Close
A város, ahol a gésákhoz csak ajánlásos alapon lehet bejutni

A város, ahol a gésákhoz csak ajánlásos alapon lehet bejutni

Buddhista templomok és sintó szentélyek, gésanegyed és ryokan szállás, bambuszerdő és zen kertek, avagy szubjektív kiotói gyorstalpaló azoknak, akik nem csak a nevezetességek kipipálására utaznak.

Öt, Tokióban töltött nap után, teljes Japán-lázban égve szálltam fel a japánok földrengés- és tájfunbiztos vonatára, a 320 km/h sebességgel suhanó Sinkanszenre: egy magára valamit is adó turistához méltóan, bentoboxszal az ölemben fészkeltem be magam az ablak melletti ülésembe, és miközben két szusi elfogyasztása között életem eddigi legtöbb ugyanolyan (és elmosódott) képét tartalmazó sorozatát készítettem el a távolban felsejlő Fujiról, izgatottan vártam, hogy Tokió után a tradicionális Japán fővárosa is rabul ejthessen.

Kiotó + szállás = ryokan

Kiotó pedig nem sokat tétovázott. Tradicionális ryokan szállásom elfoglalásával nemcsak a tér, a funkcionalitás és esztétika európai normák által meghatározott fogalmai nyertek tíz perc alatt új értelmet, de az időérzékem is megbillenni látszott.

A közös használatú, puritánságában gyökerező esztétikája révén magával ragadó fürdő szemrevételezése után, tatami padlózatú szobám futonágyán elterülve egyszerre éreztem magam az ősi Japánban és egy Wes Anderson-film díszletei között, ahol csupán a tévé emlékeztet arra, hogy 2017-et írunk.

A mindenfajta műviséget nélkülöző, teljesen autentikus környezetben még a kissé morózus recepciós által szenvtelen monotonitással előadott házirendet is szívesen fogadtam, sőt, a cipő recepciónál való levétele tulajdonképpen magától értetődő volt. Eksztatikus állapotom a város leglényegesebb templomait jelölő térkép kézbevételével érte el tetőpontját: ekkor tudatosult bennem, hogy az ezerhatszáz buddhista templomával és négyszáz sintó szentélyével a város tényleg maga az élő történelem.

A térkép tanulmányozásával az is rögtön világossá vált, hogy Kiotó miért “az ősi Kiotó történelmi műemlékei” – első hallásra megfoghatatlanul általánosítónak tűnő – megnevezéssel szerepel az UNESCO Világörökségi Listáján: ha ugyanis azon a fogalom alá tartozó mind a tizenhét világörökségi helyszín külön-külön szerepelne, Japán olyan országokat körözne le, mint a huszonnégyszer nagyobb Amerikai Egyesült Államok, vagy a huszonháromszor nagyobb Brazília.

Bambuszerdő, zen buddhizmus és gésák

Részben tudatosan, részben a spontaneitás jegyében első úti célom az Arasijama városrészbe és a Sagano bambuszerdőbe vezetett. Az égbe nyújtózkodó, vékony, kecses bambuszok között átszűrődő fény olyan nyugalmat árasztott, hogy hirtelen mintha a közeli Tenryu-ji zen buddhista templom szelleme is meglegyintett volna, és még a turisták hada sem volt képes felbosszantani.

Negyedórával később a – világörökségi védelem alatt álló – Tenryu-ji-ba ténylegesen is belépve Japán ismét lenyűgözött: a 14. századi, félig nyitott templom színei és anyaghasználata révén a környezetébe illeszkedő épületéből a zen kertbe kinézve úgy éreztem, hogy ha a platóni ideák léteznek, akkor a szépség mint esztétikai minőség platóni ideája csak ez a kép lehet.

Időérzékemet elveszítve, már szürkületben léptem ki a templomból, és indultam vissza Kiotó gésanegyedébe, Gionba. Kiotó ugyanis nemcsak a tízezer szentély városa, hanem a japán kultúra ikonikus alakjainak, a gésáknak egyik központja is, akik a közhiedelemmel ellentétben nem prostituáltak, hanem képzett, a művészetekben és a politikában is jártas előadóművészek, beszélgetőpartnerek.

