Close
A Kis-Sváb-hegy Buzz Aldrinjától a shijelésig – Így kezdtünk síelni 100 éve

A Kis-Sváb-hegy Buzz Aldrinjától a shijelésig – Így kezdtünk síelni 100 éve

1892. december 4-ét írunk. A hófödte Vérmezőre felcaplat két ifjú tornász, név szerint Bély Mihály és Demény Károly. Vállukon deszkák pihennek, kezükben egy-egy pár bot vár bevetésre. Néhány kíváncsi és egyben értetlen bámészkodó előtt a léceket a lábukra rögzítve megteszik az első lépéseket a hóban. A közönség tagjai talán nincsenek is tisztában vele, hogy történelmi pillanatot élnek át: a sízés magyarországi ősbemutatóját.

Minimális tapasztalatával a páros mindjárt szintet lépve a Kis-Sváb-hegyet vette célba, hogy aztán kissé talán felelőtlenül, de kipróbálja magát a lejtőn. A magyar sízés Neil Armstrongjaként először Demény Károly szedte össze a bátorságát és indult meg nagy sebességgel lefelé a hegyoldal lankáin, de a lejtő alján biztonságosan meg tudott állni, szerencsére nem egy fa segítségével. Az addig ismeretlen élmény annyira bejött neki, hogy azonnal citálni kezdte bajtársát is, aki végül

a Kis-Sváb-hegy Buzz Aldrinjaként került be a történelemkönyvekbe, miután másodikként épségben végigszáguldott az alkalmi pályán.

Eközben Kőszegen, a tornász fiúkkal nagyjából egy időben bizonyos Chernelházi Chernel István Norvégiából importált léceivel hasonló tettet hajtott végre, sőt mi több, neki köszönhetjük a sportág első elnevezését: így lett lábszánkó az új téli hóbortból.

Az első magyarországi cikk a síelésről 1893-ban jelent meg a Turisták Lapjá-ban, de a legkiválóbb dolgozat Chernelházi Chernel István nevéhez kötődik. Ő írta meg a síelés első komolyabb oktatókönyvét, amiben többek között kifejti az eszköz formájának kialakulását, mely szerint a sí hósaruból tenniszütő (sic!) formából fejlődött sítalppá. Némi gondot okozott egyébként az új sportág köznyelvbe történő integrálása is. Először lábszán, lábszánkó, lábszánka kifejezésekkel kísérleteztek, de ez nem igazán vált be.

Bély 1894-ben írt cikkében azt bizonyítgatja, hogy a helyes norvég kiejtés, melyet egy norvégtól, többszöri hallás után ellesett a “shíj”.

Ebből sehogyan sem jön ki a sízni kifejezés, melyet a sí szóból képeztek, de ha tisztában vagyunk vele, hogy ez a szó nyújtottabb, és nem sí, hanem shíj, akkor csak a síelni szót lehetett használni. “Különben is ez hangutánzó szó; a sí pedig nem zizeg, hanem simán siklik. Tehát sí, síjelés és síjelni a leghelyesebb képzés” – olvasható a probléma levezetése egy korabeli írásban.

A Normafán

Kezdetben a sízés a hegyvidékeket léccel meghódító természetjárók és a hegymászók körében terjedt el, aztán gyorsan rákaptak a fiatalok is, elvégre a Kárpátok, a Felvidék és Erdély hegyeiben nem mindennapi potenciál rejlett a havas örömökhöz.

A lehetőségekhez képest gyorsan haladt előre hazánkban a sportág, a század végén már gyerekek versenyeztek a Normafán – egy doboz gyufáért.

Ennél kicsit fajsúlyosabb szervezéssel a Dr. Jordán Károly és Dr. Serényi Jenő vezetésével megalakult harmincegy tagú Magyar Sí Klub 1908-ban a Dorog melletti Gete hegyen vezényelte le az első itthoni viadalt.  Kissé furcsának tűnhet, de ezzel párhuzamosan a csekély hazai adottságok és minimálisnak tűnő jártasság ellenére a Normafán egy síugróversenyt is megszerveztek…Olyannyira komolyan vették a síelés repülős válfaját, hogy a három esztendővel későbbi tátraszéplaki első magyar hivatalos síbajnokság versenyszámai közé bekerült a síugrás is, méghozzá a hat kilométeres távverseny, valamint a három kötelező és szabadon választott gyakorlat mellé.

A Kékestetőn

Nyilvánvalóan teljesen fölösleges összehasonlítani a különböző korszakok adottságait, de az biztos, hogy napjaink tanulói egyvalami miatt irigyelhették az 1917-ben iskolába járókat: nekik lehetőségük volt két földrajzóra között a halszálkajárást gyakorolni, ugyanis ebben az esztendőben kötelezővé tették az intézményekben a síoktatást. A testnevelő tanárok az 1913-ban megalakult Magyar Sí Szövetség – melynek tiszteletbeli tagja lett a magyar sportszerű síelés úttörőjeként emlegetett Demény Károly – által gründolt tanfolyamokon megszerzett tudásukat adták át a gyerekeknek, akik a téli időszakban szorgalmasan fejleszthették hóekézési képességekeit.

Ugrásszerű fejlődésről a harmincas évektől beszélhetünk, amit nyugodtan lehet szó szerint érteni, mert a budai hegyekben és a Mátrában egymás után létesült pályákon síugrósáncok is épültek.

Döbbenetes számadatnak tűnhet, de az 1938-as nyilvántartás szerint amatőr szinten több mint százezren várták izgatottan a decembert, hogy végre lécet csatolhassanak a cipőjükre, a közel ötven síklub kétezer profi versenyzője pedig rendszeres edzésekkel készült az idényre.

