Ez az, amiért szeretek elveszni utazás közben

Elveszni jó, még a saját városomban is. Egy ismeretlen helyen pedig még izgalmasabb mindez. Benne van, hogy rossz helyen köthetek ki, veszélyes környékre sodródom, de leginkább az, hogy valami felejthetetlen élményben lesz részem. Olyanban, amit egy útikönyv sem ajánl.

"Akkor világgá megyek!" – hányszor mondtam ezt a mondatot kiskoromban, ha valami vélt igazságtalanság ért, nyilván olyan kaliberű, hogy nem kaptam meg a napi harmadik fagyit. Ezzel fenyegetőztem, aztán pedig vagy a kertkapunál fordultam vissza a nagy útról, mert megijesztett egy arra repülő dongó, vagy kicsit tényleg megindultam, jól belehergelve magam a szörnyű traumába a fagyi-gate történet után. Valahol még meg is van egy ilyen rendkívül drámai felvétel, Rovinj városából, ahogy a többiektől húsz méterre gubbasztok egy kedves kis utca sarkán, szigorúan úgy helyezkedvén, mint ahogy a kutyák szoktak lopakodni, mert azt hiszik, nem látják őket. Hatéves forma lehettem, és egy, a melegtől lefittyedt hibiszkusszal a hajamban, csokitól maszatosan olvastam rá a famíliára, úgy, hogy közben meg is voltam ijedve, hogy tényleg világgá mentem. A nyolcvanas évek végén vásárolt, tévéstábokat megszégyenítő méretű kamerával zoomolt szaggatottan a maszatos számra apukám. "Rohadt család. Világgá mentem." Aztán az is megvan, ahogy hátrálok, még messzebbre.

Valahol itt kezdődhetett a vonzalmam az elkavarodás felé, igaz, ez még dacból történt, a későbbiek pedig véletlenül. Vagy lehet, hogy direkt?

Rájöttem, hogy szép dolog a pontos tervezés, hogy délelőtt XY múzeum, ez a katedrális és az a park lesz a program, ebéd után pedig gyakorlatilag kezdődik az egész elölről, de így aztán nagy helyismeret és valós élmény híján térek haza, mit sem láttam abból, ahogy az adott helyen élnek, ahogy telnek a mindennapok, ahogy készülnek az ünnepekre, amilyen a szegényebb környék, és amilyen a kapukkal elzárt luxus városrész. Le lehet jegyezni egy papírra, meg lehet jelölni térképen és applikációkban is, hogy merre az arra... de mi van, ha szerda délután inkább elveszek?

Például fent maradok véletlenül a RER-en, mert ahelyett, hogy a párizsi megállókat számolnám, egy kislány hajában számolom a színes hajgumikat, aztán hirtelen már ki tudja, merre találom magam. Messze az Eiffel-toronytól, távol az Operától, valahol a panelrengetegben, ahol egyáltalán nincsenek olyan szívderítő arcok és croissant-illat sem száll. Egy kicsit bolyongok, besétálok a telepre, amivel azonnal közösséget is tudok vállalni, mert van benne valami igazán kelet-európai. Párizs ilyen is. Túl az illúziókon, sztereotípiákon, és ez valamiért megnyugtat. Igazi aluljárós ammóniaszag terjeng, és dühös francia graffitik hirdetik, hogy a rendszer szar. Edith Piaf sanzonjai, Zaz örömzenéje helyett ide francia külvárosi rap illik aláfestő zenének. Később a környéket viszontlátom az egyik kedves francia filmemben és felkiáltok, hogy jártam erre! Akivel néztem, megkérdi, hogy de mégis minek? Eltévedtem, szerencsémre.

Húsz kilométer megtétele és a Brooklyn hídra való odafagyás után úgy döntünk a barátnőmmel, keresünk egy még zölden világító metrólámpát a manhattani oldalon, hogy hazametrózhassunk Bedford-Stuyvesant negyedbe.

Ahol nemcsak anyagi megfontolásból kerestük a szállást, hanem mert a sterilebb hoteles élmények után ezúttal valami valósra vágytunk.

Indulunk hát a valóság felé, furcsa módon senki sincs a körülbelül három emelet mély aluljáróban, csupán két jókedélyű hajléktalan nevet úgy, ahogy azt a Thriller végén hallani. Gondolkozunk, hogy lehet rajtunk kacagnak, hogy odalent majd krokodilok fogyasztanak el, és annyira nem is tévedtek. Elborzaszt, megijeszt, mégis kíváncsivá tesz, ami a peronon fogad. Még mindig sehol senki, annyira elhagyatott az egész, hogy urbex túrákat szerveznénk ide. Ördögszekér helyett időnként elgurul mellettünk egy üres palack, egyedül vagyunk. A hatalmas metróállomáson még mindig nincs senki, aztán nagyjából néhány további utassal együtt fut be maga a metró is. Az ágyban fekve rögtön utánaolvasunk a Chambers Street Station történetének, ahová teljesen véletlenül keveredtünk el. Legtöbb részét már lezárták, a szem előtt lévő, de használaton kívüli vágányok környékéhez sem nyúltak hosszú évtizedek óta.

Valamiért mégis nagy élmény a csillogó, gigászi méretekkel játszó városnak egy ilyen sebzett részére tévedni.

Berlinben úgy határozok, hiába van már némi helyismeretem és a korlátlan internet térképekkel, menetrendekkel, inkább csak lődörgök, csak úgy sétálok Charlottenburgban egyet, anélkül, hogy bármilyen fix pontot, épületet, éttermet, kávézót kinéznék. Megyek, amerre visz a lábam, hol érdekesebb a környék, hol unalmas és semmilyen. Annak rendje és módja szerint szépen megvizsgálom a nekem tetsző részleteket, ha nyitva marad egy kapu, besétálok, vagy legalább bekukkantok, amíg nem érzem tolakodónak a dolgot. A forgalom azért zajos, de énekhangra figyelek fel, amit elkezdek követni, mert közelinek hallatszik.

Két sarok után pedig el is jutok a forrásához: egy udvarban, kottatartó előtt trillázik egy fiatal lány. Elbújok, hogy véletlen se zavarjam meg ezt az intim kis koncertet, ami hallhatóan így, közönség nélkül is igen izgulós. Egy ideig nézem, figyelem, aztán elkezdenek a lakók hazacsordogálni a munkából, a lány összepakol, és ő is felmegy az egyik lakásba. Így futottam bele eltévedve egy privát koncertbe.

Szóval, ha úgy adódik, nem kell 4G, nem kell útikönyv, idegenvezetés és tervrajz. Csak elveszek, elkóborgok, és a történetek maguktól megtalálnak.

Ez is érdekelhet:

(Illusztráció: Getty Images)

utazás | new york | városnézés | london | párizs