Close
“Átmentem Las Vegason, mint kés a vajon” – Így járjuk be Amerika vad tájait 78 nap alatt

“Átmentem Las Vegason, mint kés a vajon” – Így járjuk be Amerika vad tájait 78 nap alatt

Nem adta el a cégeit, mert nem volt olyanja, és a lottón sem nyert: László némi tartalék, és távmunka kombinációjával felfedezte Amerika vad tájait, és csodákat talált a szélcsiszolta sivatagokban.

„Elég pragmatikus döntés volt: imádok túrázni, Európát már kimerítettem, és kerestem egy hatalmas, civilizált területet, amit felfedezhetek. Igen ám, de

bennem 100% a felfedezési vágy, viszont 101% a biztonságra törekvés”.

Így aztán az Egyesült Államokra esett a választás, ahová nem kell vízum, ahol jó az infrastruktúra, beszéli a nyelvet, és már a puszta lehetőségtől is mámoros lett két napig. Aztán a fenti ellentmondásból következően elképesztő alapos tervezésbe kezdett, öt hónapon át minden egyes nap három-öt órát foglalkozott az úttal, még a benzinkutakat is bejelölte a térképén, és azt is tudta, mikor mit vesz majd a Walmartban.

Főként a természet vonzotta, kisebb részben meg a technikai érdeklődése, így hozott össze egy elég komoly túrát:

78 nap alatt 25 ezer kilométert vezetett,

az út döntő többségében az ezerarcú sivatagokat járta, és sokszor olyan tájakra tévedt, ahol még a cserzett bőrű indián sem jár.

Járt gyárlátogatáson a Pentagonban („gondoltam, rá kell kérdezni, és kiderült, hogy van ilyen”), eljutott a Forrest Gump pointra („ide még biztosan visszatérek”), írt egy blogot, amelynek egy-egy posztja önálló fejezetként is simán megállja a helyét, közben persze helyt állt az Instán és a Facebookon is. De éppen mert az egzotikus állatoktól hemzsegő arizonai éjszaka, vagy a pszichothrillerré váló misztikus kaliforniai út leírása külön fejezet lehetne, mi itt most zanzásítjuk az élményeket.

Így hasít tehát egy hétköznapi hős az USA-ban bármiféle segítség vagy kapcsolat nélkül, ellenben mozgássérültként, ami „sok szívás alapja volt, jó pár dolgot megnehezített, de legalább előnyt nem okozott”.

Halló, itt Washington

A túra Washington DC-ből indult, onnan fedezte fel az országot egy bérelt autó, és napi nyolc dollár kalóriapénz segítségével. Tíz kilót fogyott, de szerencséjére a sivatagban nem igazán éhezett meg nap közben, amikor pedig igen, segített rajta a csavargók levese, a hobo soup.

Még egy gyerekkori álma is valóra vált, amikor meglátta az Apollo-programban használt Saturn V holdrakétát. A több mint 110 méter magas szerkezet láttán „döbbentem rá, mitől olyan nagy az amik arca: egyszerűen mert nagy dolgokat képesek véghez vinni, sokszor olyasmit, amire rajtuk kívül talán két-három nemzet képes.”

Elakadt a lélegzete a Kapcsolat című film valós helyszínén, és a Blackbird Airpark ritka felderítő repülőgépein is.

Persze teljesen váratlan meglepetések is érték. Egy lyukas délutánon kitért a Needles Overlookhoz, ami lényegében egy kilátó egy óriási sziklapad peremén. Csakhogy odafelé menet ebből semmi nem látszik, csak ment az autóval, mint rendesen a sivatagban, majd egyszer csak jött egy parkoló.

„Nem is értettem, mi látnivaló van itt. Aztán felmentem néhány lépcsőfokot, és

megszűnt alattam a világ, egy befoghatatlanul széles területen nem volt alattam semmi, de tényleg semmi.

Mintha életre kelt volna Stephen King regénye, ahol a Langolierek megeszik a világot. Gondoltam, talán már zombitámadás érte Amerikát, csak én még nem tudok róla itt a semmi közepén.”

Fél óra telt két fénykép közt, úgy ült ott, próbálva feldolgozni a hatást. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy még korlát sem hangsúlyozta a kilátó-jelleget (ami egykor volt, lefűrészelték), szó szerint csak ült a semmiben.

Persze örökre nem maradt ott, lement, és folytatta útját valamelyik hostja, vagy a következő kemping felé. Merthogy tagja egy nemzetközi szervezetnek, amelynek tagjai (ha nem is ez a szervezet célja, de) térítésmentesen lakhatnak a többieknél, az út mintegy harmadában ilyen hostoknál lakott, sokszor jó adag hamuba sült pogácsával engedték útnak, így tarthatta a túra összköltségét hétezer dollár alatt. Másfelől viszonzásképpen tucatnyi amerikai otthonban először ehettek életükben gulyást, paprikást krumplit vagy amihez épp volt hozzávaló.

Ez egyfelől nem kevés pénz, másfelől viszont azt jelentette, hogy a szálláson és a benzinen kívül napi nyolc dollárja maradt étkezésre. Fogyott is tíz kilót az út végére, de amúgy is élményeket akart.

Abban pedig bőven volt része, megesett, hogy a sivatag közepén kellett volna neki néhány doboz. Elég volt szólnia a kempingben, addig adták kézről-kézre, míg végül tízen dolgoztak az ügyön, és végül egy felújítás alatt lévő benzinkút kulcsát a közeli kisvárosból előkerítve kapott is dobozokat.

„Ha valamire tényleg szükséged van a középnyugaton, mire körbenézel, a világot kifordítják a sarkaiból, hogy segíthessenek.”

Akadt rémisztő kaland is, a Halál Völgyében valahogyan kizárta magát a kocsiból, 50 fokos melegben egyedül maradt a sivatag közepén. Fél másodperc alatt átfutott rajta, hogyan oldhatná meg a helyzetet, de nem sok biztatót talált.

Hőség van, víz nincs, térerő nincs, árnyék nincs, segítség nincs. Elkezdte rázogatni a kilincseket, mígnem a jobb hátsó ajtó kinyílt – egy póló egyik ujja lelógott az ülésről, ezért nem záródott rendesen az ajtó.

A pont, ahol Forrest Gump befejezte a futást

Máskor nyugisabb körülmények között élvezte a természet hatalmasságát és változatosságát. A fenti hegyet látva azon tűnődött, hogy „ha indián vagyok ötszáz évvel ezelőtt, mint gondolok, kik rajzolták-faragták ezeket? Hát persze, hogy az istenek, ember ilyet nem képes alkotni.”

Tipikus once in a lifetime kaland, mondanánk, ha nem tudnánk, hogy idén áprilisban visszatér az Államokba. Ezúttal valamivel lazább tempót tervez, felfedez új helyeket, visszatér néhány régihez, a blogján pedig mesél tovább, hogy a kényelmesebbek is átélhessék a lehengerlő túráját.

Ez is érdekelhet:

Close