mindketten rajongunk a könyvekért. Nem adtunk ki sok könyvet, de mindegyik kötet elkészítésének folyamatát nagyon szerettük, úgy éreztük, sikerült értéket teremteni velük.

Külföldre elsősorban azért költöztünk, hogy a fiaink megtapasztalják, milyen egy teljesen más kultúrában élni. A férjem és én is éltünk gyerekkorunkban külföldön, ő Algériában öt évet, én Mexikóban és Brazíliában összesen négy évet. Még nem voltak gyerekeink, amikor elhatároztuk, hogy ha majd lesznek, akkor kisiskolás korukban mi is elvisszük őket néhány évre Magyarországról, mert úgy érezzük, hogy abban, hogy mi hogyan gondolkodunk a világról, meghatározó szerepe van annak, hogy nem csak Magyarországon voltunk gyerekek. Nagyon fiatalon találkoztunk azzal, hogy nem mindenhol úgy néznek ki, úgy beszélnek, úgy gondolkodnak az emberek, mint Magyarországon. Más bőrszínük van, más vallásuk, más ételeket esznek, más szokásaik vannak. Számunkra ez természetessé vált egészen kicsi korunkban és fontosnak éreztük, hogy a gyerekeink is megtapasztalják ezt. Amikor elég nagyok voltak már az induláshoz, és vége lett végre a koronavírus járványnak, akkor eladtuk a férjem által alapított vállalkozást, és Balira költöztünk. Azért Balira, mert olyan helyet kerestünk, ahol meleg van, biztonság és jó nemzetközi közösség, és Balit ilyennek láttuk a távolból.

Soha nem jártunk ott, mielőtt kiköltöztünk, sőt, még Ázsiában sem, de ez kifejezett célunk is volt, hogy számunkra is legyen kaland és kihívás, ne csak a fiainknak.

Márciusban lesz két éve, hogy Balin élünk, de egész nyáron és karácsonykor is otthon vagyunk Magyarországon, mert a családunkkal és a barátainkkal való szoros kapcsolat nagyon fontos számunkra.

– Évek óta élsz ott, így sejtem a válaszod, de azért mesélj a Balival kapcsolatos érzéseidről. Van egy hatalmas hájp a sziget körül, sokan az új Shangri-laként tekintenek rá, míg mások szerint túlértékelt, és elnyugatiasodott turistacsapda. Mi a te véleményed?

– Bennem naponta, sőt óránként tud változni, hogy mit érzek Balival kapcsolatban a kitörő lelkesedéstől a nyomasztó szomorkodásig. Pont arra ébresztett rá az ittlét, hogy mennyire az utolsó pillanatban vannak ezek az Európából nézve hihetetlenül távolinak és egzotikusnak érzékelt helyek, abban a formájukban, amitől különlegesek és mások, mint a világ többi része. Bali elképesztő ütemben „fejlődik”, de én nem szeretem a fejlődés szót használni, inkább változást mondanék. Egyre jobban terjeszkedik az urbanizáció, egyre jobban szorul vissza a dzsungel és egyre kevesebb a rizsföld. Azon a környéken, ahol mi lakunk, tavaly tavasszal még hét rizsföld volt, két hete az utolsóra is kitették az eladó táblát, és ezeken mind szállodák, éttermek és villák épülnek.

Mivel Bali sokak által vágyott álomsziget, elképesztően magas árakon lehet kiadni itt az ingatlanokat olyan turistáknak, akik életük nagy álomutazására, sokszor nászútjára jönnek ide, és ez a kereslet rendkívül csábító az ingatlanfejlesztések számára. Éppen ezért mindenki, akinek van egy kis befektethető pénze, építkezik, a gyorsan megtérülő nagy haszon reményében. Pedig örökre – főszabály szerint – nem is lehet ingatlant venni, csak hosszú távú bérletre, és egyáltalán nem könnyű az épületeket jó állapotban tartani a nagyon magas páratartalom és a trópusi esők miatt. A külföldieknek kiadott házakat gyakorlatilag egy-két évente festik kívül és belül, és a penész elleni küzdelem is mindennapos kihívás. Rengeteg a turista, a felkapottabb helyeken hatalmas dugók alakulnak ki még úgy is, hogy az emberek többsége itt motorral jár és nem autóval. Ugyanakkor, ha az ember elmenekül a felkapott részekről és elmegy vidékre, ahol még van viszonylag érintetlen természet, vannak rizsföldek, van dzsungel és vízesések, ott tényleg találkozhat egy olyan jellegzetes, varázslatos idillinek is mondható világgal, amit soha nem fog elfelejteni.

