Elmeséljük, milyen elképesztően szép volt Gaziantep, Şanlıurfa és Anatólia földrengés előtt

Én még nem tudtam felfogni. Négy hónapja még itt ettem életem (és mindenkinek, aki itt járt, élete) baklaváját, ami újradefiniálja magát a szót. Jártam a piacait a szárított padlizsánfürtök és karkötőverő bácsik közt, ingyenkávékkal siettek elém az amúgy is nagyon olcsó bazársoron, örültek és hívtak az emberek csakúgy, mint a napszívta, évszázados pletykákat és üzleteket magába ivott balkonok — kimondom, hogy Gaziantep vagy Şanlıurfa, ott is vagyok. Most, hogy az egész világ megrendülten nézi, milyen pusztító, többezer ember halálát okozó földrengés rázta meg Szíriát és Törökországban ezeket a városokat, fájó és szép is egyszerre visszaemlékezni 2022-es októberi utamra Anatóliában és Kappadókiában. Íme ez a mesés ország és csodálatos városok azelőtt, hogy végigsöpört rajta egy borzalmas természeti katasztrófa.

Vannak olyan utazások az életben, amelyekről az ember már a megérkezése első pillanatában tudja, hogy élete végéig emlékezni fog. Törökország és Anatólia felfedezése ilyen intenzív, megrendítő, ízeiben, arcaiban és tájaiban örökké velünk maradó kaland. A selyemúti karavánszerájok, vallási élménnyel felérő baklavák, nyüzsgő bazárok és csendben áradó természeti csodák birodalmában jártunk, elmeséljük, milyen volt!

#HelloTürkiye!

„Üdvözöljük Isztambulban, ahol világok találkoznak” – mondja a Turkish Airlines bemondója bársonyos hangon, amint pilótája szintén bársonyosan leteszi a gépünket belföldi átszállásunk előtt, útban Gaziantep felé. Az üdvözlet pedig nem egy hangzatos szlogen: már csak az isztambuli repülőtér irdatlan mérete és az ötpercenként induló belföldi járatok döbbenetes mennyisége egyértelművé teszi, milyen hatalmas országot készülünk hét nap alatt keresztül-kasul bekebelezni.

Röpke másfél órás úttal érkezünk meg a délkelet-anatóliai, azonos nevű tartomány székhelyére, ahol az irdatlanságérzés tovább folytatódik: itt ez a Gaziantep, amiről még sohasem hallottam, és többen élnek benne, mint Budapesten, ötven éve repülőtere van, és a világ legrégebbi, folyamatosan lakott városai közé tartozik. Törökország méretének fokozatos megemésztése pedig még mind semmi ahhoz a hihetetlen intenzitáshoz képest, amit hétköznapi török életnek nevezünk, és először a gaziantepi bazárban robban elénk.

Szárított padlizsáncsokrok lógnak fürtökben a piros- és feketepaprika-őrlemények fölött, csilingelve kalapál rézkarkötőt egy idős, szakállas úr, a zárt piacsoron cigarettázó robogósok lavíroznak át közöttünk, csörögnek a lírák a friss zacskó pisztáciákért, míg egy lelkes kéz ingyen kávéval kínál, és nagyon örül neki, hogy madzsarisztánból jövünk.

Ha feltalálják egyszer az illatokat, ízeket és hangokat is rögzítő panorámaképet, biztosan egy török piacban lőném az első fotót.

„Ha a világ otthon, Gaziantep a konyhája” – üdvözöl a felirat a Yesemek étterem falán, a város pedig valóban méltán lehet büszke a gasztronómiájára. Igazából már egyetlen nap Gaziantepben egyértelművé teszi, hogy annak, amit Magyarországon török konyhaként ismerünk, körülbelül semmi köze a törökországi valósághoz. Amit itthon dönerként és kebabként eszünk, az nem döner és nem kebab. Baklava? El lehet felejteni azt a cukorszirupos valamit, amit itthon annak csúfolnak. Az igazi baklava – amit mellesleg híresen jól csinálnak Gaziantepben, a város ikonikus édessége, kötelező megkóstolni – valójában nem is elsősorban édes: egy isteni vajas francia croissant tésztaélményéhez a pisztácia elsöprő íze párosul olyan elképesztően finoman, hogy soha nem akarsz máshol baklavát enni. De nemcsak édességben teszik magasra a lécet: a húsos içli köftétől a nagyon fűszeres çiğ köftén át a muszakaszerű kabak oturtmáig minden fogásban ott a hagyomány, a nem kispórolt ízek, a szív és a zene. „Ne azért egyél, hogy élj, hanem élj azért, hogy egyél!” – tartják a helyiek, és mi dönerrel teli szájjal csak bólogatni tudunk a gaziantepi életfilozófiára.

