Tényleg semmit, de semmit nem ér a múlt?
A Falanszter blog az ÉTDR-re (Építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokat Támogató elektronikus Dokumentációs Rendszer) hivatkozva írta meg, hogy lebontják az egykori Wichmann kocsmát, ahol két éve pizzázó működik. A Kazincy utca 55. szám mellett a szomszédságában levő, Király utcára néző 23., 25., 27. és 29-es számú házakat is lebontják, hogy ötemeletes, tetőtérbeépítéses szállodát építsenek a helyére. Emellett a Király–Kazinczy sarkán lévő, apró, kedves játszótér is megy a levesbe.
Wichmann Tamás kilencszeres kenuvilágbajnok 1986-ban vásárolta meg az épületet, és 2018-ban zárta be a Kazinczy utcai ház földszintjén működő, legendás kocsmáját azzal az indokkal, hogy hetvenéves korára elfáradt a vendéglátózásban. Az új fejleményeket Wichmann már nem érhette meg: tavaly februárban hosszan tartó betegség után elhunyt.
Az épület önmagában is legendás: az egykor Kreuzgasse (Kiskereszt utca) 517. számmal ellátott földszintes épületet 1834-ben vásárolta meg Schneider József kártyafestő, hogy kisebb átalakítások után itt rendezhesse be pakligyártó műhelyét. A mester ebben az épületben alkotta meg 1836-ban a harminchat lapos magyar kártyát, melyre emléktábla is utal az egykori kocsma bejárata mellett.
Ezután százhetven év alatt működött benne Rothauser Mór díszmű-, ruha- és rövidáru-kereskedése, aki egy emeletet is felhúzott az épületre, majd továbbadta Zierlichné Fischer Cecíliának, aki bordélyházat működtetett benne olyan kuncsaftokkal, mint Ady Endre és Krúdy Gyula. A 20. század elején az új tulajdonos, Bíró Mór adta bérbe az épületet, amit a Magyar Teozófiai Társaság kezdett használni. Később ruhabolt volt a helyén, majd 1986-ban lett Wichmann Tamás a tulajdonos.
És most vége.
És a Wichmann mellett bekaszálnak egy nagyon aranyos játszóteret, amely a kerületben finoman szólva is esszenciális, valamint a Dirnbacher–Fluck-bérházat, a korábban Magyarország első mozijaként funkcionáló Hugmayer–Michalovits-bérházat és a Puphka–Hohlfeld-bérházat, hogy a helyükre egy építészetileg borzasztóan oda nem illő, ötemeletes, tetőtérbeépítéses gigaszállodát építhessen fel az új tulajdonos.
Igen, ezek a házak már nagyon sok ideje állnak üresen; szomorú hanyatlásban bedeszkázva várták, hogy az ezeréves Scooter’s trafik meg a rég bezárt fabútorbolt cégéreit lecserélve ismét élet költözzön beléjük.
De erre nem az a megoldás, hogy ledózeroljuk a múltat.
Egész egyszerűen felháborító, hogyan adhatnak engedélyt egy ilyen projektre, amely építészetileg teljesen helyidegen, és olyan, műemlék jellegű épületeket áldoznak be érte, amelyek Budapest múltjának csiszolásra váró ékkövei lehetnének. Miért nem lehet felfogni, hogy a pillanatnyi haszon hosszútávon mennyire káros egy városnak? Hogy mennyit veszít Budapest egyedi, utánozhatatlan arculata azzal, hogy közel kétszáz éves, történelmi épületeket darálnak be egy tízezredik, ugyanolyan szállodáért?
Olyan épületek ezek, amelyeket nem lehet újraépíteni. Azért, mert régi dolgot nem lehet tervezni. A régi a múltjával válik régivé; az idővel, amit átélt, a történelemmel, ami hozzátapadt, az életekkel és történetekkel, amelyek körülszövik, és azzal az építészeti esztétikával, ami egy régi kor gondolkodásáról, látásmódjáról mesél a klasszicista homlokzatok ódon falain keresztül.
Nem lehet kétszáz évvel ezelőtti dolgot létrehozni; és ha elveszítjük, akkor ezt végleg, örökre elveszítjük. Visszahozhatatlan, pótolhatatlan veszteség nem felújítani, megőrizni, értékként kiemelni, hanem megsemmisíteni mindezt a velünk élő örökséget.
Ha pedig valaki azt mondja, hogy ez csak pár épület és a szálloda meg megélhetést fog adni az embereknek, azt megkérdezném, hogy ugyanígy vélekedne-e, ha egy Munkácsy-festményt dobnának a szemétbe egy lapostévéért, vagy a Király–Nagymező sarkán álló Ávilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplomot dózerolnák le egy plázáért? És csak egy mondat jut eszembe a végére, egy bizonyos Winston Churchilltől:
a múltját feledő nemzetnek nincs jövője.
Ha pedig tényleg ennyire semmit sem ér a múlt, az elképesztően riasztó és szomorú a jövőre nézve.
(Forrás: Falanszter.blog, 444, fotók: Wichmann, Wikipédia)
Puphka-Hohlfeld-bérhá | magyar kártya | terézváros | király utca | wichmannKihagyhatatlan ínyencségek – Két premier a Bartók Tavasz bemutatói közül, amin ott kell lenni
Új utak és régi kedvencek – Legendák állnak a Müpa színpadán március 30-án
Mi a közös Rio de Janeiróban, egy alig ismert horvát luxus menedékben, és egy hotellé alakított New York-i reptéri terminálban? Mindet bemutatjuk a Roadster legfrissebb számában! Ezeken kívül találkozunk a világ egyik legnevesebb dizájnerével, Jaime Hayonnal, bemutatunk hat remek hazai kabinházat és kiderítjük, hol lehet jó vermutot inni Magyarországon. Ezzel még nincs vége, ugyanis elmentünk Provence-ba és kipróbáltuk az új 7-es BMW-t, Svédországban pedog a Toyota RAV4-et. Egy asztalhoz ültettük Péterfy Bori rocksztárt, Gerendai Károly kultmogult, Szabó Simon színészt, Molnár S. Szonja kurátort és Tombor Zoltán fotográfust, és kifaggattuk őket Budapesthez fűződő érzelmeikről. Elmeséljük milyen Marokkó egyik feltörekvő szörfmekkája, Taghazout, és benézünk a főváros új dizájnhoteljébe, a Verno House-ba is. Megszólaltatjuk még Kertész Attila képzőművészt, Sivák Zsófit, a Heves-megyei kocsmák Robert Capáját, és még Puzsér Róbert is tollat ragadott a kedvünkért. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!