A balinéz emberek hihetetlenül kedvesek, mosolygósak, nagyon jól beszélnek angolul, könnyű velük kapcsolatot teremteni. A kultúrájuk, spiritualitásuk, hagyományaik lenyűgözők. Rengeteget ünnepelnek és imádkoznak, csodálatos ruhákban, nyugati fül számára nagyon különleges zene kíséretében.

A levegőben mindenhol füstölők illata száll, és lépten-nyomon oltárokba és kis áldozati tálkákba botlani, ami folyamatosan arra figyelmezteti az embert, hogy legyen hálás az életéért. A természet minden elemében él és mozog, rengeteg az állat, a növények rendkívül gyorsan burjánzanak, minden „nagyon él”.

Hatalmas probléma a szeméthelyzet, főleg az esős évszakban rengeteg szemetet sodornak a partokra a folyók és a hullámok, de ennek leküzdésére rendkívül sok önkéntes kezdeményezés van, ezt bíztató látni. Vannak, akik már a Balit környező szigeteket hódítják meg, csábítják a nyugatiakat oda, mondván, „gyertek ide, ilyen volt régen Bali, de ma már nem ilyen”, és talán a természeti körülmények tekintetében átmenetileg igazuk is van, egészen addig, míg ott ugyanekkora tömeg meg nem jelenik, hasonló kihívásokat teremtve. De a balinézek kultúrája a maga tiszta voltában nem exportálható a többi szigetre, azt bizony itt kell keresni...

– Milyen gyereket nevelni Balin?

– Erre szerintem sokféle válasz adható, én azt tudom elmondani, hogy milyen nemzetközi iskolába járó gyereket nevelni itt. A mi gyerekeink egy brit rendszerű suliban vannak, angol nyelven folyik az oktatás. Eleinte nem volt könnyű dolguk, hiszen bár Magyarországon is tanultak angolul, itt minden tantárgyat angol nyelven kell érteniük és feldolgozniuk, ráadásul a tanáraik a világ minden tájáról származnak, tehát az ausztrál akcentustól az íren át a kanadaiig mindenféle angollal találkoznak. Lassan két év elteltével azt mondhatom, hogy tökéletesen beszélnek már angolul, folyamatosan javítgatnak már engem és viccesen tudnak vagy tíz különböző akcentust utánozni. A jegyeik mostanra elérték azt a szintet, mint Magyarországon voltak és sokszor már fordítva gondolkoznak, az angolt fordítják le magukban magyarra vagy kérdezik tőlem egy-egy kifejezés magyar megfelelőjét. Úgy választottunk iskolát és otthont, hogy tíz perc sétára vannak egymástól és simán haza is tudnak gyalogolni a fiaink. Sok tanuló családja költözik tudatosan az iskola környékére, ezért ez a terület kicsit olyan, mint egy falu, bármerre indulunk a környéken, valahol egy osztálytárs lakik és ez megkönnyíti a délutáni programok szervezését is. Hatalmas szerencse, hogy egy óriási sportklub pont az iskola mellett található, a fiaink csak átsétálnak az óráik után és kezdik az úszó- vagy fociedzésüket. Ami nehéz, hogy sok család csak egy-két évre jön Balira, kicsit kipihenni a nyugati világbeli rohanó életét, ezért nagy a fluktuáció az iskolában, a nagyobbik fiamnak például mindhárom tavaly szerzett jó barátja visszament a származási országába a tanév végén, így kezdhette újra a barátkeresést az új tanévben.

Szülőként nagyon kényelmes, hogy az egyenlítő közelsége miatt minden nap egész évben reggel 5 és 6 között kel fel a nap és este 6 és 7 között megy le, ezért a napirendet könnyű tartani.

Eszméletlen jó érzés látni, ahogy a gyerekeink mostanra mindenféle bőrszínű és vallású és származású gyerekekkel bátran kapcsolódnak, hatalmas nyitottsággal, pont ez volt a célunk ezzel az egész kalanddal. Amihez ugyanakkor szülőként sokkal nagyobb bátorság kell, mint Magyarországon, hogy azért itt bizony vannak földrengések, mérgeskígyók, skorpiók, trópusi betegségeket terjesztő szúnyogok, trópusi éghajlatra jellemző baktériumok és vírusok, és vészhelyzetben gyorsan szakszerű orvosi ellátáshoz jutni sokkal nehezebb, mint Európában.

– A frissen megjelent könyved hét Európában – Ausztriában, Németországban, Svájcban, Olaszországban, Spanyolországban, Finnországban és az Egyesült Királyságban – és hét Európán kívül – az Egyesült Államokban, Szaúd-Arábiában, Japánban, Indonéziában, Dél-Afrikában, Ausztráliában, valamint Mexikóban és Brazíliában – élő magyar család történetét mutatja be. Mikor jutott eszedbe, hogy könyvet írj, és hogyan állt össze a koncepció?

