Close
Így lehet személyi edzőt faragni az okostelefonodból

Így lehet személyi edzőt faragni az okostelefonodból

Tudunk-e jól járni, többet fekvőzni, kevesebbet felejteni azzal, hogy egész nap a kezünkben van a telefonunk? Ha igen, miért nem, és ha nem, miért igen?

Mutasd a home screened, megmondom, ki vagy! Az elmúlt nagyjából tíz év legmeghatározóbb digitális innovációi valószínűleg nem azért születtek, hogy megváltoztassák az életünket. Ahogyan az a technológiai szektorban lenni szokott, megszülettek, mert megszülethettek. 2007-re ott tartott az Apple, hogy képes volt, ahogy a bemutató prezentáción fogalmaztak, “egy telefont, egy iPodot, és egy böngészőt” egyetlen fém- és üvegdobozkába sűríteni. Azzal, hogy szép lassan szinte mindenki elkezdett internetezni, a Facebook is tudott inkább telefonkönyv lenni, mint a Szexi vagy nem című korszakalkotó tévéműsor egyetemi verziója. “A testedre adnék egy tízest, a kisugárzásodra egy hármast” helyett “Nézzétek, gyerekünk született / ettünk egy jót / olvastam egy hírt, ami csak engem érdekel”.

Azzal, hogy lassan minden ember kezében van egy fényképezőgép, lehetővé vált, hogy a barlangrajzok után először újra sokan, sokat és jól kommunikáljunk képekben.

Az, hogy ezek az eszközök meghatározó tényezői lesznek annak, hogy hogyan éljük a hétköznapjainkat, valószínűleg az alkotóknak sem volt meg. Ők csak álltak a villogó fényekben az övtáskájukkal, benne a kis bogyók, amiket otthon legyártottak, aztán meglepetten nézték, hogy milyen sok a vevő, és milyen jól mulatnak, miután bedobtak egyet-kettőt. Bár olyan furán vicsorogtak utána.

Azon kattogni, hogy mennyire szoktunk rá a telefonnyomkodásra, a Facebook- vagy Insta-görgetésre, fölösleges. Tudjuk, hogy ezek addiktív dolgok, és azt is tudjuk, hogy függők vagyunk. Sokkal fontosabb kérdés, hogy tudjuk-e ezt a függőséget hasznossá tenni.

Rászokni jó

Tíz évvel ezelőtt még a futók nagy része sem tudott volna válaszolni arra a kérdésre, hogy mennyit lép egy átlagos napon. Ma minden zsebben van, ha nem is egy marsallbot, de egy lépésszámláló mindenképp. Öt évvel ezelőtt, ha az éjszakai pulzusunkra voltunk kíváncsiak, vagy orvoshoz kellett mennünk, vagy meg kellett kérnünk a mellettünk fekvő embert, hogy ugyan maradjon már egész éjjel ébren, és lehetőleg ne engedje el a csuklónkat. Utóbbira nem valószínű, hogy sor került bárkinél is, ha igen, rémségesen para lehetett. Ma egy pár ezer forintos okos karpánt szépen figyeli minden szívverésünket, mi pedig megszokjuk, megszeretjük, kíváncsiak leszünk és kíváncsiak maradunk.

Ettől persze nem futunk többet és nem élünk egészségesebben. Viszont azzal, hogy az eszközeink többet tudnak rólunk, olyan dolgokat is, amelyek látszólag összefüggnek azzal, mennyi ideig és hogyan fogunk élni, legalább az igény megfogalmazódik bennünk, hogy erre figyelni kéne. Kezdésnek nem rossz. A gondok ott kezdődnek, amikor nem figyelni, hanem változni akarunk.

Rászokni nehéz

Tavaly év végén újra elfelejtett szólni a konditerem-bérletes cég, hogy meg kell újítani a szerződésemet, ezért január 2-án az újévi lendületem rögtön lejjebb is hagyott, amikor kedvesen közölték velem a recepción, hogy a kártyám valamiért nem működik. Vettem egy mély levegőt, megszoroztam a tizenvalahányezret tizenkettővel, és úgy döntöttem, hogy 2019 otthoni, sajátsúlyos év lesz. Hazafelé már melegítettem: letöltöttem pár fekvőtámasz-appot.

