Van egy összegöngyölt tibeti imazászló az asztalomon

És amíg kedvesen vár arra, hogy felakasszuk, egy-két dologra rá is ébreszt. Év végi összegzés egy Szeles lóval.

Van egy összegöngyölt tibeti imazászló az asztalon, a nappaliban. Tudom, hogy került oda: karácsonyra adtam a lakótársamnak, és talán egyben magunknak is. Tudom, miért adtam: mert az, ami az ajtónk elé van kiakasztva, már szürkésfehérré fakult – még szerintem nem is mi akasztottuk fel, hanem Robi öccse, sok évvel ezelőtt, mikor még ő lakott itt. Ő azóta Pekingben él.

Azt is tudom, mi volt az oka annak, hogy megvettem ajándékba, csak ezt jobbnak láttam nem kirakatba tenni; teljesen véletlenül, legnagyobb igyekezetem ellenére is utolsó napra csúszó karácsonyi ajándékbeszerzésem kétségbeesésében egyszer csak ott termett előttem egy tibeti bolt, és úgy éreztem, ez az imazászló végre valami személyesebb ajándék lesz, mint azok, amiket eddig vettem, és amelyektől egy csokikkal és fürdőbombákkal felszerelkezett harcgépnek tűnök.

Szóval akármilyen random jött is velem szembe, azonnal személyes találat lett: valami, amit egy olyan embernek adok, aki két, Tibet témájú dokumentumfilm társrendezője és egy kortárs tibeti szerző zine-vékonyságú novelláskötetét fordítja évek óta, egy békésen forgó lemezjátszó sebességével. Vannak dolgok, amiket nem gyorsan kell csinálni, hanem érzéssel és jól, és egy ilyen műfordítás valami hasonló dolog.

Igazából nem sokat tudok Tibetről úgy általában, sem pedig konkrétan a nagyon szomorú és mai napig tartó tibeti ügyről – annak is a villamos-tudásomon kívüli, nagyobb részét Robitól, szenvedélyes Tibet-védő és kommunista-Kína-gyűlölő előadások formájában, meg mikor arról mesél, hogyan szelték át a Himalája hegyóriásait egy indiai sofőrrel, miközben a gyomorforgató tériszony már átcsapott fáradtságba – mert van egy határa annak, hogy az embernek meddig marad energiája rettegni –, és közben megszakítás nélkül, tizenkét órán át a Tandoori Nights című dal szólt a volán mellől. Szóval nem mondanám, hogy sokat tudok Tibetről.

De mivel valakinek, aki nekem személyes, annak Tibet személyes ügy, így Tibet egy színes göngyöleg formájában személyes karácsonyi ajándékká vált, egy részemről tett személyes gesztussá.

Már mindenkinek odaadtam az ajándékaimat, és mindenkitől megkaptam én is a kedvességeket. Az év végi, nagy hajtás taposása végre leült, hónapok óta először érzem, hogy újra hallom a gondolataim a stresszen és más emberek akaratán túl; almás pitével és egy bögre tejjel olvasgatok az ágyban, a mellkasomban régi ismerősként forgolódó nyomás elvonult az ünnepekkel.

Tudom, hogy vissza fog térni, de most örülök, hogy ennyire egy-ügyű lehetek, ahogy nagymamám szokta régen, valamiféle ráérzett keleti bölcsességgel mondani, azaz csak egy dologra figyelek egyszerre, és ez elégedetté tesz, még akkor is, ha tisztában vagyok az időszakosságával.

Az ajándékokat mind elpakoltuk már, kivéve a vidám színekben pompázó, tibeti imazászlót, ami ott hever nyugodtan a nappali dohányzóasztalán. Vannak olyan tárgyak egy ember lakásában, amikről szinte mindig valamilyen kellemetlenül hosszú ideje elhalasztott tennivaló jut eszébe, munkahelyi pendrive-októl egy túlságosan poros kettlebellen át a falból kicsit kiszakadt éjjeli lámpáig – a tibeti zászlócska nem ilyen, ő nyugodtan és kedvesen vár arra, hogy felakasszuk.

Hagyományosan az imazászlók elősegítették a békét, részvétet, erőt és bölcsességet – ezt már a Wikipédiáról olvasom, mert akármennyire is személyes ajándék volt ez részemről, mégsem tudok róla igazán semmit, és azért illendő lenne valamit, ha már kikerül az ajtónk elé a maga élénken szép pompájában. A zászlók nem imákat hordoznak istenségek számára – ami egyébként egy gyakori félreértés, mutat rá az előbb említett szócikk –,

ugyanis a tibetiek inkább abban hisznek, hogy az imák és a mantrák a szél segítségével szétszórják a jóakaratot és a részvétet, így az imazászlók mindenkinek előnyt nyújtanak.

