Utazni csak úgy érdemes, mint Nyáry Krisztián

Kevés precedens akad arra, hogy egy írói karriert a közösségi média emeljen a magasba, de Nyáry Krisztián erre tökéletes példa. A magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló kulisszatitkokat összefogó posztjai 2012 táján magával ragadták az irodalomszerető közösséget, aminek köszönhetően a negyvenhat éves infotainment-szakember munkássága már inkább papíron, mint digitális formában hódít. A Líra Könyv kreatívigazgatója most arról mesélt a Roadster felkérésére, hogy miért lett fontos számára a tettek nélküli ottlét állapota.

Ottlét

„Régen – az ifjúság, a férfikor idejében – az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz, a változathoz” – vallotta az utazó író, Márai Sándor. Öregkorban az utazás nagy pillanata a take off, az indulás: kilépni egyetlen lendülettel az öregség rutinjából, ez az »élmény«. A megérkezés közömbös, hiszen mindenütt ugyanaz vár.” A jelek szerint nem vagyok már fiatal, de még öreg sem, mert én az utazásban nem a megérkezést és nem is az elindulást kedvelem a legjobban, hanem a tettek nélküli ottlétet. Persze szeretek múzeumokat és emlékműveket nézni, sőt, a társaság kedvéért hajlandó vagyok teljesen felesleges turistaprogramokon is részt venni, de az utazás kedvenc pillanata számomra nem ez. Hanem a lassú elmerülésé.

Amikor egy könyvvel a kezemben csak ott vagyok valahol, ahol apró kortyokban be lehet szívni a hely levegőjét.

Máraival például tökéletesen lehet utazni. Leülök a teázó teraszán a berlini Kurfürstendammon, és arra gondolok, hogy ugyanezen az utcán egy zenés teaszalonban randevúzott először a húszéves Márai és későbbi felesége. „Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem – írta a naplójában. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza.” Ennyi elég is az elmerüléshez. Innentől érdemes figyelni az embereket, nézni a járókelők tülekedését, a teázó berliniek nyugalmát, vagy elképzelni a kilencvenkilenc évvel ezelőtti táncot. Lehet utána bandukolni is, és arra gondolni, miből élünk majd meg.

Valamivel később a New York-i Central Parkban, egy hosszú séta után, amikor jólesne leülni valami árnyékos helyen, az állatkerttel szemben hirtelen meglátom a Plaza Hotel épületét. Besétálok a pálmafákkal zsúfolt hosszú előcsarnokba, és leülök egy asztalkához. Könyv nincs nálam, de a telefonomon kinyitom Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című önéletrajzi regényét. Itt élt ebben a hotelben emigrációja alatt, tizenkét évig volt a 852-es lakosztály lakója. Csak pár oldalt olvasok. Felmegyek a nyolcadikra, de a szobákat réges-régen átépítették, talán csak a hall maradt nagyjából olyan, mint hetven évvel ezelőtt. Sosem kávézott itt, mert utálta a híg americanót, inkább a szobájában főzte magának kotyogón a méregerős magyar feketét, így én is csak nézem a vendégeket, a bőröndöket cipelő londínert, és egy kutyájával pörölő, erősen kifestett idős hölgyet.

Ő akár még láthatta kislányként a magyar írót, amint monoklival a szemén – minden nap pontosan két órakor – kedvenc olasz vendéglőjébe indul, hogy találkozzon a Central Park túloldalán élő feleségével.

Arra gondolok, vajon az emigráció utazásnak számít-e még. Hiszen az utazás lényege, hogy valahol van egy otthon, a normális világ, ahonnan kiszakadtunk, de visszatérünk. Aki száműzetésben él, az nem utazik többet. Ezek szerint – gondolom tovább – ahol otthon érezzük magunkat, az sem számít utazásnak. Ez izgalmas probléma. New Yorkban csak jól érzem magam, de nem érzem magam otthon, tehát itt utazó vagyok. De mi helyzet akkor mondjuk Abbáziával vagy Fiumével? Ezekben a városokban, amelyeknek utcáin és kavicsos tengerpartjain egykor dédszüleim töltötték a tavaszi és nyári hónapokat, mindig is otthon éreztem magam. Amikor a szebb napokat látott opatijai cukrászda üvegablakánál üldögélek, tudom, hogy pont olyan lesz a kávé, amilyennek magamnak is főzném. Átnézek a rijekai kikötőre, és felidézem, mit mesél Nedjeljko Fabrio horvát író Város az Adrián című regényében éppen azokról az évekről, amikor a nagyanyám színes masnival a hajában fagylaltért vagy törökmézért könyörgött a dédanyámnak a korzón.

Nézem a hegyoldalt, és találgatom, hol állhatott a fehér falú nyaraló, aminek elvesztéséről halála előtt annyit mesélt. Ez az emlékfoszlány is tökéletes ottlétet teremt.

Az otthon és az utazás kérdését pár hónap múlva Selmecbányán gondolom tovább. Egy pohár hideg szlovák sör van előttem, és a söröző teraszáról szépen rálátok a girbegurba utcákra. „Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya” – írta a vízszintes útszakasz nélküli városról Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legjobb kezdőmondatában. Ehhez hasonló topográfiájú város nincs a mai Magyarországon, mégis valahogy családiasan ismerős. Egy korty a kesernyés sörből, és eszembe jut a megoldás. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia határain belül mindenütt otthon érzem magam. Kontúrjai alapján is felismerem a jellegzetes épületeket, a Brassótól Salzburgig mindenhol hasonló okkersárga vasútállomást, a habostortaszerű színházakat, a szállodává alakított egykori takarékpénztárakat. Palermóban vagy Stockholmban könnyedén eltévedek, de Munkácson, Kolozsváron vagy Triesztben pontosan tudom, merre forduljak az utcasarkon. Ez a gondolat megnyugtat. Ezek szerint úgy is lehet utazni, hogy végig otthon vagyunk. Az indulás örömén pedig ráérek tépelődni, ha megöregszem.

molnár ferenc | utazás | márai sándor | nyáry krisztián | magvető