Így utazzuk be David Attenborough-val otthonról a világot!

Hétszáz oldalon keresztül járhatjuk be a legegzotikusabb tájakat.

Mit tehet az ember ilyen vészterhes időkben, amikor beszorul a négy fal közé? A legkézenfekvőbb, hogy megnézi a régóta halogatott filmeket, végre kihasználja a konyhája adottságait, és persze olvas. Mivel most egy darabig szó sem lehet utazásról, érdemes olyan olvasmányokat választani, amelyekkel néhány órára elszakadhatunk az aktuális valóságtól, és egy kicsit színesebbé tehetjük a hétköznapokat. Kezdésnek például itt vannak a David Attenborough kalandozásairól szóló kötetek.

A világ legelismertebb természettudósa – aki egyúttal napjaink leglelkesebb természetvédője is –, az elmúlt hatvan évben különleges területek, kultúrák, állat- és növényfajok után kutatva beutazta az egész világot. Dokumentumfilmjeit és ismeretterjesztő videóit emberek milliói látták már, és a mai napig felkapjuk a fejünket, ha az ő nevét halljuk. Ez nem véletlen: a tudós áldozatos munkája nélkül közel sem tudnánk annyi mindent a világról. Itt az idő, hogy megismerjük a kalandokat, amiket átélt, és egyúttal kilépjünk egy kicsit a komfortzónánkból, ha máshogyan nem is, legalább képzeletben.

Az Állatkerti gyűjtőutak és az Utazások a világ túlsó felére ráadásul nem olyan könyvek, amelyekre az összefüggő történetmesélés miatt órákat kell szánnunk. Rövidebb sztorik gyűjteményei ezek, egyfajta novellagyűjtemények, amelyekből ha úgy tartja kedvünk, elolvasunk egyet vagy kettőt ebédszünetben, aztán visszatérünk a munkához, és este vagy másnap megint elkalandozunk egy kicsit Sir Attenborough-val.

Az előbbi kötet az ifjú természettudós egyik legnagyobb feladatába nyújt betekintést: 1954-ben a Londoni Állatkert és a BBC felkérésére csapatával állatkerti gyűjtőútra indult, az út alakulását pedig aztán dokumentumfilm-sorozatként adták le. Mielőtt még felmerülne bennünk a kérdés, hogy egy olyan természetvédő és klímaharcos, amilyen Attenborough, hogy is adhatja a nevét állatok bezárásához, mindenkit megnyugtatok a tudós alábbi szavaival, ami a könyv bevezetésében kapott helyet:

“Az állatkertek manapság már nem indítanak állatkerti gyűjtőexpedíciókat élő példányok beszerzésére, és ez igen örvendetes változás. Az élő természetre elég súlyos nyomás nehezedik anélkül is, hogy elrabolnánk és rabságba hurcolnánk a legszebb, legritkább és legvarázslatosabb állatokat.”

Ám az 1950-es években még bőven folytak azok a kutatások, amelyek különleges fajokat vizsgáltak, és a szakemberek legfontosabb feladatuknak tartották, hogy a legtöbb élő állatot számba vegyék és megismerjék. A brit természettudósnak köszönhetően ez így is lett.

Attenborough és a stáb Brit Guyanába, Indonéziába és Paraguayba utazott, ahol nemcsak a helyi őslakosok kultúrájával ismerkedtek meg, hanem olyan ritkán látott állatokkal, mint az óriáshangyász vagy a komodói sárkány, és persze a legnagyobb kedvencekkel való találkozásokról is beszámol: orángutánokkal, medvebocsokkal és számos papagájfajjal is megismerkedhettek. A csapatnak óriáskígyókkal, denevérekkel és különféle vérszívókkal is meg kellett barátkoznia, a kiszolgáltatottság érzéséről nem is beszélve. Egy alkalommal például, amikor a komodói sárkányokat indultak megnézni, olyan hajóskapitánnyal utaztak, aki nyíltan bevallotta, hogy fogalma sincs, hogyan jutnak majd el Komodo szigetére, mivel nem nagyon ismerte a környéket, így a csodával volt határos, hogy végül épségben megérkeztek.

A második kötetben tovább folytatódnak az izgalmas történetek, de ezúttal már az 1960-as években járunk, és Madagaszkárt, Új-Guineát, a Csendes-óceán térségét, valamint Ausztrália északi részét fedezhetjük fel. Ahogyan az első könyvben is, szintén rengeteg fotót és térképet találunk, hogy még inkább megismerhessük az úti célokat és az olyan különleges állatokat, mint a paradicsommadár vagy a szifaka (más néven madagaszkári lemúr), amit a leírás szerint Madagaszkár szigetén nagyra becsülnek.

“A szifakák hajnalban fölmásznak a legmagasabb fára, és magasba tartott karral kelet felé fordulnak, hogy a nap sugarai megmelengessék testüket. Az itteniek szerint ez azt bizonyítja, hogy a szifakák mélyen vallásos, napimádó lények” – olvashatjuk Attenborough szavait.

Az összegyűjtött történetekben még több törzsi kultúrát fedezhetünk fel magunknak, képzeletben különféle királyi ceremóniákon és toronyugró-bajnokságokon vehetünk részt, közben pedig jókat nevethetünk, mert a stábtagok lépten-nyomon valamilyen hihetetlen helyzetbe keverednek, általában az ismeretlen állat- és rovarfajoknak köszönhetően, no meg persze szívmelengető eset is akad bőven.

Bár én ismertem Attenborough-t és munkásságát, a történetek után még többet akartam tudni róla. Megnéztem videók százait, azonnal elmentettem az eddig nem látott, online nézhető sorozatait, és még inkább magával ragadott a világa. Biztos vagyok benne, hogy ez a két könyv ezt teszi majd azokkal is, akik kevésbé vagy egyáltalán nem követték a természettudós kalandozásait, mert az ő világa egy csoda!

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

david attenborough | könyv | környezetvédelem | nagy sztori | ajánló