Close
A magyar építész, aki megihlette James Bond kitalálóját – A Goldfinger Ernő-sztori

A magyar építész, aki megihlette James Bond kitalálóját – A Goldfinger Ernő-sztori

Egykor róla mintázták a világ leggonoszabb emberét, a múlt század egyik nagy hatású építésze volt, dizájnerként viszont jóformán ismeretlen maradt. Pillantsunk be Goldfinger Ernő furfangosan berendezett régi lakásába!

Állandóan kiabált, egy pillanat alatt felfortyant, ha valami nem tetszett neki, még a privát beszélgetéseiben is ijesztően hangosnak tűnt a kimért angolok számára. A smirglimodorú építészt, Goldfinger Ernőt mégis imádták a tanítványai és a munkatársai, jórészt mert a hirtelen dühkitöréseit zömmel szakmai alázata generálta.

Aki nem alkalmazkodott a maximalizmusához, jobb, ha el sem kezdett dolgozni az 1902-ben, Budapesten született építésszel.

Aki viszont igyekezett, rengeteget tanulhatott tőle, inspirálhatta a szenvedélyessége, és még az sem jelentett problémát, ha Goldfinger váratlanul kirúgta: másnap visszavette, ha érezte benne a szikrát.

A név. Az állandó gorombaság. Kézenfekvő, hogy Ian Fleming róla mintázta meg a Szovjetuniót támogató gonosz üzletembert, James Bond legendás ősellenségét.

Egyes források szerint ráadásul Fleming a hampsteadi otthona ablakából rálátott Goldfinger épülő házára, és nem igazán tetszett neki a látvány. Goldfinger persze a főgonosz-szerepen is felhúzta magát, be is perelte Fleminget, aki a regény további kiadásaiban Goldprickre keresztelte át hősét, az építész pedig elállt a további pereskedéstől az ügyvédi költségek megtérítése és hat tiszteletpéldány fejében.

Maradtak a telefonos ugratások (olykor Sean Connery hangján jelentkeztek be 007-esként a betyárok), meg a könyv és a film farvizén jött szélesebb ismertség.

Persze Goldfinger addigra művész- és építészkörökben már sztárnak számított, a különös természete mellett azért is, mert keveredett benne a művészhajlam és a racionalitás.

Miután gimisként nem érdekelte a tanulás, megbukott földrajzból, a család fekete báránya lett, majd az 1918-as forradalmak idején érdeklődni kezdett a baloldali mozgalmak iránt, a család Bécsbe küldte tanulni. Többet nem is élt Magyarországon, de egész életében magyarnak vallotta magát.

Fő műve, a Trellick Tower
A Trellick arcai

Az egyetem előtt Párizsba utazott két hétre. Végül tizennégy évig maradt, építőművészként végzett, de a hivatalos tananyagnál sokkal inkább érdekelte a kibontakozó modern építészet. Diáktársaival meghívták előadni az akkor még botrányhős státuszban lévő Le Corbusier-t, akinek a tanácsára Auguste Perret előadásait kezdték hallgatni, később ő lett Goldfinger mentora is.

A különc magyar ismert figura lett a párizsi szürrealisták körében, amit nem is csodálunk, miután a kedvenc beszédtémáit a csővázak és a vasbeton jelentették.

Miután összeházasodott egy angol úrilánnyal, Ursula Blackwell-lel, Londonba költöztek, ahol eleinte belső építészettel foglalkozott. Az első megrendelését az Abbatt játékgyártó cégtől kapta, majd 1937-ben elkezdett dolgozni a Fleming lakásával szemközti házon, azaz a híres hampsteadi épületen.

A feleségével később egy saját maga tervezte toronyházba is beköltözött, hogy közvetlen tapasztalata legyen róla

A Willow Roadon álló ház okos befektetés volt: a három épületből álló sor középső elemét megtartották, az egyik szélsőt bérbe-, a másikat eladta a fiatal pár, ezzel teremtve meg az anyagi alapjaikat, miközben az épület – Anglia első modernista lakóháza – referenciaként szolgált, ma Goldfinger számos más házával együtt védettséget élvez, és jelenleg múzeumként működik.

A Willow Road-i ház egyik bejárata

Ezt a múzeumot fedezte fel a Guardian, némi kitérővel. Justin McGuirk először egy kis londoni galériába, a Russian Clubba látogatott el, ahol két fiatal művész, Michael Marriott és Ryan Gander bizarr kiállításába botlott, kategorizálhatatlan bútorokkal, cím nélküli könyvekkel, kép nélküli keretekkel, megfejthetetlen gömbökkel. „Megbocsátjuk, ha csak vakarod a fejed” – vonta le a következtetést McGuirk, majd arra jutott, hogy a tárgyak, illetve a két művész közti közös nevező nem más, mint Goldfinger, ezért aztán felkereste a hampsteadi házat.

Elsőre ma már nem szembeötlő a ház modernsége, ám a nagy üvegfelületei, a homlokzatra kivetített jellegzetes terei szándékosan ellenpontozzák a környező georgiánus lakóházakat, és ez az esti fényben csak erősödik a tudatosan előtérbe helyezett belső világítással.

Nem látszanak a szerkezetet tartó masszív betonhengerek sem, amelyek lehetővé teszik a belső terek rendkívüli nyitottságát, sőt rugalmasságát a mozgatható falainak köszönhetően. Ideális terep egy változó kiállításokkal működő múzeumnak, ahol viszont Goldfinger saját tervezésű bútorai és a képzőművészeti gyűjteménye állandóan megtalálható. Ez az a terület, amiről szinte sosem esik szó, szemben Goldfinger építészetével.

„Ennek elsősorban az az oka, hogy a bútoraival nem ért el kereskedelmi sikereket – írja a Guardian. – Pedig a Willow Road egy okos, pragmatikus, a korát megelőző dizájnert mutat be.”

A hall belülről

Már a belépés pillanatában nyilvánvaló, mennyire ügyelt a részletekre Goldfinger, például hogyan alkalmazott egymás mellett szokatlan anyagokat: a hall végében lévő csigalépcső fokai betonból készültek, a korlát elegáns sárgaréz, a kettőt pedig régi kötelek kapcsolják össze. Ez a furcsán rusztikus részlet egyben felkészít arra, mi vár ránk odabent a lakásban.

A nappaliban meghatározó egy vitrin, amely sajátos elosztása révén óriási tévéként is értelmezhető, és kétségtelenül jobban illik a szobához, mint a sarokban porosodó nyolcvanas évekbeli Sony tévé. Mondhatni, ez a szekrény a középpontja a szinte teljes egészében Goldfinger-tervezte lakásnak. Jellegzetes darab az íróasztala is, amelynek fiókjait nem kihúzni, hanem kiforgatni kell.

De árulkodóak a székek is: vannak hajlított rétegelt fából készültek, bőr-fa szafari székek, és természetesen csővázas székek az étkezőben. Látni bordázott üveg falilámpákat, és falba csavarozott összecsukható asztali lámpákat – ezek mindegyike a sorozatgyártás szándékával készült, mégis csupán egy tárolórekeszét kezdték szériában gyártani az Abbattnak készített játékain kívül.

Talán éppen azért, mert megelőzte a korát, például kész bútorokat tervezett, mint az öntöttvas gépeken csücsülő étkezőasztalt. Máskor rafináltan egyszerű volt, mondjuk egy hagyományos szekrényt simán az oldalára fektetve kapott egy térelválasztó szekrényt. „Az IKEA sem tudná egyszerűbben megoldani – írja a Guardian

Goldfinger otthonaiban megszólalt az építészet és az ipar nyelve.”

A Balfron Tower egyik nappalija…
…konyhája és gyerekszobája

Az előre elkészített bútorok csak egy évtizeddel később kezdtek elterjedni, Goldfinger figyelmét azonban akkor már a hatalmas léptékű építészeti feladatai kötötték le. Komplett városrészeken dolgozott, majd a fő művénél, az 1972-es Trellick Towernél – amely a maga 98 méterével Európa akkori legmagasabb épülete volt – megvalósult a nagy álma is: egy függőleges falu tervezése. A toronyépületben mindenféle szolgáltatás működött, ezzel is időt, utazást, helyet spórolva meg a nagyvárosban lakóknak, az épület tövében felszabadult helyet pedig közösségi tereknek szentelte.

A Senior Citizens Club – kutyázni lehet, labdázni nem
A Balfron függőfolyosói kívülről és belülről

Az emberközpontú alapállás miatt nagy hiba összekeverni a brutalizmust a brutalitással: Goldfinger építészeti stílusát egyszerűen a francia brut (beton) szó után nevezték el, és bár több épületét még életében műemlékké nyilvánították, azon talán még most is morgolódna, hogy dizájnerként nem futhatott be fényesebb karriert.

(Fotók: Getty Images, Flickr, National Trust)

Ez is érdekelhet:

“Az építésznek kötelessége, hogy a munkájával jót tegyen” – Ron Arad és a Rover szék sztorija – Roadster

Minden dizájner és építész karrierje mögött lapul egy egyéni történet, olyan váratlan események sorozata, melyeknek köszönhetően elindultak a sikerhez vezető úton. Nincs ez másképp az izraeli születésű, építész és dizájner Ron Araddal sem, akit egy roncstelepen talált Rover-ülés vezetett a világsikerhez.

Close