A hezitálásunk ára az élet, amelyet élhettünk volna

Mi céllal születtem? Mi a létezésem értelme? Hol van a helyem abban a nagy egészben, amit úgy nevezünk: ÉLET? Olyan kérdések ezek, amelyekre a mai ember természeténél fogva szüntelenül kutatja a válaszokat. Hinni akarjuk, hogy különlegesek, pótolhatatlanok vagyunk, és fontos szerepünk van abban a bizonyos "Nagy Műben”. Farkas Flóra transzformatív coach írása.

“Kövesd ezt az 5 egyszerű lépést, hogy megtaláld a hivatásod, és szenvedélyes, boldog életet élhess – a legtöbb ember ilyen útmutatást remélne, amikor coachhoz, pszichológushoz, vagy valamilyen segítő szakemberhez fordul. De ki kell ábrándítsam őket: nincs bevált recept a boldogságra.

Mindig így volt?

Hogyan lett a mai generáció központi témája az önfejlesztés, önmegvalósítás és a tudatosság? Olyan címkék ezek, amelyekről nagyanyáink vajmi keveset tudtak, mégis leéltek egy életet. Akkor ők boldogtalanok voltak? Vajon a minket megelőző generációkra nem is volt jellemző ez a fajta önmegvalósítás iránti éhség, vagy ők csupán másban találták meg a kiteljesedést?

Ha felidézem a nagyanyámmal töltött sütitésztás délutánokat, nem emlékszem olyan beszélgetésekre, amelyeket az önmegvalósítás rögös útjairól, vagy az élet mibenlétéről folytattunk volna. Édesanyám sem járt önfejlesztő foglalkozásokra, vagy váltogatott szakmát háromévente, remélve, hogy majd a következő végre elhozza neki a várva várt kiteljesedést. Olyan korszak volt az, ahol a társas kapcsolatok sokkalta fontosabb szerepet töltöttek be. A nők az anyaságban, az otthoni teendőkben élték meg magukat, a férfiak pedig a munkában.

Ha meg kellene fogalmaznom, miben látom a fő különbséget
köztük és köztünk, egyszerűen csak azt mondanám: ők nem kerestek, mert nem volt mit.
Nem volt tömérdek lehetőség és impulzus, ami a mai embert elárasztja.

Ezzel szemben ma a minden lehetséges és az éld meg az álmaid idejét éljük, ahol a csilivili mindfulness és önfejlesztő technikák menő, trendi dolognak számítanak, és tucatjával jönnek szembe velünk a tudatosságra és önmegvalósításra buzdító oldalak.

Ez nem is véletlen, hiszen a modern segítő, önfejlesztő ágazatok (szerencsére) egyre jobban beivódnak a társadalmi köztudatba, egyre többen kezdik megérteni önmagukat, és ezzel együtt egyre többen teszik fel a kérdést: ki vagyok én, és mi céllal jöttem a világra?

Amikor a nagy egészet vizsgáljuk, rájövünk, hogy parányi porszemek vagyunk csupán a gépezetben, mégis szomjazzuk a visszaigazolását, hogy okkal vagyunk itt, különlegesek vagyunk, és megvan a létezésünk miértje. Hogy mi táplálja ezt az útkeresést – hit, remény, vagy az egó szűnni nem akaró hiányérzete –, mindenki döntse el magának, egyvalami azonban biztos:

nincs egy bevált formula, ami végigvezet az úton.

Mit tehet akkor az ember fia/lánya, ha ott találja magát, tettvágytól buzogva, készen az új tapasztalásokra, tele ambíciókkal, de nem tudja merre induljon?

Mielőtt megválaszolnánk ezt a kérdést, lépjünk egyet hátra, és vizsgáljunk meg egy ennél is fontosabb dilemmát:

Mit keresünk egyáltalán? Mi az élet értelme? Mi az, amit úgy hívunk: "helyes út" vagy "cél"?

Azt mondanám: az élet értelme az, hogy értelmes életet éljünk. Olyan életet, amely összhangban van a személyes értékrendünkkel. Az "érték" fogalma pedig szubjektív, mindannyian másképpen értelmezzük, és senki nem mondhatja meg, hogy számodra mit kellene jelentenie.

Vannak, akik az értéket abban látják, hogy építik a karrierjüket, vagy heti hat alkalommal edzik a testüket. Néhány ember számára az ad értékes pillanatokat, amikor a hobbijuknak vagy a vallásuknak élnek. Mások a gyermekeik nevelésében találják meg a kiteljesedést, vagy ha jótékonysági munkát végeznek. Bármelyikről legyen is szó, a lényeg ugyanaz: mindannyian tesznek valamit, ami az ő értékrendjük szerint kielégítő, értékes és jelentőséggel bír.

Dr. Máté Gábor magyar születésű kanadai orvos, aki a függőségek kutatására és kezelésére specializálódott, úgy fogalmaz, hogy a depresszió gyakran akkor üti fel a fejét, amikor az ember nem végez olyan tevékenységet, amely jelentőséggel bírna számára. Például olyan munkája van, amiben nem alkothat, nem élheti ki önmagát, és nem hozhat létre értéket, ez pedig a haszontalanság és értéktelenség érzésével társul. (Ezt az "elidegenedés-elméletet" egyébként már Karl Marx is kidolgozta, és a társadalomtudományok területén máig irányadónak számít.)

Mondhatjuk tehát, hogy a cél, egy olyan élet kialakítása, amelyet a személyes értékeink szerint élünk, és abban jelentőségteljesnek éljük meg magunkat. Bár ez mindenkinél mást jelent, biztosan felismerjük, amikor a tevékenység végzése közben elkap az a bizonyos flow élmény, és gondtalanul, szívből tesszük a dolgunkat. Nem azért, mert kell, hanem mert élvezzük. Ebben az állapotban az erőfeszítések nem is tűnnek olyan súlyosnak, és amikor látjuk azok eredményét, elfog a kielégítő érzés: "Alkottunk valamit!”

