Close
Tokió kétarcúsága annyira addiktív, hogy nem is érdemes ellenállni neki

Tokió kétarcúsága annyira addiktív, hogy nem is érdemes ellenállni neki

Mangalányok és sintó templomok. Hello Kitty és zen buddhizmus. Játékautomaták és meditálás. A Janus-arcú Japánban jártunk, minden percét imádtuk, és elmondjuk, milyennek láttuk.

A Tokióban tett párnapos látogatása után a japán kultúráról csak felületes információval rendelkező nyugati turista a várost – és Japánt – nagy valószínűséggel a mindenhol jelen levő Hello Kittykkel és kezelőpaneles vécékkel, a kisebb boltok teljes kínálatát lefedő vending machine-okkal, a Tsukiji halpiaccal és a végtelenül udvarias, félénk japánokkal fogja azonosítani.

Ha az ilyen jellegű, sztereotipizáló beszámolókon túl vagyunk, lapozzunk egyet: Japán esszenciája ugyanis itt nem ér véget. Sőt, éppen hogy itt kezdődik.

A high tech és az ősi kultúra kettőssége, avagy az első benyomások

A majd tízmilliós metropoliszban a felhőkarcolók tömegét és a közöttük megbúvó sintu szentélyeket egy- és kétemeletes dobozépületek sora, a high-tech kivetítőket és a villódzó neoncégérek hadát az elektromos vezetékek indiai állapotokra emlékeztető dzsungele váltja fel, melyek között öltönyös üzletemberek és mangalányok egymás mellett várják a zebránál, hogy az egyébként hibátlanul funkcionáló jelzőlámpák ellenére alkalmazott forgalomirányító megerősítse a lámpák zöld jelzését.

A tradicionális és a modern, a fejlett és a hagyományos dichotómiája azonban mégsem az építészet és a városkép tekintetében a legszembetűnőbb.

Japánon kívül máshol például egyelőre biztos nem kell azzal szembesülünk, hogy miután a szállásunkon recepciós helyett dinoszaurusznak álcázott robotok intézték a becsekkolásunkat, az étteremben nemhogy a wifi ismeretlen fogalom, de az is előfordulhat, hogy kártyás fizetésre sincs lehetőség.

A kettősség érzékeléséhez azonban nem feltétlen kell robotokba botlanunk: a kimonót és fapapucsot (getát vagy zorit) viselő lányok starbucksos pohárral és bumszli, panda alakú telefontokkal a kezükben ugyanolyan természetes jelenségnek számítanak, mint az, hogy a legmodernebb kütyük szomszédságában a kisebb üzletekben sokszor még a kézzel festett árcédulák is művészi értéket képviselnek.

A régi és az új, az ízléstelen és a kifinomult, a túlzó és a puritán kettőssége a japán társadalom és kultúra természetes velejárója, ami azonban – paradox módon – mégsem kelt diszharmóniát, hanem egy, a hagyományokat tiszteletben tartó, de a külső hatásokat is a maga nyelvén integrálni képes, innovatív társadalom képét vetíti előre.

Individualista törekvések egy kollektivista társadalomban

A látszólagos ellentétek feltérképezésén kívül már az első Tokióban töltött napom során egy újabb, a japán társadalmat nagymértékben formáló jelenséggel találkoztam. Latin betűkkel feltüntetett utcanevek és wifi hiányában – konstatálva egyúttal azt is, hogy jelentős piaci rés lehet az angol nyelvű offline Japán-térkép –, az elképzelhető legkedvesebb mosolyommal környékeztem meg három húsz év körüli barátnőt. Az útbaigazítás 21. századi segédeszközeinek kudarca után azonban annak hagyományos formája is megbukott: miután meghökkenéstől zavart mosolyukat angoltudásuk hiányának tulajdonítva még két – ismételten sikertelen – próbálkozást tettem, rájöttem, hogy Japánban a szociális interakciók sem a nyugati világban megszokott normák mentén alakulnak.

Az alapvetően kollektivista szemléletnek köszönhetően Japánban ugyanis olyan társadalmi elvárások nehezednek az emberekre, amelynél fogva a gyerekek már az iskolában egyfajta kockázatkerülő, az egyéni érdekek érvényesítése helyett a konszenzust előtérbe helyező attitűdöt sajátítanak el. Míg a nyugati társadalmak az egyes ember személyiségének kibontakoztatásához való jogát, szabadságát hirdetik, addig Japánban az egyén fő felelőssége a családja, illetve csoportjai megfelelő képviselete.

Az individuum ilyen mértékű háttérbe szorulásának jelenségét ismerve azonban az extrém külsejű tinédzserek is más megvilágításba kerülnek.

A világ legforgalmasabb kereszteződéséről ismert Sibuja negyed sweet lolitái, a szubkultúrák olvasztótégelyének és a street-style fotózás mekkájának számító Harajuku városrész gothic lolitái, vagy a cuki dolgok iránt rajongó fairy kei képviselői kinézetükkel nem szimplán önkifejezésüknek engednek teret, hanem ily módon lázadnak a hagyományos nemi szerepekből eredő társadalmi elvárások, nemi egyenlőtlenségek ellen is.

Stresszoldás a pacsinkókban

Annak ellenére, hogy mind a felhőkarcolók és a teljes homlokzatokat lefedő kivetítők, mind a zen buddhista szenthelyek, mind pedig Harajuku tinédzserei a város meghatározó elemei, legelső tokiói élményem mégsem ezekhez kapcsolódott. Mivel a kedvenc városrészemben, Koenjiben található Bed & Art szállásomon csak délután háromtól lehetett becsekkolni, egy igazi szerencsejáték-függő képét keltve, bőröndjeimmel felszerelve vetettem be magam a szomszédos játékbarlangba, egy ún. pacsinkóba.

A több száz, képtelenül színes, neonfényekkel villogó és hangosan zenélő masinát rejtő, sokszor többszintes létesítménybe belépve az ember úgy érzi, mintha egy másik bolygóra csöppent volna:

az érzékszervek mindegyikét mozgósító eksztatikus légkör a nyerőgépek karját szorítva a kontroll illúziójával párosul, ahol a stressz levezetése mellett a játékosok – ha a ganbaru szellemének megfelelően járnak el, azaz a feladatra koncentrálva a végsőkig kitartanak és nyernek – a többiek közül is kitűnhetnek.

Habár én a pacsinkóba a japánokkal ellentétben nem terápiás és nem is nyerési céllal érkeztem, az infantilis zenére ritmusosan villódzó fények, és a gyermeki ártatlanság és a bűnbe esés érzetét egyszerre keltő csodagépek engem is két perc alatt szippantottak be – elementáris erővel kerültem Japán bűvkörébe, ami néhány nappal később Kiotóban örvényként végérvényesen rántott magával; azóta sem telik el úgy nap, hogy nem akarnék azonnal visszamenni. De erről és Kiotóról legközelebb.

(A szerző fotói)

Close