Azt hiszem, sosem szerettem igazán az illusztrált regényeket. Kicsiként sem, mert szépen felborították a képzeletemben lévő képeket, asszociációkat, szereplők kinézetét, érzéseket. Ma már a legtöbb utazás előtt sejtjük, nagyjából hova fogunk érkezni, sőt, sokszor az alapján választunk szállást, hogy melyik szoba a legszimpatikusabb. De van egy olyan játéka az elménknek, ami kifürkészhetetlen.
Reptérről megérkezni a szállásra és végre ledobni a cókmókot, mindig jó érzés. Egy pár napra nem kell odafigyelni, hogy mit ne hagyjak ott egy széken, merre van a kabát, nem marad-e véletlenül a mosdóban a szalmakalap, amit három nyaralás óta viszek magammal, mint a véres kardot, annak ellenére, hogy gyakorlatilag csak a baj van vele, mert sosem vettem fel, de mindig el akarom hagyni. Minden egyben van, a szoba zárható, elég mostantól a fényképezőgép, tárca és a telefon, a többi figyelem pedig az adott városra, országra összpontosul. Az útikönyv is a bőröndben marad, hát, van ilyen, be van post-itezve a az egész, de inkább memóriából dolgozom, meg aztán a telefonon is annyi minden el van mentve.
Amíg kipakolom a holmimat és ismerkedem az ideiglenes otthonom illataival, mantrázom magamban a mérhetetlen hálát, hogy épségben megérkeztünk, ismét a pihenésé és felfedezésé a főszerep. Egy dolog azért nem fér a fejembe. Mindig ez van. Leülök az ágyra, körülnézek, és hol felnevetek, hol erőltetve hunyom be és szorítom össze a szememet. Gondolj, gondolj! – mint Micomackó.
Nem, nem jön elő, ott van egy fekete dobozban a fejemben... és valószínűleg sosem fogom tudni már előcsalogatni.
Mi ez? Ez az egyébként teljesen felesleges dolog, amit próbálok felidézni, de nem megy?! Nos, a képzeletemben lefestett kép a szobáról, amiben aludni fogok. Egészen addig ott volt a kép, amíg be nem léptem, és ahogy megláttam a valós helyszínt, törlődött, mint a Men in Black-ben. Egyébként van értelme előcsalogatni? Persze, hogy nincs, de valahol ez ijesztő kicsit, hogy amióta tudom, hogy utazok, beugrik a kép, és most egyszercsak visszavonhatatlanul törlődik. Furcsa és vicces is egyben, mert természetesen valahol imádom ezt az egész memóriaresetet, mert ez azt jelenti, újra úton vagyok!
Amikor még nem volt életem része az internet, még izgalmasabb volt ez a játék, hiszen maximum utazási irodák magazinjaiban láttam a szállást, általában a viszonyokhoz képest a legeslegjobban elkészített fotóval. A kevésbé csillogó bibionei kétcsillagos hotel – egyébként vizet évek óta nem látott – medencéje is úgy volt befotózva, mintha csak a ligúr tengerpart legnagyobb luxusába érkeznénk. A szobáról nem volt kép, miért is lett volna, annyira nem izgalmas, hogy mutogassák. De mindenki örömmel bólintott rá az ajánlatra, oly szép az a medence, és a recepciós hölgy is tökéletes fogsort villant a képen. Aztán persze apukám fölöttem aludt az egyáltalán nem tervezett emeletes ágyban, hogy én nehogy lesodródjak éjjel, ehelyett viseltem a velőtrázó horkolást a legnagyobb örömmel... holnap aquapark, kit érdekel, ha nem tudok aludni!?
Az otthon elképzelt queensize ágyat és a pálmafás, medencés kilátást viszont már akkor sem tudtam felidézni újra. Borította az egészet a valóság.
Egyébként érdekes, de némileg másképpen van ez az illúziókkal, fantáziákkal, sőt, sztereotípiákkal is, amiket városokra, tengerpartokra, utcákra húzok rá. London egyáltalán nem olyan, ahogy az a rongyosra nézett Mary Poppins-ban láttam, de még a Blöff, az Igazából szerelem, a Bridget Jones és a Notting Hill Londonja sem egyezik az őrült tempójú angol fővárossal. Szóval lehet, hogy keresek egy nyugis parkot, egy csendesebb kávézót, és mélázgatok a filmekből látott érzéseken, fantáziákon. Ezt bezzeg elő lehet szedni!
Párizs sem feltétlenül Ámelie vagy a Belphegor, esetleg az Álmodozók hangulata, de a metrón utazva próbálom néha rátenni magam ezekre az illúziókra. Általában sikerül, az élmény egészen sajátos, mert összekeveredik néha. Manapság még a tökéletesen elkészített, Instagram-kompatibilis kattintások is a fejemben vannak, szóval sok az infó, amit előre megkapok egy helyszínhez. Aztán az utazást követően meglesz az illúziók városa, amit olvasott, filmes és képes emlékeimből passzintottam össze, és meglesz a valós, amit a helyszíni élmények, az utazópartnerem, egy megízlelt étel, az utcán mellettünk elhaladó autóból kiszűrődő soundtrack, a patikában kiszolgáló hölgy kedvessége, a lekésett utolsó metró utáni kutyagolás közbeni, miért ne alapon elfogyasztott bor mámora, egybegyúrva.
Mostantól megvan Ámelie Párizsa és a sajátom is. De hogy a hotelszobát milyennek képzeltem el, mielőtt elindultam... az rejtély!
Ez is érdekelhet:
Olyan dolog ez, amitől éppen addig félsz, amíg meg nem történik veled. Én elég hamar túlestem rajta, azóta pedig szinte keresem a helyzeteket.
(Fotók: Getty Images)
utazás | elképzelés | inspiráció | fantázia
Ezzel a tíz fantasztikus dizájntárggyal a legmenőbb hellyé teheted az otthonod
10+1 ikonikus és gyönyörű lámpa, ami garantáltan feldobja az otthonod
Beköszöntött a tél, és vele együtt megérkezett a Roadster magazin legfrissebb, 14. száma. Mit találunk benne? Kajakkal bejárjuk Grönland izgalmas és lenyűgöző helyeit, találkozunk a világ egyik leghíresebb párterapeutájával, Esther Perellel, és a Netflix által világhírűvé vált dél-koreai séffel, Jeong Kwannal, motorral részt veszünk a Balkan Rallyn, és beszélgetünk Kelecsényi Milán férfiruha-készítővel is. A Dél-afrikai Köztársaságban teszteljük, milyen az új AUDI Q8, és elbeszélgetünk a zoknik Rolls Royce-át gyártó Iszató Nisigucsival is. Elmegyünk egészen Kenyáig, hogy elefántokat nézzünk, az Őrségben kipróbáljuk, milyen a régió legújabb kabinháza, a Kástu, bemutatjuk a Déryné Kenyeret, a város új pékségét, teszteltjük az új elektromos KIÁt, ezen kívül pedig találkozunk még Berki Blanka topmodellel, Áron Eszter divattervezővel és sokan másokkal. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!