Elmondom, miért menő felnőttként mesét olvasni

Amikor gyerek voltam, nem telhetett el nap mesék nélkül. Néhány évvel ezelőtt elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha ez felnőttként sem lenne másképp.

Persze nem arra gondolok, hogy egy fáradt nap után előveszem a Hamupipőké-t vagy Gombóc Artúr meséit, és unikornisos takaróba burkolózva, egy bögre kakaóval a kezemben újraélem a gyerekkoromat. Sokkal inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy huszonévesen hogyan élném meg, ha minden estét egy aprócska történettel zárnék, aminek a tanulságán aztán elgondolkodhatok, jó esetben pedig ráhúzhatom a saját életemre is.

Amikor egyre több és több helyen olvastam arról, hogy a meséknek – népmeséknek, ősi anekdotáknak – milyen pozitív szerepük lehet nemcsak a gyerek-, hanem a felnőttkorra nézve is, azonnal el akartam veszni a mesepszichológia tengerében.

Manapság csak gyűlnek a polcokon az önismeretben segítő, életvezetési tanácsokat nyújtó könyvek, ami nem csoda: az élet minden szépsége ellenére nehéz, és sokszor szükségünk van útmutatóra. Én is a segítséget kérők csapatába tartozom. Szeretem, ha nálam okosabb, pszichológiában, önfejlesztésben jártasabb emberek adnak egy kis löketet ahhoz, hogy minden reggel örömmel tudjak felkelni, és ugyanígy fejezhessem be a napjaimat is.

Imádok olvasni, de attól kezdve, hogy elindultam a felnőtté válás útján, sokkal több spirituális és pszicho témájú kötethez nyúlok, mint mondjuk regényhez.

Talán éppen ezért született meg bennem az elhatározás, hogy felélesztem a lelkem gyermeki oldalát, és az állandó komolykodást egy kicsit fellazítom. Szerencsémre rövid időn belül belefutottam a Metamorphoses Meseterápiába és vele együtt Boldizsár Ildikó személyébe, aki hosszú ideje tart mesés foglalkozásokat gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Idézve őt: “A mesék azt állítják, hogy mindazt, ami a világban vagy bennünk rosszul működik, meg lehet változtatni. A mese képes megszüntetni a problémákból keletkező káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet. Nem elég azonban megtalálni a »saját mesénket«, meg is kell érteni, és a változások szolgálatába kell állítani a felismeréseket. A mesék legfontosabb szervezőeleme a rend – a meseterápia is pontosan erre épül.” Ettől a néhány mondattól máris azt gondoltam magamban, hogy hű, most aztán izgalmas talajra léptem!

Hónapokig keresgéltem az interneten arról, hogyan is működik ez a különleges terápia, és egyáltalán hol érdemes elkezdeni. Természetesen – mint minden önismereti út kezdetén – itt is először azt kell átgondolni, milyen nehézségeket érzünk az életünkben, milyen területen nem tudunk kiteljesedni, lelkileg hol szorulunk még fejlődésre, milyen megoldások hiányoznak a mindennapjainkból.

Nekem személy szerint mindig voltak akadásaim a felnőtté válást illetően. Túl korán kezdtem el élni a nagyok életet – már gimisként szerkesztőségeknél dolgoztam –, ami kisebb zavart okozott az erőmben. Így hát, visszatérve Boldizsár Ildikóhoz, rohantam a könyvesboltba megvenni a Mesék a felnőtté válásról című mesegyűjteményét, és alig vártam, hogy nekikezdhessek. Jó néhány hétig állt az ágy melletti kis asztalkámon a kötet, egyszerűen nem tudtam, hogy vágjak bele. Mivel a kötet néhány oldalas kis történeteket tartalmaz, nem olvashattam akkor, amikor direkt két órát szántam lefekvés előtt egy dinamikus olvasásra, a reggeli kávé mellett kifejezetten furcsa lett volna, és bevallom, valamiért összességében tartottam tőle. Túlságosan elszoktam volna a meséktől? Valószínűleg. Szinte kényelmetlennek éreztem, hogy egy ilyen gyermekded dologgal próbáljak mélyen magamba nézni.

Aztán egyik este, teljesen spontán, valamilyen isteni sugallatra hallgatva, megfogtam a könyvet, és a párom kezébe nyomtam: “Olvass nekem egy mesét!”.

Nem is tudom, hány éve vagy inkább évtizede nem mondtam ki ezt a mondatot, és meglepően jól esett most megtenni.

Teljesen őszinte leszek: az első alkalommal a tanulságok megvitatása sajnos elmaradt, ugyanis valahol a történet felénél elaludtam. Annyira simán és kellemesen, ahogy legutoljára úgy húsz évvel ezelőtt tehettem, de talán még akkor sem, mivel akik ismernek, tudják a történetet arról, hogy én négyéves koromtól magamnak olvastam esti meséket – vagyis ritkán fordult elő, hogy más hangjára szundítsak el. Ez máris egy plusz pont volt a felnőtt meseolvasás javára.

A következő alkalommal már felkészültebbek voltunk: egymásnak olvastunk, majd a könyvben leírtak szerint elemeztük a történeteket. Volt köztük néhány elgondolkodtató sztori, de a legtöbbnél én csak egyszerűen nyugalmat éreztem. Már maga a mesélés rituáléja is pozitívan hatott rám. Kellemesen visszavitt azokba az évekbe, amikor még gondtalan kisgyerek voltam, jólesett olvasni és hallgatni azokat a szavakat, kifejezéseket, amiket tényleg csak és kizárólag a mesékben találhatunk meg, és amik az idő előrehaladtával teljesen eltűnnek az életünkből.

A mesék felnőttkorban teljesen mást jelentenek, mint négy-, öt-, hatévesen. Megnyugtatnak, ellazítanak, felszabadítanak, új értelmet nyernek. Ismerjük A kis herceg történetét: a Saint-Exupéry-kötet minden életszakaszban más tanulságot tartogat a számunkra. Amikor például ez a mese felkerült a polcomra, hároméves voltam, a kezdőoldalon az ajándékozó kedves üzenetével, amit a mai napig gyakran elolvasok, és időről időre egyre több értelmet nyer:

“Ha ezt a könyvet elolvassa neked valaki, csak egy mesének tűnik majd egy kisfiúról, de ha egyszer, talán nem is olyan sok idő múlva magadnak fogod olvasni, remélem rájössz majd, ez nem is mese, ez maga az élet és ahogyan azt élni kellene. Nem baj, ha most nem is érted meg, most még nem is kell. Tudod gyereknek lenni a legjobb, még akkor is, ha nehéznek tűnik.”

boldizsár ildikó | mese | olvasás | irodalom | könyv