A szócikk így folytatódik: a magasan fekvő zászlókkal a Lung ta (azaz szeles ló) az áldást magával hordozza mindenki számára. Ahogy a szél meglebegteti a zászlót, ami a legkisebb mozdulatra is érzékeny, a levegő megtisztul, és felszenteli azt a mantrák által. A zászló imái maradandó részei maradnak az univerzumnak, míg a képek kifakulnak.

Mint ahogyan az élet megy tovább, és új életek jönnek létre, a tibetiek megújítják reményeiket újabb és újabb imazászlók kihelyezésével a régiek mellé. Ez a cselekedet szimbolizálja az élet körforgásának üdvözlését és annak a felismerését, hogy minden élőlény része egy hatalmasabb körforgásnak.

Még végigolvasom a szócikket, amiből több érdekes információ mellett megtudom, hogy egy szeles napot követő, napsütéses reggelen a legszerencsésebb kitenni a zászlót. Melegítek egy kis kávét, kimegyek a negyed-ötkor-miért-van-koromsötét udvarra, beszívom a friss, hideg levegőt, és azon gondolkozom,

mennyire kedvesek ezek a tibetiek az olyanokkal is, mint én, aki voltaképpen semmit nem tud róluk és az imazászlójukról, de mégis megáldanak engem is és mindenkit, a tudomásunk nélkül.

Nem istenségeknek imádkoznak, hanem embereknek. Bár a „világ tetején” élő néptől jön, mégsem felfelé orientálódik a jóakarat, hanem horizontálisan, körbe, szerteszét, az élők felé.

Egyszerre különös, szeretettel átitatott nyugalom jár át, pedig nem hittem, hogy még ennél jobban le lehet nyugodni és lehet szeretni, mint amit most élek meg az elmúlt napokban. Nem kell sokat tudnom Tibetről, hogy ajándékba adhassam az imazászlójukat, ahogy a tibetiek sem tudnak rólam semmit, de mégis jót kívánnak nekem is sok ezer méter magasból. Nem baj, hogy kifakult az eddigi imazászló, mert ez az élet rendje, az új reményeinket pedig a régiek mellé helyezhetjük.

És nem érdekel, hogy mennyire csapongó, gombhoz-varrom-a-kabátot gondolatnak hangozhat, valahogy mégis az jut eszembe, mennyire szimbolikus ez az egész a mostani helyzetre; nem minden jókívánság mérhető tettekkel, főleg nem akkor, amikor a tettek négyzetméterekre szűkültek; amikor a legjobb tett igazából a nemtevés és minden, amin ebben az évben és a következő évben is az életünk minden napja múlik, az valami láthatatlan dolog a levegőben – a levegőben, amire erősen ráfér a felszentelés.

Gondolatban hirtelen Robi történetében találom magam, az indiai hegyek közt kanyargó autóban, és a dermesztő magaslati rettegést, akár egy kifáradt kabátot, ledobom magamról.

Mert tényleg nem lehet örökké félni.

Nagyon nehéz év végéhez közeledünk; tudom, hogy nem csak én használtam fel lelki és mentális erőtartalékaim nagyját, hogy megőrizzem a normális élet egyre szűkülő látszatát, és a reményt, hogy jövőre minden jobb lesz. És ahogy a végéhez közelednek az ünnepek is, a december, meg ez az egész 2020, az asztalon ott van ez a szinte teljesen véletlenül odakerült, tibeti imazászló, és emlékeztet az élet nálunk hatalmasabb körforgására,

üdvözli és felismeri azt, hogy mindannyian részesei vagyunk ennek az univerzális mozgásnak – és akárhol vagyunk, akármiben is hiszünk, a szél segítségével szétszórják mindenki számára a jóakaratot.

Még nem vontam le az összes, nehéz év végi tanulságot, és egyelőre fogalmam sincs róla, milyen apró vagy nagy újévi fogadalmat fogok tenni; nem tudom, meddig tart a nyugalmam, és mikor kezdődik újra mindaz, amit most egy időre olyan jó hátrahagyni. Csak egyetlen, apró dolgot tudok teljesen biztosan, amit még idén meg fogok tenni, egy szeles nap utáni, napsütéses reggelen.

(Fotók: Getty Images)

ünnep | himalája | karácsony | india | jókívánság