Close
Tényleg teljesen kivégezte a koronavírus a nagyvárosi nyaralást?

Tényleg teljesen kivégezte a koronavírus a nagyvárosi nyaralást?

Nem mondjuk, hogy nagyon vágynánk már a világ nagyvárosaiba (de), csak épp nagyon sok sebből vérzik jelenleg a történet. Körüljártuk, miért, mennyire, milyen súlyosak a sebesülések és mi lesz helyette.

A Lonely Planet egyik szerzője tette fel a címben szereplő kérdést a napokban, teljesen jogosan: a koronavírus-járvány legnagyobb földrajzi vesztesei kérdés nélkül a nagyvárosok. Miért? A válasz elsőre pofonegyszerű: túl sok az ember, túl kevés a hely.

Csak gondoljunk bele: a világ leglátogatottabb nagyvárosai – Bangkok, Párizs, London, New York, Róma vagy épp Szingapúr – sok millió turistával számol minden évben, ami hozzáadódik azokhoz a milliókhoz, akik már egyébként is ott élnek a városban. És máris itt vagyunk: túl sok ember osztozik ugyanazon a sűrű városon. Ez a helyzet amúgy még rosszabb az alapból kisebb és kevesebb lakosú városokban, amelyek fő turistacélpontok – vegyük csak az ötvenötezer lakosú Velencét, amelyet évente cirka huszonhatmillió turista látogat. Ez arányaiban olyan, mintha New Yorkba évi négymilliárdan mennének nyaralni – ez valamivel több, mint az átlagos évi hatvanötmilliós látogatószáma. Tehát könnyen kreálhatunk egy új, 2020-as közmondást:

sok jó ember kis helyen már nem fér el.

De nem csupán a tömegről van szó, hanem arról, miért jó, izgalmas, érdekes és varázslatos egy város. Ha az ember megérkezik mondjuk egy átszállás és sok órányi repülőút után New Yorkba, mit szeretne csinálni? Inni pár sört egy dive-barban. Aztán bejárni a város legizgalmasabb, nyüzsgő negyedeit, hogy beleízleljen a City vibrálásába, anyagába. Elmenne például egy múzeumba egy kortárs kiállításra. Megnézne egy Lakers vs. Knicks-meccset élőben. Egy old fashioned mellett elmélázna egy butikbáros, andalító dzsesszkoncerten. Nem folytatjuk a sort, mert már így is elkezdett sajogni a szívünk, de a lényeg: ezekből a dolgokból most szinte semmit nem tehetnénk meg. Vagy ha igen, akkor is maszkban inhalálva, miközben számolgatjuk, megvan-e az a nyamvadt másfél-két méter.

A nagyváros vonzereje, az, amitől olyan elképesztően mágnesesek ezek a világvárosok, jelenleg a levélszemét mappában várja, hogy visszakerüljön a beérkező, csillagozott levelek közé.

Én a magam részéről imádok nagyvárosokba utazni; ha mondjuk választani kéne az ismeretlen természet felfedezése és a falusi béke vagy egy világváros forgataga közül, részemről egyértelműen a második győz. Szeretem azt benne, ami sokaknak annyira visszás: a zajt, a káoszt, a kakofóniát, a nagyvárosi mocsok egy furcsa, szétgraffitizett, underground fajtáját. Míg alapból nem vagyok egy sportember és már egy kirándulás gondolatától is elfáradok, az ilyen hömpölygő, sodró metropoliszokban teljesen észrevétlenül gyaloglok le húsz kilométereket egy nap, és csak lefekvéskor tűnik fel, hogy feltörte a lábamat a cipő.

Annyival több számomra egy városban a látnivaló, mint a természetben.

Az épületek eklektikája, a titokban ablakokon át elcsípett életszeletek, amelyekből egy tucat forgatókönyvet gyártok a másodpercekre látott emberek elképzelt életéről; feltölt, elvarázsol, megérint, elmerít.

Az, hogy találok egy szurtos kis olasz éttermet olyan nápolyi pizzával, hogy könnybe lábadok, mikor egy véletlenül választott kocsma egy óra alatt törzshelynek érződik; a véletlenek, a random kalandok, az előre el nem tervezhető történései egy nagyvárosnak, amit máshol nem lehet belélegezni.

Belélegezni; és itt vagyunk újra, mert a lélegzet most az, ami az érintés mellett a legveszélyesebb. Már eléggé hozzászoktunk a maszkot-fel protokollhoz, a távolságtartáshoz meg a kézfertőtlenítéshez, de ez a megszokás mégsem jó érzés. Mindig is imádtam vonatozni, most viszont már egy kisebb tömegközlekedés gondolatától is rosszul vagyok a maszk miatt (arról nem is beszélve, ha rúzsos száj elé teszi fel az ember, leszálláskor az államtól az orromig rúzsos vagyok). Nálunk nincs annyira érvényben, mint sok külföldi országban, de például az étteremben feljegyzett adatok a vírus miatt, a plexivel elválasztott asztaloknál elköltött vacsora végítélethangulata, a – kinyitott néhány – múzeumban maszkkal végigmenni egy tárlaton, az egymástól hétszéknyi távolságra berendezett, kongó nézőterek a színházakban:

köszönöm, de így inkább egyiket sem.

A nagyvárosok most kísértetvárosok, amelyek a fagyasztóba kerültek. Hibernálta és kizsigerelte a lelküket a pandémia, üres díszletként pedig mi értelme az egésznek? Most a vidék, a természet, a távolság és az izoláltság idejét éljük, nem az ember építette dzsungelekben csavargásét.

Úgyhogy idén New York helyett Köveskál, Róma helyett Badacsony, Peking helyett Zebegény. De persze ez így van rendjén, a legfontosabb az, hogy az egész világ épségben kilábaljon ebből a járványból. Meg az is lehet, hogy még tanulunk is ebből a nagyon furcsa évből. És ki tudja, idén talán még kirándulni is elmegyek.

Ez is érdekelhet:

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom