Elmeháborodott vagy lángelme? – Bizarr művész sztorik Salvador Dalíról

A szürrealizmus királya jól mondta: “Mindenkinek joga van a saját őrültségéhez!”

Alkotni, alkotónak lenni nem olyan egyszerű feladat, mint azt gondolnánk. Kell hozzá egy csipetnyi őrültség – no jó, talán több is, mint egy csipetnyi –, aztán ott van a megbotránkoztatásra való képesség, és az a fajta elvont életszemlélet, amit csak egy kreatív ember tud igazán a magáénak érezni. Kedvenc művészeinknek rengeteg furcsa, bizarr szokásuk van – ezekről szól ez a néhány részes minisorozat.

Salvador Dalí a legpopulárisabb szürrealista művész, aki mesteri szinten tudta provokálni a közönséget például olyan szokatlan dolgokkal, mint hogy hangyászokat sétáltat az utcán. Amíg élt, az emberek egy része elmeháborodottnak,

a másik része viszont lángelmének titulálta, és talán a mai napig nem derült ki egyértelműen, melyik is az igaz a két leírás közül.

Egy biztos: Dalí nemcsak a reflektorfényben élte furcsán az életet, hanem a négy fal között is, és ezt nagyon jól példázza, hogy két könyv is megjelent nem mindennapi szokásairól. Az egyik Ian Gibson írása, ami a Salvador Dalí botrányos élete címet kapta, a másik pedig, kapaszkodjunk meg, magától a művésztől származik, és Salvador Dalí titkos élete címen kereshető.

No de mit tudunk a mi utánozhatatlan Salvadorunkról, ami annyira különleges, nem mindennapi, esetleg egyenesen polgárpukkasztó, hogy megkívánta a könyvekbe rendezést? Például, hogy volt egy saját módszere, amit akkor alkalmazott, amikor épp Az emlékezet állandósága című képét festette. Úgy hívta, hogy "paranoiás-kritikus folyamat", és azt jelentette, hogy a művész az alkotás alatt megpróbált pszichózisba kerülni, és hallucinációk segítségével "kézzel festett álomfotókat" készíteni – ahogyan ő fogalmazott.

Dalí egyszer azt nyilatkozta, annyira bevált a technika, hogy amikor az elméje kitisztult, megijedt a saját vásznától.

Ha már itt tartunk: szintén érdekesség, hogy hasonló állapotban készítette el Lewis Carroll Alíz Csodaországban című kötetéhez az illusztrációkat, ezek után pedig nem meglepő, hogy felnőttként már úgy értékeljük a történetet, biztosan valamilyen hallucinogén hatására írták. Félreértés ne essék: Dalí sosem szedett gyógyszereket, nem drogok segítségével érte el az átszellemült állapotokat. Egyszerűen csak kiválasztott egy tárgyat, amire nagyon erősen koncentrált – akár órákig is nézte –, egészen addig, amíg a mozdulatan mozgóvá vált. Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta önhipnózist alkalmazott.

Pontosan azért, mert kerülte a szintetikus szerek használatát, Dalí furcsábbnál furcsább módszereket talált ki arra az esetre, ha apadt volna a kreativitása. Az egyik például az volt, hogy elaludt egy székben, miközben valamilyen csészét vagy poharat tartott a kezében, aminek a szájára egy kiskanalat helyezett. Ha kicsit jobban megmozdult vagy megugrott, a kanál beleesett a csészébe, ez pedig felébresztette a művészt, aki azonnal le tudta írni, ha épp álmodott valami érdekeset.

Azért ez egy elég extrém módja az inspiráció keresésének, nem?

Ahogy Dalí kilépett az utcára, szinte borítékolható volt, hogy valamivel fel fogja hívni magára a figyelmet. A szürrealista mester egyik legismertebb megnyilvánulása 1955-ös beszéde volt, amit egy karfiolokkal telepakolt Rolls–Royce-ból tartott, és amikor megkérdezték, miért, csak annyit válaszolt, hogy nagyon szereti a zöldség formáját. Hogy ráerősítsen imádatára, nem sokkal később ugyanígy végighaladt Párizs utcáin, csak ezúttal egy limuzinnal.

Dalí valóban mestere volt a figyelemfelkeltésnek, és publikus akció általában sikerrel is zárultak, de előfordult ennek éppen az ellenkezője is. 1963-ban a Londoni Szürrealisztikus Kiállításon a művész úgy döntött, egy nagyon régi, fém búvárruhában mond majd beszédet, de sajnos elég hamar rájött, hogy ezt az öltözetet nem szárazföldre találták ki. Nemcsak elfáradt a mozgásban, de egy idő után már fulladni kezdett a sisak alatt, és egy költőnek kellett megmentenie egy csavarkulccsal.

Valószínűleg jó páran elsütöttük már egyszer azt a mondatot étteremben, hogy "ha ismert művész leszek, egy rajzommal fogom kifizetni a számlát." Nagyon sokan, többek között például Picasso és Dalí is profi szinten tudta kikerülni a fizetést a kávézókban, bárokban és bisztrókban. Amikor megkapták a kis papírt, azonnal a hátuljára rajzoltak valamit, vagy egyszerűen csak aláírták, és már el is volt intézve a fizetés.

A katalán festőművészről köztudott, nem azért viselkedett úgy, ahogy, mert valamiféle botrányos imidzset akart volna kialakítani. Már születése óta nagyon különös szituációkban találta magát. Bevallotta például, hogy amikor gyerek volt, nagyon sokat foglalkozott a halállal, és néha saját maga is elgondolkodott azon, hogy ölnie kellene. Egyszer majdnem meg is tette: lelökte egy gyerekkori barátját egy hídról, aki súlyos sérüléseket szenvedett. Sőt, ha ez még nem lenne elég, saját bevallása szerint olyan mélyen kapcsolódott halott testvéréhez – aki még Dalí születése előtt elhunyt –, hogy folyton azt hangoztatta, csak és kizárólag neki köszönheti azt, hogy ő azzá válhatott, aki. Hátborzongató!

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

művész | bizarr | salvador dalí | sztori | portré