A civilizáció bölcsője előtti bölcső

A jelen isteni ízeiből átbuszozunk ötezer évet, hogy utunk másnapján Mezopotámiában találjuk magunkat. Félve írok az Eufráteszről. Ezen a gondoskodó anyaként évezredes ölelésben átkaroló, kékeszöld csillogásába hajló ágakkal ringó, magasztos folyón hajózni túl szép és túl belső élmény.

Leírhatatlan szívása és mélysége, ősi és érintetlen önazonossága van a tájnak,

ehhez a szépséghez pedig egészen hihetetlen és csodálatos, hogy nem párosul semmilyen olcsó tömegturizmus. Nincsenek sightseeing hajódugók, nincsenek filléres diszkós strandok, gagyi árusok, hervasztó épületek, touristmenüs éttermek, nincs semmi, csak a letaglózó, évezredes táj.

Legyen az Halfeti elsüllyedt városa vagy Hasankeyf sziklái, vagy csak úgy ez a civilizáció hajnala óta ma is ugyanúgy ringó bölcső, az Eufráteszen hajózni számomra egészen megmásító, semmivel sem összehasonlítható tapasztalás. Egy kezemen meg tudom számolni, hány élménytől maradt fizikailag tátva a szám: az Eufrátesz az egyik.

Egyetlen dolog vetekszik az Eufráteszen hajózással: a Tigrisen hajózás.

Míg az Eufrátesz szépségében ott a természet lágysága, Mezopotámia másik folyóját gigantikus sziklák karistolják és homokszín dombok ölelik: az élő természet a parton visszavonul, hogy átadja a helyet a drámai kőzeteknek.

Ha pedig még régebbre akarunk időutazni, mint Mezopotámia, aggodalomra semmi ok: irány Göbekli Tepe, és egy olyan helyszín, ami minden eddigi tudásunkat megkérdőjelezi az emberi civilizációról. A régészeti lelőhelyen ugyanis az emberiség eddig ismert legkorábbi körtemplomait tárták fel: sok ezer évvel a piramisok, Mezopotámia vagy épp a Stonehenge előtt épült, irdatlan kőoszlopokat faragott állatokkal.

Göbekli Tepe mágikus és döbbenetes aurájú hely, amiről még most is alig tudunk valamit.

Kilencven százaléka feltáratlan, de maga a tény, hogy ez a misztikus szertartási hely megépült tizenkétezer évvel ezelőtt, egészen új dolgot állít az emberiségről: először templomot építettünk, nem pedig várost.

Zokniban tánc, borban nyugalom

A sok ezer éves múlt megrendüléseit Şanlıurfában heverjük ki, ami maga is ősi város, de egy zokniban vacsorázós, majd élőzenére körtáncolós este nagyon jelen idejűvé teszi. A méregerős paprikával megpakolt ételekkel felkészületlen – azaz nem török – gyomornak nem árt óvatosan bánni, az izgalmas, de zegzugos utcáiban egyre sötétedő bazársoron pedig szintén tanácsosabb nem egyedül útnak indulni. A gyönyörű, szent halastavat és parkot viszont nyugodtan a nyakunkba vehetjük magunk is, és ihatunk egy finom teát a müezzin éteri hangjára Ábrahám és Jób szülővárosában.