– A mi gyerekeinknek két szempontból könnyű dolguk volt a külföldre költözés kapcsán: egyrészt egész kicsi koruktól tudták, hogy egyszer majd el fogunk menni néhány évre, tehát nem érte őket váratlanul, másrészt tudtak tőlem és a férjemtől is kérdezni arról, hogy mi ezt hogyan éltük meg gyerekként. A gyereknevelésben az egy sokat emlegetett tanács, hogy ha a gyereked valamilyen nehéz élethelyzet elé kerül, mesélj neki arról, hogy amikor te voltál hasonló helyzetben, te hogyan kezelted ugyanazt. A saját tapasztalataiddal tudsz segíteni a gyerekeidnek. És én láttam a saját fiaimnál, hogy nekik milyen sokat segített, hogy hozzánk bármikor fordulhattak és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akiknek a szülei nem éltek külföldön.

Van-e olyan könyv, amiből ők tájékozódni tudnak, kicsit olvasni róla, hogy mi várható, mire számíthatnak.

Elkezdtem keresgélni a magyar könyvpiacon és én nem találtam ilyen könyvet. És akkor arra gondoltam, hogy szeretnék ezeknek a gyerekeknek segíteni, hogy legyen egy könyv, amit kinyitva olvashatnak arról, hogy más gyerekek hogyan élték meg ugyanezeket a kihívásokat, és ezáltal a könyv kapaszkodóul szolgálhasson számukra.

Mindenképpen szerettem volna, ha minden kontinensről szerepel benne család, de persze tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb külföldi magyar európai országokban él, ezért végül úgy döntöttem, hogy lesz hét európai és hét Európán kívüli történet, és ennek mentén kezdtem el a családokat keresni. Szerettem volna minél szélesebb kört lefedni ennek az élethelyzetnek a tipikus példáiból, ezért vannak olyan szereplők a történetben, akik alig egy éve mentek még csak el, vannak, akik már hosszú évekkel ezelőtt és van benne több olyan gyerek is, akik már nem is Magyarországon születtek. Vannak olyan családok, ahol mindkét szülő magyar és olyanok is, ahol csak az egyik. Van olyan család, amely tervezi a hazaköltözést, olyan, amelyik egyáltalán nem szándékozik visszajönni, és olyan család is, amelynek tagjai a külföldi évek után már újra Magyarországon élnek. Életkorban is változatos a könyv, a legtöbb szereplő általános iskolás, de vannak benne ovis és gimnazista gyerekek is.

A történeteket egyes szám első személyben írtam meg, gyerekszemszögből, a gyerekekkel és szüleikkel való beszélgetések alapján. Fiktív elemek egy történetben sincsenek, abból dolgoztam, amit ők elmondtak, illetve ismeretterjesztő jelleggel egészítettem ki az elmondottakat, például az adott országra jellemző kultúra vagy állatvilág egyes jellegzetességeinek bemutatásával.

A szöveghez az illusztrációkat egy csodálatos grafikusművész, Grela Alexandra készítette, aki lengyel származású, de maga is élt gyerekként Afrikában és most magyar férjével és gyerekeivel Magyarországon él. A családoktól kértem fényképeket is, ebből egy fotómelléklet került a könyv végére, ahol a könyv szereplői és életük helyszínei látszódnak. Végül pedig felkértem Szabó Vivien Svédországban élő magyar pszichológust, hogy írjon egy fejezetet a könyv végére a gyerekeknek és szüleiknek szóló gyakorlati tanácsokkal. Ő kifejezetten a külföldre költözés pszichológiájával foglalkozik.

Fontos eleme volt a koncepciónak az is, hogy bemutassam ezeknek a gyerekeknek a magyar nyelvhez és kultúrához való kapcsolódását, azt, hogy számukra mit jelent Magyarország, mit szeretnek benne, mit nem, mi hiányzik nekik onnan, vágynak-e vissza. Milyen magyar könyveket olvasnak, milyen magyar filmeket néznek, milyen magyar zenéket hallgatnak.

Szerettem volna, ha a könyv bátorításként szolgál a szülőknek, hogy ne engedjék el a magyar nyelvet, mert erre hatalmas a kísértés egy nemzetközi környezetben, miközben szerintem óriási kincs a gyerekek számára, ha megmarad a magyar nyelv, mint egy híd, amin keresztül a gyökereikhez tudnak kapcsolódni.

Érdemes ebbe erőfeszítést tenni, és szerintem a könyvemben sikerült erre bíztató példákat bemutatnom.

– Van közülük kedvenc történeted, kiemelkedik számodra valamelyik valamiért a többi közül?

