„Eltörölném ezt a bézs világot” – Karim Rashid-interjú

Amerika leghíresebb indusztriális formatervezője. A Műanyagherceg. Napjaink legeredetibb dizájnhangja. A formatervezők popsztárja. Karim Rashidot negyvenéves pályafutása során legalább annyi jelzővel illették, ahány dizájntárgy és kollaboráció viseli a keze nyomát: több mint négyezer legyártott termékével és több mint háromszáz bezsebelt díjával az egyiptomi formatervező korunk kérdés nélkül egyik – ha nem a – legmeghatározóbb és legtermékenyebb dizájnere, aki hatvankét évesen nemhogy lelassítana, hanem azt érzi, most kezdett csak bele igazán. Színes, excentrikus, funkcionális és szándékosan mindenki számára elérhető munkáit a MoMA-tól a Pompidou-n át a világ számtalan múzeumában megtalálhatjuk, de tervezett csatornafedeleket is New Yorkban, az olyan világmárkákkal való együttműködéseit pedig, mint a Veuve Clicquot, a Samsung, a Swarovski, az Armani vagy a Kenzo, felsorolni is lehetetlenség. A Roadster a MaxCity és a Hello Wood meghívására, az építésziroda három év után visszatérő nemzetközi építészeti alkotófesztiváljára, a Hello Wood Builder Summitra érkező világhírű formatervezőt kapta el egy beszélgetésre Budapesten.

– Jelenleg milyen projekten dolgozik, mi foglalkoztatja most leginkább?

– Őszintén? Most épp nem egy konkrét munka van a fejemben, hanem azon gondolkozom sokat, hogy az a hatszáz város, ahol előadásokat tartottam már, és az a negyvenkilenc ország, ahol a munkám miatt megfordultam, mennyire azt mutatja, hogy a világ még mindig a patriotizmusban és a nacionalizmusban süllyed el. Nem értem, hogy a digitális korban, amelyben élünk, és amely által sokkal jobban ismerjük a világot, és tudjuk, mit kéne tennünk, mégsem sarkall minket cselekvésre, mégsem tudunk egységesen tenni egy jobb világért. Mostanában ezen gondolkozom rengeteget.

– És ez befolyásolja tervezőként?

– Hát persze. Évtizedekkel ezelőtt, már egyetem alatt is megtanultam, hogy mitől lesz jó egy dizájntermék. Minden embernek hasonló, esetenként teljesen ugyanolyan szükségletei és vágyai vannak. Az elsődleges igényeink ugyanazok: menedékre, ételre, ruházatra és egymásra van szükségünk, hogy túléljünk. Ezeket az alapvető szükségleteket követi a komfort és az élvezetek iránti vágy, valamint a hatékonyság, a jó munka, és az ehhez szükséges eszközök biztosításának igénye.

A rassz, a bőrszín, a nemek, a kapzsiság, a származásunk azonban elválaszt minket, és elfeledteti velünk, hogy ugyanazok az alapvető igényeink.

A digitális kor szabad és demokratikus: mindenki hallathatja a hangját, bevonódhat, megoszthatja a kreativitását. A fizikai világ viszont még mindig a múltban él, ahogy a korrupt vezetők is még egy elmúlt évszázad elvei szerint gondolkoznak. Nagyon frusztráló számomra ezt megélni, mert már iszonyúan szeretném azt a változást látni, amelyben már negyven éve reménykedem tervezőként, és így is alkotok: minden egyes tervemmel egy nagy, holisztikus világképet szeretnék erősíteni. Úgy látom, hogy a világ visszafejlődik. Szabadabbnak érződik a gyerekkorom világa, mint ahol most tartunk. Az individuális kifejezés szabadsága helyett territorializmust és gyűlöletet látok.

– Mi erre a válasza tervezőként?

