Close
A széles élet titka – Vendégségben a Bortársaság és a Gellavilla pincészet alapítójánál

A széles élet titka – Vendégségben a Bortársaság és a Gellavilla pincészet alapítójánál

A kékfrankos egyike azon hazai fajtáknak, amelyek erősen felfutóban vannak, úgyhogy a ’18-as szüret alkalmával megnéztük, hogyan fest szőlő formában az a bor, amit annyira szeretünk meginni. Tálos Attila, a Bortársaság és a Gellavilla pincészet alapítója vendégül látott minket a birtokán, ahol metszőollót, majd borospoharat ragadtunk a kezünkbe.

2018. október, Balatonszőlős

A szabályosan sorakozó szőlősorokkal teli domb tetején egy szürke terméskőfal emelkedik, efölött bújik meg a környező zöldből kibukkanva a Gellavilla pincészet szerény főhadiszállása. Az 1799-ben épült pincén a kilencvenes évek végéig három balatonszőlősi tulajdonos osztozott, jóval – mintegy másfél évszázaddal – előttük a terület egy 18. századi oligarcha és táblabíró, Oroszy Pál hatalmas birtokának része volt.

Jelenlegi tulajdonosa, Tálos Attila több mint húsz éve szeretett bele a birtokba, szinte egy pillanat alatt.

– “1997-ben errefelé bicikliztem Hidegkútról Füredre. Felnéztem, és láttam, hogy itt ez a szőlő, meg a kis ház, és mivel felkeltette az érdeklődésemet, feltekertem ide. 1998 februárjában vettem meg ezt a kis pincét és a hozzátartozó két hektár szőlőt.”

A kettőből időközben hat lett, de nem valószínű, hogy a jövőben ez a szám nőni fog. Mindez tudatos, Tálos Attila ugyanis nem akarja tőkeinjekciós szteroiddal profitorientált biznisszé duzzasztani a Gellavillát. Itt nincsen modern technológia, a legkomolyabb berendezésük a motoros bogyózó, a prés is egy hagyományos, klasszikus kosárprés, olyan, amilyet a nagyapám használt a bicskei kettes dűlőben.

A szándékosan bézik szinten tartott technológia kiemelkedő tudással és igényességgel párosul, ami a borokban szépen visszaköszön.

Pillantok alatt egy kopott metszőolló kerül a kezembe, és már szüretelek is, mint a kisangyal. A közelemben a Bortársaság fiatal alkalmazottai, marketingesek, boltvezetők szedegetik a fürtöket, közben beszélgetnek, nem meglepő módon borokról, pincészetekről. Feljebb szőlősiek dolgoznak szorgosan, egyikük Katika, a Szőlősi kocsma lelke. A megrepedezett, hibás, ecetes szagú fürtöket kidobjuk, ebbe a kékfrankosba csak a tuti megy. Az októberi idő csodálatos, a napfény kellemesen simogat, és a tulaj egy fröccsöt is beígért az ebéd mellé. Mi baj történhet?! Tálos Attila teljes szüreti üzemmódban van, ő is szedi a szőlőt, mint a többiek, ha kell, térden állva küzd meg egy-egy fürtért.

– “Nyáron nagyon meleg van, akkor nem a legjobb itt lenni – mondja –, de az ősz meg a tavasz csodálatos. Egyébként igyekszem nem összehasonlítani az évszakokat, annak örülök, ami éppen van. Nyáron főként itt tartózkodom, és innen járok Pestre, télen ez fordítva működik.”

Három éve átálltak az organikus borkészítésre, semmiféle felszívódó permetet nem használnak. Attila a borászatot nem a profit, hanem egy látásmód, egy érzés köré szervezi. Nem izgatja a volumen, az évi 25 ezres palackmennyiség elég, csak az érdekli, mit lehet kihozni abból, ami adott. Az idei kékfrankos nagyon jónak ígérkezik, sok a szőlő és nagyon szép is.

– “Ha visszatekerhetném az időt, erre a hektárra csak kékfrankost ültetnék” – mondja Attila.