Tehát akkor mit tehet az ember fia/lánya, hogy értelmet találjon az életében?

Hát felfedezhet!

A gyermek természeténél fogva mindenhez hozzá akar nyúlni, szájába venni, megszagolni. Mindent ki akar próbálni, így gyűjt tapasztalatokat, így alkot képet a világról, és önmagáról. Felfedezi, mi finom, mi nem, mi veszélyes, és mi biztonságos. Mi az, ami élvezetes, és mi az, ami unalmas. Felfedezi, miben jó ő maga, mihez van tehetsége.

Ezt az alapvető életösztönt nyomja el a folyton zakatoló, mindent megoldani vágyó, elővigyázatos elménk, amely a hosszú életévek sérüléseinek megismétlődésétől próbál minket megóvni.

Hiszen ezzel szemben hogyan működik egy felnőtt:

Mindenhol veszélyt lát, buktatókat, a megaláztatás lehetőségét és fél, mi lesz, ha nem sikerül.

Ezen gondolatok nagy része csupán az elménk alkotta tévképzet. A probléma az, hogy az elme egy raktározásra szolgáló eszköz. Minden megélt információt tárol, és ezek alapján navigál minket az életben. Mire megérjük a harmincadik életévünket, már annyi veszélyforrásként érzékelt tényezőt hordoz, hogy olykor teljesen hamis képet vetít elénk, így megnehezítve, vagy akár megakadályozva a haladásunkat. Ez pont olyan, mintha az autónk navigációs rendszere a legapróbb kátyúra is felhívná a figyelmünket, és folyton kerülőúton akarna minket vinni, vagy vissza akarna fordítani, mert óriási szakadékként érzékelné azt.

Pontosan ez a helyzet az elménkkel is. Attól, hogy van egy gondolatunk, még nem jelenti, hogy az valóság. Akkor válik azzá, amikor elhisszük, hogy az. Így válunk ténylegesen képtelenné az akadály leküzdésére – mert egy szakadéknak kezdjük látni a valójában aprócska gödröt.

Ha megállnánk egy perce, és megkérdőjeleznénk a navigációt, kiszállva az autónkból láthatnánk, hogy ami előttünk áll, cseppet sem veszélyes, nincs mitől félnünk, és könnyedén át tudunk haladni rajta. Sajnos ezzel szemben a legtöbben csak maradnak az autóban, vagy visszafordulnak. És persze mindig találnak egy kifogást, ami felmentésül szolgálhat a hezitálásra és tétlenségre.

Az egyetlen módja, hogy megtaláljuk a hivatásunkat, célunkat, szenvedélyünket tehát az, ha élünk a lehetőségekkel, és kipróbálunk mindent, amit csak tudunk. Ha máris eszedbe jutott egy kifogás, ne feledd:

a hezitálás ára az élet, amelyet élhettünk volna.

Félünk?

Azt látom magam körül, hogy az emberek félnek belevágni új dolgokba. Félnek beiratkozni egy képzésre, vagy új hobbiba kezdeni, új impulzusoknak kitenni magukat, mert mi van, ha kiderül, hogy az új szakma, amit kitanultak mégsem nekik való, vagy megvették a temperakészlet összes színét, de mégsem élvezik a festegetést, mert nincs tehetségük hozzá...

Nos mi van akkor? Hát semmi!

Maximum rövidebbek leszünk néhány ezer forinttal, de az eltöltött idővel élményeket, tudást és tapasztalatot szerzünk, és ami a legfontosabb: közelebb kerülünk ahhoz, amit keresünk.

A gond az, hogy a legtöbben pont fordítva gondolkodnak: "Ha biztos leszek benne, hogy megéri belevágni, talán majd akkor megteszem. Addig jobb nem kockáztatni." Előre ki akarják találni a forgatókönyvet, így minimalizálva a negatív kimenetelek lehetőségét. Nos, a káposztáról sem tudjuk megmondani, hogy ízlik-e, mielőtt megkóstolnánk, viszont ha egyszer megtesszük, akkor biztosan tudni fogjuk (hogy nem).

Ha az ember egy gyermek könnyedségével volna képes felfedezni magát az életben, hamar rájönne, sőt, kézenfekvő lenne számára, hogy mi az, amire született, és hamar megtalálná célját, az értelmet az életében.

Vannak, akik előtt hosszabb keresgélés áll, és sok mindenben kell kipróbálniuk magukat, mire megtalálják azt, ami az övék. Mások, a szerencsésebbek, talán már elsőre rájönnek. Így vagy úgy, de megéri próbálkozni, mert ha ez a láng egyszer kigyúl bennünk, nincs megállás. Ez nem valami, amit kikapcsolhatunk, ha úgy tartja kedvünk. Amikor szenvedéllyel élünk ennek a célnak, hivatásnak, akkor 0–24-ben ebben az állapotban működünk, és szenvedéllyel teszünk mindent, ami ennek a vágyott állapotnak az eléréséhez szükséges.

Talán a környezetünkben élők nem fogják megérteni, és próbálnak majd lebeszélni róla, de ez nem baj. Ez is csak egy jele annak, hogy megtaláltuk azt, ami igazán a “Miénk”. Hiszen néha a szenvedélyünk, amiben megtaláljuk a boldogságot, olyannyira egyedülálló, és annyira csak a miénk, hogy senki más ezen a földön nem értheti.

Olvasd el a szerzővel, Farkas Flórával készült interjúnkat is!

önmegvalósítás | coaching | coach | pszichológia | hobbi