Eljutottam a Comói-tóhoz, és utána napokig nem tudtam eldönteni, hogy álom volt, vagy tényleg megtörtént

Legújabb cikkeinkért kövess minket a Roadster Google News oldalán is!

Ha minden hétfőm olyan lenne, mint amilyen nemrég volt a legvágyottabb olaszországi tó partján, talán soha többé nem kapcsolnék Garfield-módba.

Jártam párszor Milánóban, ám a kvázi szomszédos Comói-tó eddig valamiért kimaradt az itinerből. Pedig több szempontból kézenfekvő alternatíva. Kapásból gyönyörű, egyenesen andalító. Közel van a nagyvároshoz és filmszerűen előkelő világba röppent.

Már az odáig vezető alig egy órás vonatút arcra ragasztózott mosollyal telt, de amikor lefelé sétáltam a vasútállomás melletti lépcsőn, úgy éreztem, mintha a szmogcentrumból egy svájci alpesi faluba teleportáltam volna (mínusz tehenek).

A hirtelen leülepedő csend, a nyugalmat adó kisvárosi hangulat, a háttérből figyelő hegyek, a bájos házak, majd a napfényben csillogó víztükör és a hajók látványa előbb a lelkemet, a haraphatóan friss levegő meg a tüdőmet töltötte föl.

"Itt még kutya is lennék!" – szúrt közbe a feleségem és nem tudtam nem csatlakozni a lelkesedés-vonatra.

Elárulom, a tó partján sétálva irigykedtem. Irigykedtem azokra, akiknek az életlottón kihúzták a Como-szelvényt és nekik ez mindennap megadatik. Persze lehet, unják már, vagy számukra egy sima átlag szerdát jelent kiülni a vízpartra és elmajszolgatni egy paninit. Gondolom, ilyen kaliberű turistamágnes helyen teherként élik meg a főszezont, az overturism egyre sötétülő árnyéka elől se nagyon tudnak elrejtőzni. Biztos nyűg ebben a periódusban állandóan külföldieket kerülgetni, nehéz lehet alkalmanként egy csendes zugot találni, és hosszú perceket kell sorban állni egy jó gelatóért.

Mit ne mondjak, azért megpróbálnám.

Tudom, jól időzítve kaptuk el a tavat. Tavasz közepén jártunk, hétfőt mutatott a naptár, tömegek hiányában simán találtunk üres padot.

Miközben néztem a hajókat, a vízbe vágtató kutyákat, a felszálló hidroplánokat, és a túlparti házakat, végig azon agyaltam, miért is adná el valaki az itteni ingatlanját (leszámítva természetesen, ha rákényszerül erre).

Mert hisz' ez a hely hibátlannak tűnik.

Mikor álmodom, néha ilyen környezetben élek. Lefőzök egy hosszú kávét, kimegyek a teraszra, nagyot szippantok a levegőbe. Elfekszem a kényelmes kanapén és nem csinálok mást, mint élvezem a látványt. Nézem az ég felé nyújtózkodó hegyeket, a hullámokat verő hajókat, aztán a megnyugvó tavat. Hallgatom az élet hangjait.

Amit viszont tényleg megéltem, az nem álom volt, bár napok elteltével is álomnak tűnt. Befizettünk egy egyórás hajókázásra. Hivatalosan nem privát motorcsónak túraként foglalható, gyakorlatilag mégis az lett. Rajtunk (apósommal egészült ki a csapatunk) kívül mindössze egy ifjú pár ült a hajóban, annak is az elején, így könnyedén elnyúlhattunk a teljes hátsó részlegen, a kapitány (mi scusi, capitano!) pedig szinte csak nekünk mesélt. Mesélt a városról, az itteni életvitelről, a helyi szokásokról, a hotelekről, a filmsztárokról, a sportolókról, a jachtokról és persze a tópartot díszítő kacér luxusvillákról.

Néhány ilyen közelében megálltunk, és miközben a lelassuló hullámok tetején, a tó közepének csendjében lágyan ringatózott a hajónk, ámulva hallgattuk, hogyan él a comói felső tízezer. Mekkora összegekért cserélnek gazdát ezek a birtokok, mit tudnak a parton felhúzott villák és szállodák. Az egyik mutatós villához például egy fogaskerekűhöz hasonló kültéri lift tartozik, hogy a tulajdonosnak véletlenül se kelljen magas pulzusszámmal felcaplatnia néhány emeletet a hegy oldalában kialakított parkolóig, hanem könnyen eljusson az autójához.

Valahol aztán két megálló között, amikor a capitano úgy igazán odalépett a hajónak, hirtelen egy filmjelenetben láttam magam. Hátradőltem, mellettem a boldogságtól sikoltozó feleség, a hajam önálló életet élt az arcomba robbanó menetszél miatt, a fel-felcsapódó víz meg folyton a nyakamat csiklandozta. Körbenéztem, hol is vagyok épp, mit csinálok, mi történik most, és igazándiból akkor esett le, mi ez az érzés:

élek.

Fokozhatatlannak tűnt mindez abban a pár másodpercben, de tévedtem. Előkerült egy üveg prosecco. Percek alatt lecsúszott két pohárral, úgyhogy vélhetően ennek is köszönhetően elérzékenyültem.

A kikötő felé közeledve a kapitány betett valami operaszerű nagyívű zenét és úgy száguldottunk be a célba. Andrea Bocelli szíveket marcangoló hangja annyira, de annyira megindítóvá – szinte már túlzóan tökéletessé – tette a befejező etapot, hogy a végén masszívan fátyolos tekintettel szálltam ki a hajóból, mintha legalábbis valamilyen emberfeletti teljesítményt nyújtottam volna, amit később fogok majd ténylegesen feldolgozni. Pedig csak életem hétfője volt.

(Fotók: Getty Images, Unsplash)

 

utazás | comoi-tó | jegyzet | életérzés | csend | olasz