– Hiszek benne, hogy a fizikai dizájn, például egy jó tárgy, mindenki számára elérhető legyen. A jó tervezés univerzális. A dizájn nem egyenlő a dekorációval és a stílussal. Például vegyünk egy átlagos hotellobbit: stílusos, kidekorálták, de ez nem formatervezés. A dizájn az emberi tapasztalásra épít. Holisztikusan gondol az emberiségre, arra, hogyan navigálunk emberekként a kozmoszon keresztül, arra, miként kerülünk interakcióba egymással. A jó dizájn ergonomikus, inspiráló, és pozitivitást teremt a környezetünkben. De sokszor a dizájnerek mégsem ezt teszik, hanem egyszerűen dekorálnak. Az életmód, ha a szó eredeti jelentését nézzük, az individuális kifejezésmód és egyéni igények kereséséről szól. Mostanában azonban ránk erőltetnek egy életmódot: megmondják, mire kéne vágynunk, hogy mit viseljünk, mit igyunk, mit vezessünk. És ezzel beprogramozzák az életünket.

Amikor egy ember mondjuk a csodálatos életről ábrándozik, mutat neked egy tipikus tengerparti fotót. A kimaradhatatlanul bedőlő pálmaággal, egy hintaággyal, egy koktéllal. Ez bullshit. A legtöbbünk szeretne tenni is valamit, elvesztettük azonban ezt a tudatosságot, hogy jelentése legyen az életünknek, hogy hozzájáruljunk a világ jobbá tételéhez. A felénk áradó propaganda agymosottá tesz minket: azt sugallja, hogy a jó létezés az, ha nem teszünk semmit. Egy pillanatig nem vagyok hajlandó elhinni ezt. Mert tízezer évvel ezelőtt, homo sapiensként már dolgokat tettünk: fejlesztettünk, eszközöket találtunk fel, felfedeztük a tüzet, a főzést, azóta a repülőgépet, az elektromos autókat, és eljutottunk a Marsra. Vannak, akik valóban lusták, és a tengerparton semmittevésben lelnék örömüket, de ez valójában az emberiség kisebbik része. Az életmód eredendő ideája, hogy a téged körülvevő fizikai világ a saját hited, szerelmed, érdeklődésed és értékrended kiteljesítése. Régen ezt hívták életmódnak, most viszont azt, hogy minden nőnek Louis Vuitton táskája legyen, hogy mindenki SUV-t vezessen, hogy Aperol Spritzet igyál, és legyen egy L alakú, bézs kanapéd egy cuki lámpával. Ebben a programozásban semmi nem marad belőlünk mint individuális lényekből. Hol vagy te mindebben mint individuum? Hogyan fejezed ki magad? Ki vagy te?

– Ön hogyan fejezi ki tervezőként önmagát?

– A munkámmal arra akarok sarkallni mindenkit, hogy legyen eredeti, mert mindannyian képesek vagyunk eredeti gondolatokra, kreativitásra, és arra, hogy önállóan fejezzük ki magunkat. A legtöbbünk mégsem teszi. Nézzük csak az olyan kreatív szakmákat, mint az építészet vagy a formatervezés! Hihetetlen, milyen kevés az eredeti munka! Mintha mindenki csak másolná egymást. Amikor ezt látom, mindig elkerekedik a szemem, és arra gondolok, hogy: hé, hat évet tanultál formatervezést, legalább próbálj valami icipicit eredetit csinálni! Mutass már egy nüansznyit magadból! Hol vagy a terveidben? Például ezt a karosszéket, amiben ülünk, cirka 1840 óta csinálják. Ha 2023-ban dizájnerként egy ilyet tervezel, nem értelek. Mit csinálsz? Hogy tarthatod magad kreatív tervezőnek, dizájnernek? Kamu az egész. Én tele vagyok eredeti gondolatokkal, ami nagyon frusztráló is tud lenni, mert az eredeti ötlet nem elég: valakinek hinnie is kell a te gondolatodban, hogy legyártsa, és megmutathasd a világnak, úgy is lehet gondolkozni, ahogy te.

Ez a legnehezebb a tervezésben. Hogy manifesztáljunk egy eredeti gondolatot.

– Tervezőként inkább szigorúnak vagy játékosnak tartja magát?