Kis szünetet tartunk, és körbenézünk a pincében. Attila egy klasszikus, XXL méretű pincekulccsal nyitja ki az ajtót. Amikor sok-sok évvel ezelőtt először tett így, egy rakás denevér száguldott ki a pincéből. Most nem történik ilyesmi, ott állunk a hűvös pincében, az egyik falnál egymásra pakolt palackok, ezek azok a borok, amiket elrontottak, tudom meg. A lábamnál egy poros ládában egy tucatnyi pókhálós, mélyzölden ragyogó palack gyülekezik.

– “Ez itt a ’12-es szűretlen pinot noirunk – mutat rájuk –, ez az eddigi tevékenységünk legértékesebb darabja. Már csak ennyi maradt meg belőle. Néha kibontunk egyet. Mostanában sok fiatal kolléga mondja, hogy ebbe az irányba lenne érdemes menni, legyen a bor natúr. Később megkóstolhatunk egyet, ha van kedved.”

Újabb pár láda leszedett szőlő után a csapat a terebélyes diófa árnyékában pihen, a kocsmából felhozott fasírtot esszük, mellé olaszrizlingből készült hideg fröccsöt kortyolunk. A szüret tempója messze van az eszeveszettől, de Attila egy zen szerzetes nyugalmával gyártja a fröccsöket. – “Saját bor, itt termett – nyújt felém egy pohárral. – Nem ment messze!”

Pár perc múlva ismét a pincében állunk, Attila könyékig nyúl le a frissen darált kékfrankosba. Energikus, laza, együtt rezeg a Balaton-felvidéki könnyed vájbbal. Az egyértelműnek látszik, hogy Attilával ma nem fogok arról beszélni, milyen tervei vannak az évi hatmilliárdos forgalmat bonyolító Bortársasággal, vagy miképpen fogja felfuttatni a Gellavillát. Nem nézünk a jövőbe, nem tervezünk, nem számolunk, a jelenben vagyunk. Kiderül, hogy a szőlőbe őzek, nyulak, vaddisznók és rókák járnak, akik mind megdézsmálják a termést. És azt is megtudom, hogy ilyenkor bőgnek a szarvasok a környéken, a napokban sokat hallani őket.

A szőlősi jelen az olyan, hogy nincsenek benne számok, pénzügyek és grafikonok, csak szőlő, őzek, rókák, nyulak meg bőgő szarvasok.

– “A kérdés egy idő után az, hogy tudsz-e egy olyan életet összerakni – mondja Attila –, amiben valami megfoghatót csinálsz, amit a sajátodnak tudsz, és ami nem arról szól, hogy meggazdagodj. Nekem ebben a birtokban nem az a fontos, hogy kihozzam belőle a maximumot. Nem siettetek semmit. Ez olyan, mint a zenehallgatás. Nem azért hallgatunk zenét, hogy halljuk az utolsó hangot, és nem azért táncolunk, hogy megcsináljuk az utolsó lépést.”

Aztán már kint állunk a napfényben, nézzük a hullámzó lankákat, Attila megmutatja, melyik hektáron milyen szőlőt termesztenek. Már nem kérdezek tervekről, meg a jövőről, csak hallgatok, nézem a szőlőt. Egy darabig csak szívjuk magunkba a látványt, aztán Attila mosolyogva megszólal.

– “Van egy mondás: nem az a baj az élettel, hogy nem elég hosszú, hanem az, hogy nem elég széles.”

A nap végén a balatonszőlősi kocsma teraszán ülünk, kinyitjuk a családi ezüstként tisztelt szűretlen pinot noirt is. Nem okoz csalódást. A kocsmát Attila nyitotta meg újra, hogy legyen egy hely Szőlősön, ahol a helyiek összejöhetnek. Az árak egy ilyen kis faluhoz mérten is megfizethetők, az üzletbe nemcsak tehetős nyaralók, vagy fővárosi gasztroturisták járnak, a Szőlősi kocsma a település organikus része tudott maradni. Attila és kollégái szakmáznak, szóba kerül az előző napi toszkán borkostoló, a Klassz étterem, a Bortársaság mindennapos ügyei, újabb palack borok nyílnak, újabb finomságok érkeznek. Senki sem siet haza.