Míg Şanlıurfa forgatagában egyedül (és máshonnan jött nőként) könnyedén le tud izzadni a tarkónk a figyelem középpontjába kerüléstől, addig Mardin bézsszínű házai közt teljes a nyugalom. A város már távolról is egészen egyedi, megkapó hangulatot áraszt: mintha egy gyerek kezdett volna mész építőkockákkal játszani, és rendszertelenül, de mégis egységesen egymásra rakosgatta volna a házakat. Sok hely távolról szebb, mint közelről, de Mardinban nem fenyeget ez a csalódás, sőt: az utcáiban és kis sikátoraiban járva nyílik ki ez a fantasztikus város.

Autentikusságával együtt is utunk magasan legeurópaibb hangulatú helye ez, ahol mindenképp érdemes egy estét eltölteni.

Stílusos butikhoteleket, kortárs kávézókat, isteni helyi borokkal csábító borbárokat találunk a régióban egészen egyedülálló módon, mindezt pedig úgy, hogy az élmény abszolút török és önazonos.

Mardintól alig egyórányira pedig mindenképp nézzük meg Midyatot, ezt az ősi várost, amit átjár a szír és kurd örökség, és ne fogjuk vissza magunkat, ha egy gyönyörű, kétlyukú „ördögszem” szír kékköves karkötőt látunk.

Karavánszeráj szipkával

Ha egy igazi hánban, azaz régi selyemúti fogadóban szeretnénk végigszívni egy vízipipát, akkor Diyarbakır a mi helyünk. Mint megtudjuk, Délkelet-Anatólia második legnépesebb városának nincs túl jó pr-ja: elég veszélyes hely hírében áll, ezt azonban inkább a kivilágítatlan várfal közelében, esetleg a város szegényebb peremrészén érezni inkább. Az viszont letagadhatatlan, hogy Diyarbakır még török viszonylatban is extrémen intenzív.

Az utcákon folyamatosan sodor a tömeg, az ingerek szédítő, szinte befogadhatatlan mennyiségben áradnak. Egy téren épp kialakul egy demonstráció, amit egy második emeleti ablakból félig kilógó széken ülve néz valaki, valahol csörömpölve eltörik valami, földre terített ruhák és Barbie-k közt kotorásznak emberek,

egy házaspárt és egy tigrisen ülő Sandokant mintázó szőnyeg közül kibukkanva baklavával kínál egy semmiből felbukkanó arc.

Vannak helyek, ahol ha mozgásban van az ember, vagy csupán mozgó emberek között létezik, soha sem lesz nyugalma. Diyarbakır pont ilyen, ezért érdemes betérni öt lépéssel beljebb egy gyönyörű hánba, kérni egy vízipipát meg egy teát, és egy emelettel magasabbról nézni ezt az Izaura TV-t megszégyenítően drámagazdag előadást.

Egyébként a törökökre abszolút jellemző ez a folyamatos tevékenység. Nincs még egy olyan nép, ami ennyire aktívan, üzletre készen tudna ülni a boltja előtt egész nap egy sámlin. Ha pedig üzlet van, mindenki azonnal zsizsegni kezd: felpattan, intézkedik, és óriási elánnal szervez olyan borzasztó nagy szervezést igénylő feladatokat, mint egy kávé felszolgálása. Ha pedig már szervirozta a kávét, mindenkinek adott vizet, rágcsálnivalót, és minimum kétszer megkérdezte, kérünk-e még valamit, és már tényleg végleg nincs más tennivalója a vendégekért, elkezd tapsolni és énekelni. Rendkívül kedves és szívből jövően török mentalitás ez, ami egész utunkat végigkísérte, és amit akár csak részben nagyon szívesen látnánk itthon is.

 Ellentétek vonzásában

Délkelet-Anatóliában nemcsak Mezopotámia lapozza fel általános iskolai történelemkönyveinket, hanem a Nemrut-hegy is. A több mint kétezer méter magas hegyen olyan különböző görög és perzsa istenek szobrait találjuk, mint Héraklész, Zeusz vagy Apollón, de itt található még Antiochus Teos kommagénéi király kilenc méter magas síremléke is két oroszlánnal és sassal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy volt egy történelemkönyvem, amelynek ezek a fejek voltak borítóján, ezt az emléket azonban nem tudom végigbogarászni, mert az Eufráteszre és az egész anatóliai csodára tekintő magaslatból egy olyan naplemente érkezik, amihez fogható nagyon kevés van az ember életében.