– Nem vagyok játékos ember. Sőt, elég sötét a belső világom. A tervezés során a depressziómmal is küzdök. Amit kiteszek magamból, az valóban nagyon pozitív és színes, mivel a munkáimmal próbálom egyensúlyba hozni az érzelmi és mentális jólétemet, és a világot egy boldogabb, élettel telibb, inspirálóbb hellyé tenni. Rengeteget utaztam a világban, de a legtöbb esetben nem kaptam váó-élményt, pedig ezek az élmények létezésem leginspirálóbb pillanatai. A váó-élményeket kutatom a fizikai világban: zenékben, költeményekben, terekben, de például most Budapesten, egy organikus farm-to-table étteremben kaptam egy olyan extatikus élményt egy paprikapürével töltött paprikától, amire életem végéig emlékezni fogok. Kétségbeesetten akarom ezeket az élményeket, átélni és létrehozni egyaránt. Annyira nem inspiráló ez a bézs színű, unalmas, egyhangú világ. De például egy múzeumban, mindegy, hogy mondjuk egy reneszánsz vagy kortárs festményt nézek, már alig várom, hogy csináljak valamit, és azt kérdezem magamtól: miért nem festek, miért nem tolom ki a határaimat még tovább? Imádom ezt az érzést.

– Mikor érzi magát a legkreatívabbnak?

– Amikor érzelmileg elégedett vagyok. Ha megnézzük a történelmet, mindig ott volt ez a szenvedős rész, az éhező művész kliséje. Egyáltalán nem hiszek ebben. Nem kell szenvednem, hogy kreatív legyek. Pontosan az ellentéte kell. A legjobb zenére, a legjobb papírra, a háromszáz legjobb markeremmel rajzolok egy pazar kávéval az asztalomon, a legkomfortosabb székben ülve, amit terveztem.

– Sok címmel illették már, a Time magazin a például egész Amerika leghíresebb indusztriális formatervezőjének hívta, és Műanyaghercegnek. Melyikre titulusára a legbüszkébb?

– Jó kérdés, igazából nem is emlékszem a legtöbbre! De tudja, mire vagyok a legbüszkébb? Arra, ha a munkám hatással van valakire, aki nem nagyon tudja, mi az a dizájn, és nem is igazán érdekli. Például az egyik berlini hotelemben voltam, és láttam, ahogy egy konzervatívnak tűnő, nyakkendős üzletember be szeretne jelentkezni. A hotelben három stílusú szoba van – kék, ezüst és rózsaszín –, és csak a rózsaszín maradt szabadon. A férfi először hallani sem akart róla, de végül dühösen elfogadta a pink szobát. Három nap múlva, amikor kijelentkezett, szintén ott voltam véletlenül, és hallottam, hogy a recepciós megkérdi tőle, hogy tetszett neki a szoba. Azt mondta: „Ó, tudja nagyon-nagyon tetszett a szoba, gyönyörű volt!” És ettől olyan büszke vagyok! Hogy örökre megváltoztattam ezt az embert. Nem csupán a rózsaszínhez való hozzáállását, hanem egy olyan élményt adtam neki, amit soha nem kapott volna meg máshol. A jó kreatív működés szerintem ilyen: hogy valakinek képesek vagyunk kitágítani a horizontját. Nekem ez sokkal fontosabb, mint a titulusok.

– Hogyan képzeli el az elkövetkezendő évtizedeket?

– Hát természetesen semmit akarok tenni a tengerparton! Bocsánat, szarkasztikus voltam, ez a legutolsó dolog, amit szeretnék. Egy újjászületésben érzem magam. Amikor a Covid alatt bezárt az irodánk, természetesen sok kihívással kellett szembenézni, de mégis, elképesztően katartikus időszak volt ez, mert rájöttem, hogy eddig soha nem látott módon ki fogom tolni a határokat. Még jobb, még izgalmasabb, még gyönyörűbb dolgokat akarok alkotni. Úgy érzem magam, mint aki csak most jött ki az egyetemről. Izgatott vagyok, alig várom, hogy nagy dolgokat vigyek véghez! Hogy mennyi időm van a földön, azt nem tudom, de addig inspirálni akarok másokat. Ennyi.

(Portréfotók: Lupe de la Vallina)

interjú | Karim Rashid | dizájner | formatervező | the ritz-carlton budapest