Teaházakban, ún. ocsajákban lépnek fel, melyekbe csak ajánlásos alapon lehet bejutni.

Ha mégis bele szeretnénk botlani egy igazi gésába – akik Kiotóban geikók vagy maikók lehetnek –, leginkább naplemente után érdemes a Gion negyedben nyitott szemmel járni, amikor a gésák a teaházakba sietnek. Két órával később futonágyamon a gésák titokzatos világától megrészegülten hajtottam álomra a fejem.

Kiotó legnépszerűbb temploma, és azok, amelyeket még az útikönyvek sem jegyeznek

Habár a top 5 nevezetességet minden városban szeretem elkerülni, Kiotóban kivételt tettem, és második napomat Kiotó első számú látványosságával, a kinkakui templommal, ismertebb nevén az Aranypavilonnal indítottam. Az eredetileg a 14. századból származó zen buddhista templomegyüttes egyes épületei a történelem folyamán többször is leégtek, utoljára magát az Aranypavilont gyújtotta fel egy háborodott szerzetestanonc, ám öt évvel később már fel is építették a pontos mását.

A pavilon további érdekessége, hogy mindhárom szintje más-más építészeti stílust tükröz. Ha nem rohamoznák meg turisták százai naponta, a tóban tükröződő templomról egészen különleges képeket is készíteni lehetne.

Az esernyőt a fejük felett magasan tartó idegenvezetőket és lelkes csoportjaikat a továbbiakban elkerülendő, utam szándékosan egy olyan templom felé vettem, ami még az útikönyvemben sem szerepelt. A buddhizmus dzsódo ágához tartozó, 9. században alapított zenrini templom szintén több épületből, kisebb-nagyobb kertekből, szobrokból áll, és hatalmas területen fekszik.

Buddha-szobrok között sétálva fogalmazódott meg bennem a klisészerű, sokat hangoztatott igazság: lehet akármennyire is impozáns a külső, mit sem ér, ha nem közvetít valamiféle tartalmat, vagy nem vált ki az emberből különösebb érzéseket.

Habár az Aranypavilonhoz képest a zenrini templom sokkal kevésbé impozáns és népszerű, a buddhizmus lényegéhez mégis az utóbbiban éreztem közelebb magam.

Sintó szentélyből a tudat egy magasabb szintjéig

Miután a buddhista templomokból a lehetőségekhez képest kiműveltem magam, az utolsó Kiotóban töltött napomon Japán egyik legjelentősebb sintó szentélyét, a Fusimi Inari-nagyszentélyt vettem célba. Habár a buddhizmus és a sintóizmus Japánban nem egymással szemben álló vallásként jelentkeznek, hanem kéz a kézben, egymást kiegészítve funkcionálnak – míg az e világi élet fontosabb eseményeikor sintó szertartásokat végeznek, addig a buddhizmus a mulandósághoz és a halálhoz kapcsolódik –, templomaikat mégis könnyen meg lehet különböztetni.

A 8. században alapított Fusimi Inariba – a sintó szentélyekre jellemző – kb. tízezer cinóbervörös torii-n, azaz kapun keresztül vezet az út, melyek az emberek és az istenek világa közötti szimbolikus határt jelölik. A torii-k végtelennek tűnő dzsungelében, az Inari isten hírvivőinek számító rókaszobrokkal farkasszemet nézve tettem meg a szentélyig vezető több mint kétórás utat, melynek végére – az esztétika és funkcionalitás fogalmai után – a vallás és a hit általam ismert fogalmai is új jelentéssel egészültek ki.

Zarándoklatomat egy buddhista templom zen kertjében zártam. A sziklákat körülölelő homokban kialakított koncentrikus köröket szemlélve egy idő után a körülöttem lévő világ is megszűnt létezni, és már csak mi voltunk: én és a kert. Végtelen nyugalom és egy eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába: a tudatomat kikapcsolva adtam át magam az univerzumnak és a létezésnek; de mindenekelőtt az országnak, ami tíz nap alatt örvényként szippantott be: Japánnak.

(A szerző fotóival.)

Close