Az ötvenes évek elején rivális nélkül maradt a Ferrari a Formula–1-ben, és ebből az időszakból származik ez a versenyautó, ami a maranellói márka legigényesebb gyűjtőinek érdeklődését keltheti fel.
1952-ben példátlan módon indult a Formula–1-es világbajnokság. A korábbi éllovas Alfa Romeo nem tudott csapatot állítani, és az angol BRM is feladta a harcot, ezért a Ferrari tulajdonképpen ellenfél nélkül maradt. A csapatok megfogyatkozott száma miatt pedig az FIA-nál úgy döntöttek, hogy ebben az évben, és a következőben is a Formula–2-es szabályok szerint rendezik meg a világbajnokságot, így a kisebb kategóriás autóval nevező alakulatoknak is lesz esélyük a győzelemre.
Enzo Ferrari persze már alaposan felkészült erre az eshetőségre,
mert az 1951-es szezon végén egy új kétliteres, négyhengeres motort teszteltetett egy együléses versenyautóban, méghozzá igencsak biztató eredménnyel. Aurelio Lampredi főmérnök folyamatosan fejlesztette a motort, hogy egyszerűbb és megbízhatóbb legyen. A Colombo által tervezett V12-esnél jóval könnyebb erőforrás 170 lóerős teljesítményt adott le, erősebb és megbízhatóbb is lett az elődjénél.
Az új motorral szerelt monoposto versenyautó legnagyobb sebessége meghaladta a 240 km/órát,
amivel a Ferrari 500 F2 egyértelműen a mezőny egyik favoritjának ígérkezett. Giuseppe „Nino” Farina, a Formula–1 első világbajnoka mellett Alberto Ascari, Piero Taruffi és Luigi Villoresi alkotta a Scuderia Ferrari gyári csapatát, és a következő két évben olyan dominanciát építettek fel, amihez foghatót addig még nem láttak az autósport csúcskategóriájában.
1952-ben a bajnokságba számító indianapolisi futam kivételével mindet a Ferrari 500 F2-vel nyerték meg, nyolcból haton Alberto Ascari győzött, aki ezzel
megszerezte az első egyéni világbajnoki címet a maranellói márkának
– a konstruktőri bajnokságot akkor még nem írták ki –, Farina és Taruffi pedig a második és harmadik helyen végzett a pontversenyben. 1953-ban a Ferrari ott folytatta, ahol az előző évben abbahagyta, Ascari öt győzelemmel ismét világbajnok lett.
A két év alatt hat gyári versenyautót épített a Ferrari, majd idővel privát csapatoknak is felkínálta a sikeres modellt, amiből ezért még további öt példány készült. Az ügyfélautók pedig csaknem olyan jól szerepeltek a futamokon, mint a gyáriak. 1954-re a bajnokság visszatért a Formula–1-es szabályokhoz, ennek megfelelően Maranellóban az F2-es versenyautók többségét 2,5 literes motorral korszerűsítették, és 625 F1-nek nevezték el.
1954-ben ugyan már nem Ferrarival szerezték meg a világbajnoki címet, azt a Maseratit és Mercedest vezető Juan Manuel Fangio gyűjtötte be, a 625 F1-nek mégis fontos szerepe volt a Scuderia Ferrari kezdeti legnagyobb sikereiben. A képeken látható példánya a negyedik az öt privát autó közül, és a Ferrari belgiumi forgalmazója, az Ecurie Francorchamps színeiben versenyzett, 500 F2-ként Jacques Swaters nyerte meg vele az Avus Nagydíjat 1953-ban.
A következő évben ezt a példányt is Formula–1-es versenyautóvá építették át,
majd 1955-ben a legendás Alfonso de Portago márkinak adták el, aki négy F1-es nagydíjon is indult vele, a legjobb eredménye egy nyolcadik helyezés volt. A Ferrari a szezon vége után eladósorba került, majd többször is gazdát cserélt, megjárt egy pár neves gyűjteményt, az ’55-ös monacói nagydíj győztese, Maurice Trintignant is vezette a kilencvenes években egy parádén a Nürburgringen.
2000-ben a ritkaságot egy kölni gyűjtő vásárolta meg, és csodálatos formában őrizte meg egészen mostanáig. Idén tavasszal a Ferrarihoz került, ahol alaposan átvizsgálták, és
megállapították, hogy minden részlete teljesen eredeti.
A mesés versenyautó a világ bármely veteránversenyén a figyelem középpontjában lehet, ezért a legigényesebb gyűjtőknek mindenképpen érdemes licitálniuk rá az RM Sotheby’s augusztusi aukcióján, ahol 3-4 millió dollár közötti összeget várnak érte.
(Képek: Getty Images, RM Sotheby’s)
ferrari 500 | nagy sztori | rm sotheby's | versenyautó | FerrariAz Orient expressz tengerre száll, hogy megidézze a körutazások aranykorát
Ritkán találni ilyen hibátlan Ferrarit a pajtában
Izgalmas, színes és gazdag. Ha három szóval kellene jellemeznünk legújabb, jubileumi kiadásunkat, akkor ezeket a szavakat választanánk. Miért mondjuk ezt? Mert megjártuk Kappadókiát, Valenciát és Kelet-Tirolt. Találkoztunk a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áronnal, a világ egyik legérdekesebb újságírójával, Malcolm Gladwell-lel, a provokatív, magyar származású fotóssal, Pol Kuruczzal, plusz összehoztunk az eddigi legvidámabb borítónkat, amivel Budapestet ünnepeljük. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!