Ha már teljesen eleged van a városi nyüzsiből, a zajból és a zsúfoltságból, akkor aligha létezik jobb gyógyszer a belső nyugalmad helyrebillentésére, mint eltölteni pár napot egy erdei környezetbe beolvadó, minden kényelmet megadó faházikóban a természet ölelésében.
Az erdő mélyén megbúvó, kibérelhető üdülőházikó régóta szerves része az amerikai turisztikai kultúrának, és az elmúlt években nálunk is látványos fejlődésnek indult a vendéglátás eme különleges ága; ma már egyre több, igényesen átépített egykori erdei hétvégi házikót, vagyis cabint talál, aki úgy vonulna el a természetbe, hogy közben a mindennapi megszokott komfortról sem szeretne lemondani. Az igazán szerencsések pedig olyan erdei faházikó kulcsát is megkaphatják pár napra, ahol csodás panoráma, egyedi hangulat, páratlan vendéglátói figyelmesség és személyes kapcsolat is jár a nyugalom mellé. Mint a Kistölgyben, ami épp most ünnepelte az első szülinapját.
Marcsi és Zoli (közülük leginkább a bútorasztalos szakmában jártas Zoli) eredetileg ketten húzták fel ezt a házat saját maguknak szeretettel, gondossággal és kiváló stílusérzékkel, ügyesen kihasználva az út melletti meredek hegyoldal adta lehetőséget.
Az erdő koronaszintjébe emelkedő felnőtt-lombházikó talán túl jól is sikerült
– olyannyira, hogy mire az építők észbe kaptak, már visszatérő vendégkörrel, szépen illusztrált dedikált weboldallal megspékelt, profi vendégház lett a Kistölgyből, ahol ők is csak akkor tudnak eltölteni néhány szabadnapot, ha időben, hónapokra előre lefoglalják a saját szálláshelyüket.
Ami az odavezető utat illeti, Kismaros széléről a kétségkívül találó nevű, kanyargós, folyamatosan keskenyedő, fent már hétvégi házakkal ritkásan megszórt Szerpentin utca vezet a célig. Ahogy közeledünk a Kistölgyhöz, az utolsó üdülőházikók egyikéhez, úgy távolodunk el a településtől, a házaktól, a forgalomtól, míg végül csak az erdő marad. Amikor pedig átkelünk a kis fahídon, belépünk a házba és becsukjuk magunk mögött az ajtót, végképp úgy érezzük, hogy minden zajt, gondot, napi nyűgöt magunk mögött hagytunk.
A sajátos terepviszonyok különleges építési megoldásokat követeltek, illetve tettek lehetővé. A házba a felső szintre, a galérián kialakított hálóhoz érkezünk meg. Innen vezet a légies, függesztett falépcső a nappali, konyha, fürdő szintjére, ahonnan a már lombkorona magasságában lévő, szinte a semmiben lebegő teraszra léphetünk. A teraszon találjuk a szaunát és a meleg-sós vizes, kétszemélyes fürdődézsát.
A dézsában ejtőzve pont rálátunk a fák között a Dunakanyarra.
A hűvösebbre forduló estén konkrétan ehhez az élményhez datálódik az a bizonyos aha-pillanat, amikor szaunázás után a langyos vízből gyönyörködünk a Dunakanyar csodás fényeiben, és aztán megfogadjuk, hogy ide legalább egyszer még biztosan visszatérünk.
Az acélszerkezetre épült, extra szigetelőréteggel kiegészített, elektromos padlófűtéses faház télen is meleg – pontosabban csak télen meleg. A forró évszakokban viszont már a hegyre felérve is érezhetően hűsebb az idő.
A fák árnyékában megbújó házban eleve kellemes a klíma,
de akinek nagyon hiányzik a hideg, az bátran fordulhat a légkondicionálóhoz. És ha már kényelem: az erdő közepén a szélessávú internetelérés is alapfelszereltség. Különös érzés itt éjjel, csupán egy szúnyoghálónyira a zúgó-susogó lomboktól netflixezni, bár, ha adhatunk egy tanácsot, az erdő hangját is legalább annyira érdekes hallgatni.