– Ez is a koncepció része volt, hogy kifejezetten törekedtem arra, hogy minden történetnek legyen valami „specialitása”, ne egy kaptafára készüljenek. Mindig nagyon boldog voltam, mikor az adott családdal beszélve kezdett világossá válni, hogy az ő történetükben mi lesz az az elem, ami csak az övékére jellemző a könyv szereplői közül. Volt, ahol az derült ki, szinte tündérmesei történetként, hogy az érettségivel nem rendelkező gyári munkás apuka indult el előre, a családja nélkül, egyedül a jobb élet reményében és ezt mostanra olyannyira sikerült megteremtenie, hogy Milánótól Párizsig hívják dolgozni a szakértelme miatt. Volt, ahol a Magyarországon élő idős nagymama ápolása merült fel, mint jellegzetes élethelyzet és szívmelengető volt hallani, hogy mekkora erőfeszítést tesznek a család tagjai a nagymama segítésére. Van olyan történet, amelyben a főszereplő család akkora állatsereglettel rendelkezik, mintha Durrellékkel beszélgettem volna, és rettentően szórakoztató volt az ő mindennapjaikról hallani. És így tovább. Éppen ezért mindegyik történet nagyon kedves számomra. Személyesen nekem, mint szerzőnek, ebben a mivoltomban a legemlékezetesebb beszélgetésem a dél-afrikai családdal volt, mert ők az interjú után még fél órán keresztül csak arról beszéltek, hogy mekkora öröm nekik, hogy valaki Magyarországról kíváncsi volt az ő történetükre, és hogy számukra ennek a könyvnek a témája és koncepciója a legpozitívabb benyomás, ami az elmúlt évtizedben Magyarország kapcsán eljutott hozzájuk. Nem titkolom, hogy könnybe is lábadtak a szemeim, amikor ezt mondták, úgy éreztem, már ezért megérte...

– Kiknek szól ez a könyv? Érdekes lehet olyanoknak is, akik nem terveznek külföldre utazni? Vagy egyfajta motiváló kézikönyv azoknak, akik ilyesmiben gondolkoznak?

– A legegyértelműbb célcsoportja a könyvnek a már külföldön élő vagy a külföldre költözést tervező családok, nekik kifejezetten hasznos kapaszkodó lehet mind a történetek elolvasása, mind a könyv végén szereplő pszichológusi tanácsok, amelyek szerzője Szabó Vivien, Svédországban élő magyar pszichológus, akinek ez a szakterülete. De szerintem az elköltözni egyáltalán nem akaró családoknak is izgalmas lehet, azoknak, akik pusztán ismeretterjesztő jelleggel kíváncsiak rá, hogy hogyan élnek a magyar gyerekek a világ különböző részein.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy én nem egy emigrációösztönző könyvet szerettem volna írni.

Kifejezetten figyeltem arra, hogy a végén az összkép kiegyensúlyozott legyen: egyformán hangsúlyosan és őszintén jelenjenek meg ennek az élethelyzetnek az ajándékai és kihívásai is, és szerepeljen benne olyan család, amely mindenképp haza szándékozik költözni vagy már meg is tette ezt. Én magam is ilyen vagyok, többször elmentem már, de mindig visszahúz a szívem, bármennyire jól érzem is magam a világ különböző tájain, Magyarország az én igazi otthonom. Úgy érzem, sikerült megvalósítani, hogy kiegyensúlyozott összképet adjon a könyv az utolsó oldal elolvasása után, de persze e téren az olvasók visszajelzéseit majd különösen izgalmas lesz hallani.

– Bár csak most jelent meg, de kaptál már valamilyen feedbacket róla?

– Mivel még csak egy hete kapható a könyv, ezért még kevés olvasói visszajelzést kaptam róla, de már a borító alapján rengetegen mondták, hogy telitalálatnak tartják a címét és nagyon szerethetőnek látják az illusztrációkat. Akik már elolvasták és el is mondták a véleményüket nekem, egyelőre mind ismerőseim és elfogultak velem szemben, ezért őket nem akarom idézni. Elfogulatlan kritikusom volt viszont Kepes András, akit teljesen ismeretlenül kerestem meg, tudva, hogy ő is élt külföldön gyerekként és szülőként is, hogy megtenné-e, hogy elolvassa a kéziratot és ír róla ajánlót. Rendkívül megtisztelő számomra, hogy elvállalta ezt a felkérést és ő „hiánypótlónak” nevezte a könyvemet, ami nagyon megerősítő visszajelzés volt nekem. Több újságíróhoz is eljutott a könyvem az elmúlt pár napban, ezért több kritika megjelenése várható hamarosan, nagyon kíváncsian várom ezeket!

– Hogyan juthat hozzá a könyvhöz az, akit érdekel?

– Minden nagyobb könyvesboltban és könyváruházban elérhető már, többek között a mi kiadónk weboldalán is.

raskó gabriella | hoztok nekünk túrórudit | könyv | nagy sztori | bali