Close
Warm as always, warmer than ever – Szubjektív útinapló Havannából

Warm as always, warmer than ever – Szubjektív útinapló Havannából

Nehéz megragadni azt a szenvedélyes karibi lendületet, ami áthatja Havannát – állítja Csenki Bianka, fotográfus. A fiatal alkotó mégis megkísérelte ezt az életérzést fényképekbe zárni. Bianka először 2019-ben utazott Kuba fővárosába, majd másodszor is visszatért ugyanebben az évben, befejezni a már megkezdett képanyagot. A havannai fiatalok lélekemelő szexuális felszabadultságáról, illetve a város abszurd és ámulatba ejtően kaotikus jelenéről készített “Warm as always, warmer than ever” című szubjektív útinapló következik.

Éreztem. Éreztem már egy ideje, hogy el akarok indulni. Forró éjszaka van, mikor megérkezem. A helyi ismeretséggel rendelkező félig magyar, félig costa ricai barátom, Boaz, fogad a reptéren. Kétes kinézetű katonai terepjáróból átalakított buszt intünk le, hogy a városközpont felé vegyük az irányt. Kíváncsi szemeim zavarba ejtően sok más kíváncsi szempárral gabalyodnak össze, mégsem zavar úgy igazán, mert megszoktam már ezt a kitüntetett figyelmet az elmúlt hónapokban Közép-Amerikában eltöltött utazásom során.

Érezhetően lappang mindnyájunk közt egyfajta ismerősség, egyfajta üdvözlő izgalom.

A pasztell paletta legvonzóbb árnyalataiban omladozó homlokzatok mellett haladunk el – immár gyalog – melyek a jelenben is tovább élő múltról tanúskodnak. Utcára nyitott ajtajaik és ablakaik beinvitálnak a kubai családok esti idilljébe, ami fotográfiailag – és emberileg is – igencsak tűzbe hoz. A több irányból is morajló latin zene belakja magát a füleimbe. Lassan átveszem azt a zsigeri rezgést, ami a város esszenciájából ered: bekebelez, áthat, majd állandósul szervezetemben. Ezt a rezgést szeretném két mechanikus doboz – egy analóg és egy digitális fényképezőgép – mélyébe zárva magammal vinni, és itt most, kedves olvasó, eléd tárni.

Kíváncsiság – talán az egyik legősibb ösztönünk és az utóbbi években a legerősebb hajtóerőm is. Kíváncsiság – aki minden este csuklón ragad és táncra hív a pezsgő havannai éjszakába, én pedig követem őt a város legkülönbözőbb helyszíneire – hotel tetőteraszokra, melegbárokba, alternatív lakásgalériákba, helyi kocsmák pincéibe, a tengerpartra, házibulikba, vagy akár tornateremből átalakított klubokba. Merthogy fiesta minden nap van, keresni sem kell, rátalál az emberre. Egy ilyen éjszaka csúcspontján találkozom először Hectorral. Büszkeségével, érzékiségével, sugárzó exhibicionizmusával megtestesíti mindazt, amit tisztelek Havanna nyüzsgő fiatalságában –

önfeledt, stílusos és piszok jól táncol, a tánc univerzális nyelve pedig pillanatok alatt összeköt minket.

Portréfotóim legfőbb inspiráció forrása, a kíváncsiság ekkor sem hagy cserben. Ez vezérel, amikor felkérem a velem egyidős kubai fiút, had fotózzam őt saját otthonában. Így történik, hogy pár nappal később már a lakásában találom magam, ahol öten vagyunk jelen: Hector, Jesús, Marko, Samuel és én, aki fotózom őket, miközben készülnek az éjszakába. A sminkelés, körömfestés, öltözés közben megerednek a chupito-k (felesek), majd leintünk a sarkon egy la machina-t (helyi taxi-busz fúziót), és az újabb ismeretlenbe vetem magamat, immár velük.

Napjaim így telnek, a spontaneitás, a csodálat és a döbbenet mezsgyéjén. Nem telik el sok idő, mire beleszokok a helyi lendületbe, ami két pólus közt mozog: ¿El último? és ¿Que bola, papi?. ¿El último? annyit tesz: “Utolsó?” – ez a jelmondat a kubaiak sorbanállási szokásairól tanúskodik. Az idő – legalábbis európai szemmel – itt bebábozódott a múlt édes nosztalgiájába. A szocialista rezsim zárt tervgazdálkodása állandó élelmiszerhiányt és szegényes választékot eredményez. A sorbanállás olyan alapvető élelmiszerekért, mint a kenyér és a rizs, vagy bárminemű ügyintézésért itt meghatározó élmény. ¿El último? – kérdezi minden alkalommal az újonnan a sorba érkező, így győződve meg arról, ki az utolsó előtte, hogy csak egy embert kelljen megjegyeznie.

Ennek a ráérős alaptempónak a fészkében teremtődik meg ugyanekkor az a magával ragadó, felszabadult, erotikus lüktetés, ami a kubaiak stílusában, a folytonos zenében és a táncban manifesztálódik a városszerte. Ugyanis a kubaiak táncolnak éjjel és nappal, idősek és fiatalok együtt. Az utcán, bárokban, klubokban, családi szülinapokon, olykor a buszon is. ¿Que bola, papi? – a kötelező kubai szleng, az éjszakai ismerkedés „ice breaker” mondata. Kínos tükörfordításokat kikerülve, annyit tesz: „mizu?” Ez az életérzés ott bujkál a miniszoknyás uniformisokban, amiket a rendőrnőktől kezdve a köztisztviselőkön keresztül a kisiskolásokig hordanak a helyi nők és lányok. ¿Que bola, papi? – Benne hallom a reggaeton fülbemászó ritmusát, ami szól a lakásokból, éttermekből, boltokbók, hangszórókról az utcákon, és mint egy zenei aláfestés alapozza meg a szigetország vitathatatlanul forró közhangulatát.

Lenyűgözőnek tartom, hogy a tánc milyen gyorsan össze tud kötni minket, feloldva társadalmi és kulturális határainkat, valamint a bennünk lakozó szégyenlősséget. Ez a fajta korlátátlépés egy folytonos emlékeztető számomra, hogy a félénkség valójában önmagunk bebörtönzése – ezt a gondolatot a nagyszerű Philip Zimbardotól tanultam. A táncolás emlékeztet, hogy maradjak játékos, és ne legyek túl szigorú önmagammal szemben.

A kubaiak zsigeri szinten érzik az élet bőségesen áramló lüktetését, én pedig ezt viszem haza magammal innen.

(Fotók: Csenki Bianka, szerkesztette: Patrick Tayler)

nagy sztori | csenki bianka | havanna | fotó | kuba

FOLYTASD EZZEL

Elképesztően szép fotó készült hatezer méter magasból a Balaton téli arcáról: ilyennek még sohasem láttuk

Mostanában utaznál Törökországba? Ezeket jó, ha tudod

Rendeld meg a Roadster magazin 10. számát!

Izgalmas, színes és gazdag. Ha három szóval kellene jellemeznünk legújabb, jubileumi kiadásunkat, akkor ezeket a szavakat választanánk. Miért mondjuk ezt? Mert megjártuk Kappadókiát, Valenciát és Kelet-Tirolt. Találkoztunk a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áronnal, a világ egyik legérdekesebb újságírójával, Malcolm Gladwell-lel, a provokatív, magyar származású fotóssal, Pol Kuruczzal, plusz összehoztunk az eddigi legvidámabb borítónkat, amivel Budapestet ünnepeljük. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.

Megnézem, mert érdekel!
Instagram