Az épületben körülöttünk minden csupa fa, ami pedig nem, az sötét tónusú burkolatként köszön vissza a fürdőben vagy a konyhában. Sötét, de nem barátságtalan:
a Kistölgyben biztonságos, meleg kuckóból nézhetjük a karnyújtásnyira lévő kinti vadont.
A hely egyik varázsa, hogy bár tudjuk, nem a saját birodalmunkban vagyunk, mégis otthon érezzük magunkat. Ez leginkább annak köszönhető, hogy Marcsi és Zoli azután is sajátjaként gondozza a helyet, hogy az – számukra is váratlanul – vendégházzá alakult át. A saját kezükkel fabrikált bútoroktól kezdve a hangulatvilágításon át a konyhai eszközökig minden úgy kerül be a Kistölgybe, mintha továbbra is maguknak szépítenék, alakítanák ezt az álomházikót.
A tulajdonosok azt mondják, hogy a legtöbb vendég nem túrázni, kirándulni, és még csak nem is felfedezni, hanem pihenni jön ide. Kirívóan sok közöttük az orvos, az ügyvéd, és a vállalatvezető, tehát úgy tűnik, hogy a nap mint nap emberekkel foglalkozók szívesen vonulnak el egy olyan helyre, ahol végre egyáltalán nem kell másokkal találkozniuk. Előbb bevásárolnak, aztán fent, a nem túl nagy, de cserébe kiválóan felszerelt konyhában összedobnak valamit, grilleznek a teraszon,
az ellazuláshoz töltenek maguknak egy italt, aztán csak hallgatják az erdőt,
a lent motozó, a felettük üldögélő emberre ügyet sem vető szarvasokat, őzeket, vagy vaddisznókat. Amikor pedig a távozásuk napján az elbúcsúzni visszatérő vendéglátók megkérdezik őket, mit csináltak, boldogan rávágják: SEMMIT!
Persze nem muszáj egész nap a házikóban szenderegni, az esti könnyebb elalvásért például nagyokat lehet kirándulni a barátságos hangulatú vidéken, érintve Kismarost, Szokolyát, vagy Verőcét. Csupán 55-60 kilométerre vagyunk Budapesttől, de érzésre olyan, mintha ennél jóval messzebb lennénk. A legfelkapottabb időszakokban is turistainváziótól mentes a környék, ahol még a kedves kis helyi éttermekben, sőt, az erdei kisvasúton is úgy tűnik, hogy több az egymásnak barátságosan köszöngető itt élő, mint a messziről érkezett kiránduló. Ettől pedig paradox módon vendégként is otthon érezzük magunkat lent, a völgyben is; pont úgy, ahogyan fenn, a hegyen Marcsi és Zoli lombházikójában.
kismaros | nagy sztori | börzsöny | kabinház | cabin
Ezen a budapesti helyen minden szempontból élmény steaket enni
Így fog kinézni a világ új, grandiózus nemzetközi repülőtere
Nyakunkon a tavasz, és ami még jobb hír, itt a legújabb Roadster magazin is. Mit találunk benne? Találkozunk az amerikai képzőművésszel, Jim Denevannel, aki amellett, hogy land artban utazik, egy csodás rendezvényszervező céget is működtet, amely elképesztő helyeken szervez vacsorákat Kaliforniától kezdve Dél-Afrikán át Toszkánáig. Kifaggatjuk a kultikus Iditarod Trail Race kutyás szánhúzó verseny szervezőjét, a biennáléra készülő Nemes Márton festőművészt, megismerkedtünk a Friluftsliv filozófiával, Arnaud Montagard fotós révén megnézzük, milyen Amerika hátsó udvara, főzünk a 101 Bistróban, és a Totemism legújabb kollekcióját is szemügyre vesszük. ismét látványos, sok állomásos, 220 oldalas tripet alkottunk, szerintünk érdemes lesz benevezni rá. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!