Lehet, hogy az élettel nem az a baj, hogy nem elég hosszú, de ebben a pillanatban, a világnak ezen a pontján a szűretlen pinot-val a kezemben nekem éppen elég szélesnek tűnik.

2018. december, Budapest

Attilával legközelebb karácsony táján találkozom, almasavbomlás idején. Hideg van. A Bortársaság Lánchíd utcai üzletéből sétálunk át a testvére, Tálos Gábor teázójába. Egy dancongot kortyolgatunk, nem fröccs, de nagyon finom. Balatonszőlősön aznap palackozták a ’17-es kékfrankos évjáratot, tudom meg. Ami az általam is szüretelt kékfrankost illeti, kiderül, hogy az erjedés szépen ment, bomlik az almasav, a dolgok jól néznek ki. Jó ilyesmit hallani, egy kicsit az enyém is lesz a ’18-as évjárat, még ha kevesen is tudnak róla.

–  “Négyezer liternyi vörösborunk lesz, tavaly ez a szám kétezer-ötszáz volt – meséli Attila. – Vennem is kellett három darab háromszáz literes hordót Erdőbényéről. Most összesen van tíz hordónk.”

Mivel Budapesten vagyunk, itt lehet a jövőről meg számokról beszélni. Ami a 2019-es terveket illeti, kétszázhúsz éves lett a pince, ami remek alkalom a felső épület rekonstruálására. A Bortársaság még csak huszonhat éves, de a hazai vállalkozások körében ez matuzsálemi kornak számít.

– “Ami a Bortársaság jövőjét illeti, egy jó kis cég lehet belőle, amit szeretnek, és amit jól ismer Magyarországon egy megfelelő kör – mondja Attila. – Ez egy magyar történet, nem nagyon van hasonló máshol. Jól összeválogatott magyar borok, kis külföldi kínálat. Szépen megy tovább, ahogy telnek az évek, és megmarad egy személyes tulajdonú cégnek. Hogy a gyerekek viszik-e majd tovább, ha felnőnek? A Berry Brothers and Rudd egy angol italkereskedő cég, és 1698 óta családi vállalkozásként működik. De ki tudja, mi fog történni? Nyomás nincs senkin, ennyi bizonyos.”

2019. április, Budapest

Harmadszor a budai várban futunk össze egy születésnap alkalmával, fél évvel a szüret után. Friss híreket kapok: a málnás traminit letöltötték, az új hordók kiválóan beváltak. Balatonszőlősön mindig történik valami klassz dolog, állapítom meg magamban. A kékfrankost csak ősszel palackozzák, de ha van kedvem, valamikor lemehetnék megnézni, mi van velük. Nem egy újabb cikk miatt, hanem csak úgy. – “A kékfrankost eddig mindig házasítottuk merlot-val, de még az is lehet, hogy idén máshogy lesz” – mondja Attila. Még nem lehet tudni.

Miközben egy pohár olaszrizlinggel bámulok ki a Magyar Nemzeti Galéria hatalmas ablakán, elgondolkodom az ajánlaton – pró és kontra. Májusban szőlő még nincs, és ilyenkor a szarvasok sem bőgnek. A vidáman szüretelő társaság? Az sem lesz, merthogy nincs szüret. A szűretlen pinot noir-ból sem nyílik ki mindig egy palack, csak különleges alkalmakkor, úgyhogy erre sem számíthatok.

Azért mégis lemegyek, és nem egy újabb cikk miatt. Csak úgy. Ahogy nem azért hallgatunk zenét, hogy meghallgassuk az utolsó hangot, az újságíró sem mindig azért megy el valahová, hogy megírja az élményt. Meg aztán, most, hogy egy kicsit enyém is lesz a 2019-es évjárat, mégiscsak jó lenne ránézni azokra az új hordókra.

A cikk megjelent a Roadster magazin első számában. A másodikra már nem kell sokat várni, ugyanis október 15-én már kapható lesz a jobb újságárusoknál és a Libri üzleteiben.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Pálfi Balázs)

Close