Close
Ez a nagy bajom az újranyitott budapesti vendéglátással

Ez a nagy bajom az újranyitott budapesti vendéglátással

Félálomban bolyongó pincérek, túlárazott tételek, betartják-meg-nem-is óvintézkedések a héten újranyitott Budapestről.

Május tizennyolcadikát a legtöbb budapesti úgy várta, mint egy tavaszi záport a természet több havi szárazság után. Kiszabadultunk karanténbarlangjainkból, hogy az elmúlt hónapokban elsivatagosodott fővárost újra virágba borulva köszöntsük, és illendőképp meglocsoljuk pár finom itallal. Sokakkal együtt én sem vártam sokáig, és már hétfőn este találkoztam néhány, hónapok óta nem látott jó barátommal egy óriási belvárosi kerthelyiségben.

Sosem voltam még boldogabb, hogy kapok egy alsópolcos rumból készült, túlcukrozott koktélt. És ilyen opálos szemmel sem néztem még, hogy csapolnak nekem egy sört.

Akárhová pillantottam, csak örömtől csillogó szemű, vigyorgó társaságokat láttam magam körül. Mindannyiunkat összekötött ez a felszabadultság: olyan érzés volt ez az első, minden vendéggel valahogy közössé váló este, mint egy focimeccs utáni katartikus győzelmi mámor. Megcsináltuk, vége, újra együtt vagyunk! Budapest Strong!

És ki figyel ilyenkor az olyan nüanszokra, mint az árazás vagy a szabályok betartása? Egyszerűen örültünk, hogy kint lehetünk és újra összekoccannak a poharak, ahogy köszöntjük egymást és a fővárost. Az első estének épp ilyennek kellett lennie, és pont így volt tökéletes.

Azután teltek a napok, és eljutottam több különböző helyre is a héten Budapesten. Az első, vakító mámor elmúltával pedig elkezdtek feltűnni a változások a járvány előtti és utáni budapesti vendéglátásban – a pozitívumok, a negatívumok, és az általánosan vett hülyeségek egyaránt.

Távolságtartás: nincs és nem is lehet

A kétméteres távolságtartás nem határos a lehetetlennel, hanem lehetetlen. Éppen ezért hülyeség is erőltetni, mert tényleg kivitelezhetetlen. Egész egyszerűen közelebb csúsznak az asztalok (ha már eleve nincsenek is közelebb), az emberek egymást súrolva haladnak el a bárpultig vagy a mosdóig, előbbinél pedig egy idő után teljes nonszensz betartatni a sorbanállási távolságot (amúgy nem is próbálják betartatni). Akármit is teszünk, egy nyüzsgő teraszon teljesen esélytelen a vendégek közti két méter betartása.

Maszkhelyzet = patthelyzet

Jelenleg a vendéglátóipari egységekben csak a személyzetnek kötelező a maszkhasználat, a vendégeknek pedig csak akkor, ha benti helyiségbe mennek mosdóba. Ezen a héten, akárhol is voltam, csak én viseltem maszkot a mellékhelyiségben. Budától Pestig, kávézótól kocsmáig senki, de senki nem vette fel a mosdóban a maszkot (sőt, a női versenyzők rúzsoztak is a tükröknél, ami maszkban kissé nehezen kivitelezhető művelet lenne).

A személyzetet elnézve a többség valóban hordja a maszkot, gyakran azonban nem húzzák az orrukra, ami így hordva gyakorlatilag teljesen hülyeség – valamint senki nem ellenőrzi, hogy a vendégek a zárt helyiségekben nem húzzák fel a maszkot.

Hordok maszkot, nem hordok, kicsit hordok, kicsit nem hordok, itt hordok, itt már nem hordok, emitt félig hordok, amott meg már nem baj, ha nem hordok.

Körülbelül ezt tapasztaltam ezen a héten a helyeken. Ennyi erővel és ennyi logikátlansággal pedig enyhén szólva felesleges gesztus a maszk, nem enyhén szólva pedig nettó hülyeség az egész.

Higiénia? Valahonnan ismerős

A higiéniára is teljesen jellemző az, amit a maszkhordással és a távolságtartással tapasztaltam. Félig-meddig betartott intézkedések hada: van pincér, akin van kesztyű, van, akin nincs; van, hogy letörlik az asztalt, de van, hogy nem; van, hogy ne érintkezzünk egymással, de a pénzt azért átnyújtjuk-átvesszük; van, aki fertőtleníti a kezét, és van, aki a kötényébe törli a leszelt citrom utáni levet. Összességében az a helyzet, hogy annyira különbözőek a helyek és annyira sok az emberi faktor, hogy ezt a biztonsági és higiénés csatát szerintem már most elvesztettük.

Döbbenetes túlárazások

Valahol teljesen érthető, hogy rengeteg hely kétségbeesetten szeretné pótolni az elmúlt hónapokban kiesett jövedelmeket úgy, hogy feljebb húzzák az árakat. Én ezt normális esetben úgy képzelném el, hogy minden tételen pár száz forint ráadás van néhány hónapig, amíg valami visszaépül a kimaradt bevételekből. Ezzel szemben számos helyen brutális túlárazásokkal találkoztam: ezek közül a legmegdöbbentőbb egy teljesen átlagos városligeti teraszon ért, ahol egy korsó Edelweisst nem kevesebb mint ezerhétszázhúsz forintért mértek, az üveges Soproni IPA pedig ezeregyszáz forint volt.

Ez főleg azért nem szép, mert az érződik belőle, hogy a vendéglátósok úgy látják, mintha csak ők éltek volna meg veszteséget a járványhelyzet alatt, miközben mindenki másnak bizonyára gyarapodott a vagyona, és mellényzsebből ki tudjuk fizetni a két-háromszoros árképzéseket.

Üzenem: nem tudjuk, és nem is szeretnénk.

Zombipincérek

Ha csak egy helyen lettek volna olyan kábák a pincérek, mintha egy háromnapos goafesztivál után mentek volna szedáltan dolgozni, akkor nem is írnám le, mert elkönyvelném egyedi esetnek. Viszont nem az. Hihetetlenül furcsa, de mintha a pincérek többsége két hónap alatt valahogy elfelejtett volna pincérkedni. Mindeddig azt hittem, a vendéglátózás olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanulod, tudod, de ezek szerint nem.

Lassú, tébláboló, helyüket kereső pincérek kóvályognak az asztalok között, akik többszöri integetésre jönnek csak oda hozzád. Volt olyan hely, ahol háromszor kértünk zérókólát: először egy lájtkóla majd egy sima kóla lett a végeredmény, harmadjára sikerült eltalálni. Cserébe kétszer hoztak oda az asztalunk random borokat és fogásokat, amiket nem mi rendeltünk.

A kedvesség többnyire mindenhol jellemző, de még van valami Csipkerózsika-álom az alkalmazottakon; reméljük, hogy a belerázódás hamar szájon csókolja őket, és visszatér az udvariasság mellé a profi pörgés is.

Úgyhogy nem minden indult úgy az újranyitás első hetén, mint amire számítottunk. Olyan, mint a Mátyás király-mesében a bíró lánya: ajándékot hoztam is, meg nem is; a szabályokat be is tartom, meg nem is; kinyitottam, meg nem is; ki is szolgálok, meg nem is. De azért a lényeg, hogy újra elindult az élet a fővárosban, és reméljük, hogy az első felocsúdás után idővel a vendéglátás is észszerűbben, profibban és logikusabban magára talál ebben az új helyzetben.

Ez is érdekelhet:

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom