Tokió kétarcúsága annyira addiktív, hogy nem is érdemes ellenállni neki

Mangalányok és sintó templomok. Hello Kitty és zen buddhizmus. Játékautomaták és meditálás. A Janus-arcú Japánban jártunk, minden percét imádtuk, és elmondjuk, milyennek láttuk.

A Tokióban tett párnapos látogatása után a japán kultúráról csak felületes információval rendelkező nyugati turista a várost – és Japánt – nagy valószínűséggel a mindenhol jelen levő Hello Kittykkel és kezelőpaneles vécékkel, a kisebb boltok teljes kínálatát lefedő vending machine-okkal, a Tsukiji halpiaccal és a végtelenül udvarias, félénk japánokkal fogja azonosítani.

Ha az ilyen jellegű, sztereotipizáló beszámolókon túl vagyunk, lapozzunk egyet: Japán esszenciája ugyanis itt nem ér véget. Sőt, éppen hogy itt kezdődik.

A high tech és az ősi kultúra kettőssége, avagy az első benyomások

A majd tízmilliós metropoliszban a felhőkarcolók tömegét és a közöttük megbúvó sintu szentélyeket egy- és kétemeletes dobozépületek sora, a high-tech kivetítőket és a villódzó neoncégérek hadát az elektromos vezetékek indiai állapotokra emlékeztető dzsungele váltja fel, melyek között öltönyös üzletemberek és mangalányok egymás mellett várják a zebránál, hogy az egyébként hibátlanul funkcionáló jelzőlámpák ellenére alkalmazott forgalomirányító megerősítse a lámpák zöld jelzését.

A tradicionális és a modern, a fejlett és a hagyományos dichotómiája azonban mégsem az építészet és a városkép tekintetében a legszembetűnőbb.

Japánon kívül máshol például egyelőre biztos nem kell azzal szembesülünk, hogy miután a szállásunkon recepciós helyett dinoszaurusznak álcázott robotok intézték a becsekkolásunkat, az étteremben nemhogy a wifi ismeretlen fogalom, de az is előfordulhat, hogy kártyás fizetésre sincs lehetőség.

A kettősség érzékeléséhez azonban nem feltétlen kell robotokba botlanunk: a kimonót és fapapucsot (getát vagy zorit) viselő lányok starbucksos pohárral és bumszli, panda alakú telefontokkal a kezükben ugyanolyan természetes jelenségnek számítanak, mint az, hogy a legmodernebb kütyük szomszédságában a kisebb üzletekben sokszor még a kézzel festett árcédulák is művészi értéket képviselnek.

A régi és az új, az ízléstelen és a kifinomult, a túlzó és a puritán kettőssége a japán társadalom és kultúra természetes velejárója, ami azonban – paradox módon – mégsem kelt diszharmóniát, hanem egy, a hagyományokat tiszteletben tartó, de a külső hatásokat is a maga nyelvén integrálni képes, innovatív társadalom képét vetíti előre.

Individualista törekvések egy kollektivista társadalomban

A látszólagos ellentétek feltérképezésén kívül már az első Tokióban töltött napom során egy újabb, a japán társadalmat nagymértékben formáló jelenséggel találkoztam. Latin betűkkel feltüntetett utcanevek és wifi hiányában – konstatálva egyúttal azt is, hogy jelentős piaci rés lehet az angol nyelvű offline Japán-térkép –, az elképzelhető legkedvesebb mosolyommal környékeztem meg három húsz év körüli barátnőt. Az útbaigazítás 21. századi segédeszközeinek kudarca után azonban annak hagyományos formája is megbukott: miután meghökkenéstől zavart mosolyukat angoltudásuk hiányának tulajdonítva még két – ismételten sikertelen – próbálkozást tettem, rájöttem, hogy Japánban a szociális interakciók sem a nyugati világban megszokott normák mentén alakulnak.

Az alapvetően kollektivista szemléletnek köszönhetően Japánban ugyanis olyan társadalmi elvárások nehezednek az emberekre, amelynél fogva a gyerekek már az iskolában egyfajta kockázatkerülő, az egyéni érdekek érvényesítése helyett a konszenzust előtérbe helyező attitűdöt sajátítanak el. Míg a nyugati társadalmak az egyes ember személyiségének kibontakoztatásához való jogát, szabadságát hirdetik, addig Japánban az egyén fő felelőssége a családja, illetve csoportjai megfelelő képviselete.

Az individuum ilyen mértékű háttérbe szorulásának jelenségét ismerve azonban az extrém külsejű tinédzserek is más megvilágításba kerülnek.

A világ legforgalmasabb kereszteződéséről ismert Sibuja negyed sweet lolitái, a szubkultúrák olvasztótégelyének és a street-style fotózás mekkájának számító Harajuku városrész gothic lolitái, vagy a cuki dolgok iránt rajongó fairy kei képviselői kinézetükkel nem szimplán önkifejezésüknek engednek teret, hanem ily módon lázadnak a hagyományos nemi szerepekből eredő társadalmi elvárások, nemi egyenlőtlenségek ellen is.

Stresszoldás a pacsinkókban

Annak ellenére, hogy mind a felhőkarcolók és a teljes homlokzatokat lefedő kivetítők, mind a zen buddhista szenthelyek, mind pedig Harajuku tinédzserei a város meghatározó elemei, legelső tokiói élményem mégsem ezekhez kapcsolódott. Mivel a kedvenc városrészemben, Koenjiben található Bed & Art szállásomon csak délután háromtól lehetett becsekkolni, egy igazi szerencsejáték-függő képét keltve, bőröndjeimmel felszerelve vetettem be magam a szomszédos játékbarlangba, egy ún. pacsinkóba.

A több száz, képtelenül színes, neonfényekkel villogó és hangosan zenélő masinát rejtő, sokszor többszintes létesítménybe belépve az ember úgy érzi, mintha egy másik bolygóra csöppent volna:

az érzékszervek mindegyikét mozgósító eksztatikus légkör a nyerőgépek karját szorítva a kontroll illúziójával párosul, ahol a stressz levezetése mellett a játékosok – ha a ganbaru szellemének megfelelően járnak el, azaz a feladatra koncentrálva a végsőkig kitartanak és nyernek – a többiek közül is kitűnhetnek.

Habár én a pacsinkóba a japánokkal ellentétben nem terápiás és nem is nyerési céllal érkeztem, az infantilis zenére ritmusosan villódzó fények, és a gyermeki ártatlanság és a bűnbe esés érzetét egyszerre keltő csodagépek engem is két perc alatt szippantottak be – elementáris erővel kerültem Japán bűvkörébe, ami néhány nappal később Kiotóban örvényként végérvényesen rántott magával; azóta sem telik el úgy nap, hogy nem akarnék azonnal visszamenni. De erről és Kiotóról legközelebb.

(A szerző fotói)

pachinko | tokió | shibuya | buddhizmus | sintoizmus