A gond nem is az volt, hogy az alkalmazások teljesen vakon, nulláról kezdték volna el az arnoldosításomat, semmi szintfelmérés, csak kezdd tízzel. Találtam egyet, a Runtastic PushUpsot, ami egyrészt tud szinteket kezelni, másrészt azt is figyeli, hogy az arcom szinte súrolja-e a földet. A gond az, amikor napközben, egy megbeszélés alatt figyelmeztet arra, hogy eljött az edzés ideje. Miközben közös barátnőnk, Siri, pontosan tudja, hol vagyok és mit csinálok.

A sajátsúly mellett 2019 a nemfelejtés éve is kéne, hogy legyen, szintén adtam egy kis pénzt az Elevate-ért, ami agytornára sarkall, ráadásul vagy két tucat, szórakoztató és hasznos játékkal – viszont minden reggel pontban kilenckor szól, hogy itt az edzés ideje, ha nem akarok demens harmincas lenni. Én pedig kilenckor épp valami mást csinálok, majd elfelejtem, hogy ezzel is foglalkoznom kéne, hiszen pont azért töltöttem le az appot, mert elfelejtek dolgokat.

Ha egyszer annyit tudnak rólunk a telefonjaink, akkor igazán tudhatnák, mikor tudnak ránk a legjobban hatni. Amíg erre nem képesek, addig változnunk is nagyon nehéz lesz.

Leszokni jó

Amiben határozottat léptek előre, ha nem is a lelkiismeretük, de a pr-osztályuk hatására a készülékgyártók, az, hogy a lépések mennyiségéhez hasonlóan a telefon használatának ideje is kezd követhetővé válni. Az iOS screen time-ja és az Android Digital Wellbeingje a nyomkodás lépésszámlálói: megmondják, hogy egy nap hányszor csippan ránk a telefonunk, hányszor emeljük fel, hányszor és milyen appokat használunk, milyen hosszan. Igen, azt is számolják, amikor megnézzük az időt, aztán egy perc múlva újra, mert nem emlékszünk, hogy mennyi is volt.

Nagyon vártam a bűvös számot, ami megmutatja, mennyire tudatos és érett digitális polgár vagyok, bölcs és mérsékelt, amíg ki nem derült az első hét után, hogy alsó hangon két órát van a kezemben a telefonom egy nap. Igaz, ebben a navigáció is benne van. Igaz, alapvetően e-mailezés és SMS-ezés, Instát és Facebookot sosem látott a készülék. De akkor is. Két óra. A napom tizenkettede, az ébren töltött időm nyolcada.

És persze, pont, mint a lépésszámlálóknál, legalább azt tudom, hogy a számaim alapvetően nem okék. A kérdés, hogy tudok-e ezen segíteni.

Leszokni nehéz

Rory Sutherland reklámszakember évekkel ezelőtt tartott egy fantasztikus TED-előadást az értékekről, amiket a márkázás, a reklám, a kommunikáció létrehoz. Egy kitérőben azt mondta a szokásformálással kapcsolatban: ha mindenkinek a lakásában lenne egy piros gomb, amit megnyomva a bankszámlájáról átutal egy kisebb összeget a megtakarítási számlájára, sokkal többen takarékoskodnának.

Most azért sem vagyunk takarékosak, mert takarékosnak lenni körülményes. Hányan lettünk azért szakállasak, mert macerás borotválkozni?

A digitális eszközök nagy piros gombja még nincs meg. Persze, be lehet állítani, hogy a telefonunk napi két óra használat után ne engedjen minket hozzáférni bizonyos appokhoz. Persze, a Light Phone vagy a Punkt MP02 érdekes kísérletek az ízléses, kívánatos és egyáltalán nem addiktív butatelefonra. De egyelőre, ahogy a hatékony szokásformálásra, erre sincs megoldás. Ha meglesz, majd megnyomjuk a piros gombot, és megnyugszunk békében.

Pőcze Balázs az egyik legnagyobb hazai reklámügynökség, a Mito társalapítója és kreatívigazgatója. Saját elmondása szerint melegítőben járt iskolába, és füzetbe gyűjtötte a kedvenc website-jait, amelyek közül a legjobbakat ki is nyomtatta. Ezen a linken olvasható a többi cikke, amelyek szerintünk olyan jók, hogy ha még gyerek lenne, biztosan kinyomtatná őket.

Close