Close
Nem lehetek hálásabb, hogy gyerekként megtanítottak utazni

Nem lehetek hálásabb, hogy gyerekként megtanítottak utazni

Erős túlzás volna azt állítanom, hogy véremben van az utazás, mert mondjuk egy nyaraláson születtem meg. De az biztos, hogy az első útlevélképemen ketten voltunk: anyukám keze, ami megtartott ülésben a fotóstúdióban, és én. Mentünk, folyton mentünk, hihetetlenül vártam mindig az éves utazásadagot. Óriási dolog, ha egy szülő át tudja adni a gyerekének az utazás szeretetét, a szabadidő megélését és a felfedezés örömét. Nem is lehetek elég hálás ezért. 

Neurológiai szempontból hét-tíz éves korban fejlődik a leggyorsabban az emberi agy, az epizodikus memóriánk, ahol az emlékképeket tároljuk. Folyamatosan fogadja be az új ingereket, a régebbiek töredezetté válnak, közülük csak a legerősebb érzelmekkel töltöttek élik túl. Nos, nekem elég szép számban megmaradtak, és tudom, hogy már soha senki sem veheti el őket tőlem. Segítettek kíváncsi és az újra szomjas felnőtté válni, amiből azt hiszem, sokat lehet építkezni. Legalábbis remélem, ez hozzátesz a kreativitáshoz és ahhoz, hogy sosem fogom elveszíteni a játékosságot és kísérletezőkedvemet.

Emlékszem például a rovinji kiskocsma illatára. A petrezselyemmel, fokhagymával és citrommal sütött, kicsit odakapatott tintahal jellegzetes aromájára, ami a hordóból kialakított faasztalokra kilöttyent sör élesztős-savanyú szagával keveredett. A családom nem bírt betelni a tengeri étel adta umamival, hümmögtek, odavoltak, hogy ez annyira finom, hogy holnap is vissza kell jönni. Vissza is mentünk, minden este, és teljesen egyértelmű, hogy innen fakad a csillapíthatatlan szerelmem a szépia irányába.

Ezek nem tücskök… hasonló, mert nagyon állhatatosan zenélnek, de hangosabb és nem olyan kedves, hanem erőszakosabb hangon. Mintha törékeny csellós lányok helyett megtermett melósok húznák a zenészárokban. Kabócák, mint megtudom, ott csücsülnek azokon a fákon, amelyeknek olyan finomak a bogyóik. A családból nem mindenkinek tetszenek, de nekem új és kedves a kesernyés íz. Ráadásul a kempingben lévő étteremnek a konyháján is jártunk már, ahol óriási üvegekben álltak a fekete és zöld bogyók. Bevittek oda, apukámmal, mert senki sem tudott görögül, és heves mutogatások közepette sem tudták a szüleim elmesélni, hogy nem kell kabát a tintahalra. Csak simán, süssék, roston! Moment! No jacket! No dzseki, only ssss fire!

Most a lakókocsi előtt ülünk, a kabócákat egy kis Bikinivel nyomjuk el, a világvevő rádión némi sufnituninggal ugyanis bejön a magyar adó is. Elvégre, rásegítéssel Darnyi és Egerszegi óriási olimpiai hajráit is hallgattuk már rajta. Amióta úton vagyunk, a Guns’n’Roses Use Your Illusion duplakazi megy, végtelenítve, úgyhogy nagyon megörülök a selypítős D. Nagy Lajosnak. Bizonyosan vámpírokról énekel, szóval ez hozzátesz a meleg, kabócás éjszaka hangulatához.

Nem tudok aludni. De nem azért, mert bármi is zavarna, hanem mert annyi érdekes hangot hallok odalentről. Tülkölnek a kismotorok, még nálunk is hangosabb fiatalok kevert nyelveken beszélik meg valószínűleg az italozás helyszínét, de akár halálos fenyegetés is lehetne. Hallani vélem a tenger hullámait is, de az csak valami pavlovi reflex lehet, hiszen annyira nincs közel a víz. Bömböl az italodisco, a szintizenét olykor megszakítja egy kis Falco. Azon gondolkozom, hogy a tini nindzsás biciklisnadrágomat veszem fel holnap a korzóra, hátha többet maradunk, és már nem csak a takaró helyett használt lepedő alatt hallgathatom a diszkót… és apukám horkolását, aki az emeletes ágyban nyilván fent alszik, mert az utazási iroda ügyesen titkolta ezt a körülményt.

Nagyon meleg van, körülöttem mindenhol homok és romok. Nem értem anyukámék lelkesedését. A bátyám is mérgelődik, hogy az új Nike nem erre lett kitalálva. Én a térdéig érek körülbelül, de nem a cipő nyomora érdekel, hanem hogy a tengerpartról, a fagyimennyországból miért is kellett eljönnünk ide? Istenekről, jósdáról beszél anyu, akkor kicsit jobban figyelek, hátha nyerhetek valami értékeset is az információk közül. A legutóbb ilyen forróság akkor volt, amikor óriási kőlépcsők vezettek egy magasan fekvő helyre, ahol szintén csak romok voltak. Akkor nem értettem az ókori görög kultúráért való rajongást, később pedig a kedvencemmé vált a görög mondakör.

Meg úgy minden, ami az utazással kapcsolatos. Megtanítottak rá, hogy ennél szabadabb és fesztelenebb, izgalmasabb és felemelőbb érzés kevés van. Új tájak, egészen más épületek, érthetetlen emberek, akikkel mégis megtaláljuk a közös hangot, sosem kóstolt ízek, amik örökre kedvenccé válnak. Hálás vagyok, hogy a szüleink bátran bepakoltak minket a kocsiba, ráakasztották a lakókocsit, és olyan kalandokban volt részünk, amiknél kevés meghatározóbbakat éltem meg. Talán sosincs túl korán ahhoz, hogy ilyen elemi emlékekkel és impressziókkal ismertessünk meg egy kisgyereket. A gyerekneveléssel kapcsolatosan pedig ezt az egyet biztosan látom: csöpög a víz a lábamra a nagyon vizes, napszítta hajból, és apró, ropogós aquadellát adogatok egy pici kézbe.

Ez is érdekelhet:

(Illusztrációk: Getty Images)

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom