Close
Így lehet Tokiót könnyedén összekeverni a Holddal

Így lehet Tokiót könnyedén összekeverni a Holddal

Liebhaber Judit az 1990-es években a New York-i Ford modellügynökségnél dolgozott, ahol olyan kollégái voltak, mint Elle MacPherson, Stephanie Seymour, Christy Turlington és Ines Sastre. Mint a sikeres modellek általában, a divat fővárosai, London, Milánó, New York és Párizs között ingázott, de két évet élt Los Angelesben, és másfél évet Tokióban. A Roadster kérésére megírta nekünk, hogyan hatott rá a távol-keleti ország fővárosába tett utazás.

Cedric azt mondta, a Holdon fogunk leszállni. Vagy a Marson. Bécsből indultunk, ami szerintem majdnem Budapest. Kicsit rendesebb, kicsit sterilebb, de majdnem az. Cedric szerint meg Bécs az majdnem Párizs, kicsit kisebb, kicsit sterilebb, de majdnem Párizs. Hát, ez semmihez sem fog hasonlítani, ahol eddig jártunk. Semmihez, ígérte. Van, aki csak egy hétig bírja, és értetlenkedve menekül haza. Van, aki imádja, és egy születés óta tartó “sehol nem találom a helyem” bolyongásból való kozmikus home runnak érzi. Bárhogy is legyen, két hónapot ki kell bírnunk, mert annyira szól a szerződésünk.

Leszálltunk Naritán. Egy gyönyörű, gésaarcú, kimonós, egyujjas fehér zoknis tündér totyogott el előttem, majd egy fekete öltönyös, fehér kesztyűs mesefigura azt mondta: Ohajo Gozaimasz, és meghajolt. Rizses-halas cukrozott frissfű-illat volt, minden csillogott, és egy feliratot sem tudtam elolvasni. Oké, ez tényleg nem lehet a Föld.

Cedric még megmutatta, hogyan kell hűtött vagy melegen tartott Royal Milk Tea-t venni az automatából (meleget választottam), és ott hagyott, mert jött érte a Satoru Models autója. (Szóval, ott voltam egyedül a Földön kívül, de legalábbis a saját, komfortos világomon messze kívül.)

Az első heti keresetemből lecseréltem a hosszan fűzős, magassarkú bakancsomat egy bebújós cipőre, hogy az ő szabályaik szerint könnyedén kibújhassak belőle, és halk léptekkel besétalhassak a castingszobáikba, az irodáikba, és beleshessek az életükbe. Álljak a hosszú vizsgabizottsági asztaluk előtt, és meghallgassam (később megtanuljam) ügynököm japán monológját magamról, lássam a fáradt, de figyelmes tanakodásukat, majd megfelelően bemutassam modellpózaim repertoárját a mögöttem sorakozó ötven-hatvan lány előtt, amikor a legszigorúbb arcú öltönyös középről azt mondja: “Make poses”. Egész hamar megértettem, hogy csupán a lehető legfelelősebb döntést akarják meghozni.

Befurakodtam közéjük a metróba, és ámulva figyeltem, ahogy fejlebillentve, nyálcsorgatva alszanak az ülésen, majd a megfelelő megállónál felpattannak, leveszik a fejük feletti polcról az aktatáskájukat, és leszállnak. Megpróbáltam, egyszer sem sikerült elaludnom a metrón. Na jó, egyszer egy buli után egy csapat modellel, de kilátástalanul eltévedtünk.

Megtanultam ellazulni az érintésüktől, amikor a fotózásokon az Európában szokásos stábnál háromszor nagyobb létszámmal jöttek felém, és sminkeltek és fésültek és igazgattak és simítottak és poroltak és legyeztek, és kezdték mindezt elölről és aztán újra. Egész hamar megértettem, hogy mindannyian hasznosnak szeretnék magukat érezni.

Megtanultam enni velük. Elöször a nyers hal mellett a fatálcán csak a zöld marcipángolyó tűnt ehetőnek. Miután tíz percig sírtam a wasabitól és McDonald’s-ot ettem egy hétig, nekifeküdtem és ráhangolódtam arra az alig-ízre, arra a tiszta, tengeri finomságra, arra az alga- és rizskönnyedségre, amit ők művészi képességgel tekernek össze élménnyé.

Hamar tudtam, hogy esőben nem mehetek ki ernyő nélkül (soha nem volt még esernyőm az életben), mert a Shibuya megállónál, ahol hat irányból indulnak el egyszerre a gyalogosok a zöldnél, nem tudok átjutni az ernyőrengetegen, ha az én kezemben nincs fegyver.

Megismertem, hogy egy húszéves, lángoló elméjű kreátor lakhat egy hatvanéves, flanelsapkas, hunyorgó szemű japán bácsi testében. Mijake Issejnek hívták, és mosolyogva segített fel a színpadra, hogy bemutassam pliszírozott rizspapír költeményét.

Megtanultam a számomra máig legkedvesebb kifejezést: ocukareszama desita. Azt jelenti: köszönöm, hogy együtt fáradtunk el. Van ennél szebb mondat egy tizenkét órás munkanap után?

A második hónap vége felé megláttam magam: a Shinjuku megálló felett magasan egy óriásplakáton feküdtem egy kék ruhában. Nekem teljesen úgy tűnt, mint amikor valaki egy home run végén becsúszik az oldalán a megfelelő pontra.

Ezután otthont találtam még jó pár városban a világban, de Tokióba sokszor es szívesen hazajártam.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

A cikk megjelent a Roadster magazine első számában.

Close