Beállás 1918-ból

Azt nem mernénk állítani, hogy a korabeli sajtó pánikkeltéssel akarta növelni az eladott példányszámait, de a 8 órai újság egyik 1931. januári számában a téli sportok baleseti statisztikáival bizonytalanította el a síelés iránt érdeklődő olvasóit.

A téli sportok sérüléseiről nap-nap után érkeznek a jelentések, s a mentők, klinikák, kórházak kimutatásaiban az első hóesés, a beálló fagy az esetek számának felszökését jelenti minden esztendőben. Nálunk a téli sportok három faját űzik: a korcsolyázást, ródlit és a síelést, s mindhárom sportágnak megvannak a maguk sérültjei szezononként. Csonttörések, zúzódások, ficamok, vágott és tépett nyílt sebek, belső sérülések és agyrázkódások szerepelnek leggyakrabban a sebesülési listán” – írja a cikk, majd egy bekezdés erejéig kitér a “téli sportok vadjaiként” emlegetett ródlizókra, akik fegyelmezetlenül, a legelemibb óvatossági szabályok áthágásával szánkóznak a budai hegyekben és az utcákon.

Normafa-lejtő, 1936

A Síelés ABC-je kiadvány szerzőjével is elszaladt kicsit a ló, mert a “Hová menjünk síelni?” című fejezetében két oldalon keresztül egy kissé túlságosan lebecsüli hazai síterepeinket. A közel ezerméteres gyepes és szálerdős börzsönyi csúcsokat annyival intézi el, hogy “legnagyobb része erdős magánterület és közel sem éri meg a fáradságot, amibe az odajutás kerül.”

A kezdetben divatnak titulált síelés hatalmas táborra tett szert, és elegáns síkosztümökben valóságos népvándorlás indult meg a Normafára és a Kis-Sváb-hegyre, de megteltek síelőkkel a Börzsönybe, a Mátrába és a Pilisbe induló vonatok is. A már említett síbalesetek egyre növekvő száma azért következett be Dr. Pöttzel Jenő, a szövetség társelnöke szerint, mert a kezdők nem fordítottak kellő gondot az alapkiképzésre, és többen túlbecsülve képességeiket már egy hét után sítúrára indultak. Így gyakran előfordult, hogy a léc uralta a síelőt, nem pedig fordítva.

Várromnál 1929-ben

Mai szemmel elképesztő magasságokban járt akkoriban a magyar sísport renoméja, a szövetség húszéves fennállásának tiszteletére például rangos nemzetközi versenyt rendeztek a világ akkori élmezőnyéhez tartozó síugrókkal, akik a János-hegyen mutattak be páros ugrást több ezer néző előtt. Az évtized és a második világháborút követő időszak sikereit annak ellenére sikerült elérni, hogy a trianoni döntés értelmében az ország elvesztette legmagasabb hegyeit, ezzel együtt sportszállóit, sáncait és menedékházait.

Nincs még egy sportág Magyarország történetében, melyet ennyire megtépázott volna a politika alakulása, ráadásul a háború pusztításai megsemmisítették a szövetség hivatali helyiségeit is.

Lassan ébredezett a sokkból a sízés az ötvenes években, a gyógyuláshoz a magyar állam azzal próbált hozzájárulni, hogy honvédelmi sporttá léptette elő a síelést, így a jelentős fejlesztéseknek köszönhetően előbb a Börzsönyben, majd később a Kékesen megépülhettek hazánk első sífelvonói. A sportág életben tartása mindezek ellenére borzasztó nehéz feladatnak bizonyult, hiszen a Tátra és az erdélyi havasok helyett a Bükkben és a Mátrában kellett készülnie a versenyzőknek, mert nem mindenki engedhette meg magának, hogy az Alpokban vagy a Kárpátokban tréningezhessen.

Kékestető, 1960

A hetvenes évtizedben a nemzetközi szintű alpesi pályák hiányában tömegsporttá minősítette le a sízést a hazai vezetés, és inkább az időközben népszerűvé vált biatlonban látott fantáziát. A projekt sikeresnek bizonyult, mert a sportág semmit sem vesztett népszerűségéből, és sorra épültek a tányéros és a tolókaros felvonók az országban.

Nem állíthatjuk, hogy a rendszerváltás bejött volna a sísportnak, mivel a nyolcvanas évek végén a megszűnt állami nagyvállalatok pénzeire nem számíthatott, ezért az évtized végére teljesen leálltak a fejlesztések.

A hazai síterepek elhanyagolt állapotba kerültek, az infrastrukturális korszerűsítés elmaradásának következményeként a korábban zsúfolt bánkúti, kékestetői vagy dobogókői pályák szinte elnéptelenedtek.

Kékestető, 1960

Egészen nagyjából az ezredfordulóig uralkodtak a szörnyű állapotok, aztán szerencsére jó néhány befektető beszállt a sísport fejlesztésébe. Magántőke beiktatásával egyre több korszerű pályát húztak fel az ország számos pontján, melyek egyszerű, de működő sífelvonóival, hóágyúival szépen lassan visszacsalogatták az elpártolt közönséget. Mátraszentistván és a Kékes lankái, a sátoraljaújhelyi ülőszékes felvonó, a gyepsízésre alkalmas Nagyvillám Sípálya, vagy a méreteit leszámítva nemzetközi szintű eplényi sícentrum mostanság kiváló lehetőség arra, hogy ne csak külföldben gondolkodjunk, ha kedvünk támad felcsatolni a lécet.

(Fotók: Fortepan)

Close