Az irtó szeles és múltidézésével felkavaróan szép hegyről lejőve a buszon épp arra gondolok, hogy

a kontrasztok és az intenzitás valahogy szövetileg tartozik Anatóliához, mikor bevág elénk százötven bárány, de már meg sem lepődöm.

Ez az ország, ez a régió az ellentétek egymást kiegészítésének paradicsoma: zajos városok és néma évezredek, felbecsülhetetlen múlt és felbecsülhetetlen élet tánca valami olyan lelki térképen, aminek Anatólia az iránytűje.

Tündérkémények megrendülései

De nincs sok idő emészteni, mert robogunk tovább Kappadókiába, célállomásaink közül a legismertebb helyre. Miközben Göreme felé tartunk, szervezőink megkérdezik, kik szeretnének befizetni napfelkeltekor Kappadókia híres léggömbjeire; többen azonnal igent mondanak, én viszont nem a tériszony vagy az összeg miatt hezitálok.

A Göreme Nemzeti Parkba érkezve tanulok egy új szót, ami nagyon sokáig a kedvencem lesz: tündérkémény. Ezek a keskenyen égbe magasodó képződmények évezredekkel ezelőtt alakultak ki, és nem evilági tájat rajzolnak Kappadókiának:

néha gombaszerűen merednek a magasba, máskor pedig olyanok, mintha egy rég itt élt nép változott volna örök tufává.

A természet alkotta tájhoz pedig, ha lehet, még nagyobb mélységet ad, hogy sok részét az emberek évszádokon át használták és formálták, rebellis keresztényként a negyedik században kivonuló szerzetesek remetefalvai és szentélyei épültek a vájatokba.

A muzeálisan végigjárható helyek szépsége után az Ürgüp melletti, mondhatni elhagyatott tündérkéményeknél pedig személyesen is megtörténik velem Kappadókia. Ahogy a vissza-nem-térő fotók lekattintása után sikerül egy teljesen csendes helyet találnom, az egész táj fenomenális volta megérkezik.

Kappadókia földöntúlisága, ez az örökké itt magasodó mágia valahogy teljesen egyedül talál rám,

és azt érzem, napokat el tudnék tölteni csak azzal, hogy nézem ezt a mindenséget. Ahogy végigárad bennem a táj, döntöm el némán, hogy nem, nem megyek el másnap hőlégballonozni vagy előttük meglőni életem Insta-képét. Valahogy túl mély és túl autentikus az egész Kappadókia-élmény, hogy megkockáztassam a százméteres uszályú és százezres követőjű lányokkal #followmeto-mélységű degradálását mindannak, amit eddig Törökország és Anatólia adott. Akik elmentek, egytől egyig azt mondták, hogy fantasztikus és katartikus élmény: hiszek nekik és nagyon örülök, hogy van legalább egy okom még visszatérni Kappadókiába – ironikus módon épp az, ami a legtöbbeket oda vonzza.

Teşekkür ederim!

Nem sok török kifejezést tanultam meg ezalatt az alsó hangon hihetetlen út alatt. Egészen pontosan hármat. Şerefe, avagy egészségedre, afiyet olsum, azaz jó étvágyat, és teşekkür ederim, vagyis köszönöm. Utóbbival búcsúznék minden egyes pincértől, a kedvenc szőnyegemet eladó árustól, a török idegenvezetőinktől, a gaziantepi éjszakai fiataloktól és Muffin macskától, a Tigris folyó melletti furulyástól, a kappadókiai keramikustól, a szikrázó Eufrátesz szájtátásától és a Nemrut-hegy bronz naplementéjétől; mindentől, amit megírtam és attól is, amit nem; mindentől, ami Törökország és Anatólia.

Teşekkür ederim, Türkiye, még biztosan találkozunk!

(A cikk eredetileg a Roadster magazin 10. számában jelent meg, amit itt tudsz megrendelni! Fotók: Getty, Unsplash. Az utazás a Mettravel  utazási iroda szervezésében valósult meg, akiknél bátran érdeklődhetsz egy izgalmas törökországi útról!)

Kappadókia | utazás | törökország