Close
Egy debreceni tanárnak köszönhető, hogy ma koszorúzhatunk – Így kezdtünk el korizni

Egy debreceni tanárnak köszönhető, hogy ma koszorúzhatunk – Így kezdtünk el korizni

Ha a korcsolyázás történetét kutatva visszaevezünk a fagyos nemzetközi vizeken, évszázadokat kell megtennünk. Az északi országokban az egyik legősibb és legjobb közlekedési eszköznek számított télvíz idején; kezdetben a cipők talpára erősített csontokon siklottak a fiatalok hosszú botok segítségével, majd a csontkorikat fába erősített vaspengés szerkezet váltotta fel.

Természetesen akkoriban sem bírtak magukkal az ifjabbak, ezért már az 1600-as évek végén izgalmakat csempésztek a hétköznapokba az első versenyek megszervezésével. A 18. és a 19. században szélsebesen terjedt a korcsolyázás, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egymás után hozták össze a versenyeket, hol U alakú, hol pedig egyenes pályán, Magyarországon pedig gyakorlatilag ugyanekkor kezdtek ismerkedni vele.

A korcsolyázás azon sportágak közé tartozik, amely a külhoni trendekkel szinte egy időben bukkant fel itthon. A bravúrt egy bizonyos Szilágyi Sámuel nevű debreceni tanárnak köszönhettük, aki az 1700-as években Hollandiában ismerkedett meg a jeges mókával.

Mielőtt a látottak törlődtek volna a memóriájából, gyorsan hazaugrott, hogy a Hortobágy befagyott részein csúszkáljon egyet, új divatot importálva ezzel Magyarországra.

Az 1800-as esztendők első harmadában már népszerűnek számított a sportág itthon is, a befagyott Duna és a Városligeti-tó jege minden télen benépesült (igaz, inkább a szegényebb réteghez tartozókkal). Hiába akadt azonban megannyi hódolója és művelője, továbbá hiába tartották az egyik legegészségesebb mozgásformának, a hivatalos hazai terjeszkedés akadályokba ütközött. Kresz Géza próbálkozott meg az első hazai egylet létrehozásával, lelkesedését bizonyítván még újsághirdetést is feladott, de felhívására senki sem jelentkezett. Az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapításával ismertté vált orvostanhallgató Bécsből beszerzett alapszabályzattal a zsebében Budapesten belüli vándorútra indult, és személyes rábeszélő erejében bízva próbálta győzködni az érdeklődőket.

A túra eredményesnek bizonyult, mert 1869. december 2-án az akkori Steingasser kávéházban tizenöt embert tudott leültetni – ők lettek végül a Pesti Korcsolyázó Egylet tagjai.

Főpolgármesteri engedéllyel ingyen használhatták a Városligeti tavat, melynek partján felállítottak egy rozoga asztallal, két székkel és egy szekrénnyel felszerelt deszkabódét, amiben megindulhatott a zsibongó egyesületi lét. Valósággal hömpölygött az arisztokrácia az addig szinte kihasználatlan Városligetbe, ahol egymást követték a versenyek és jégünnepélyek.

Műjégpálya, 1935

Egészen 1871. január 6-áig viszonylag csendben csordogált az élet, míg nem egy Jackson Haines nevű amerikai férfi elhozta művészetét a magyaroknak: a műkorcsolyázást. Napra pontosan egy évvel később is ellátogatott hozzánk a tanítómester, és újbóli fellépésének köszönhetően a műsora után valóságos táncteremmé alakultak át a jégpályák.

Mozgalmas esztendőnek számított az 1871-es, mert szintén arra az évre datálódik az első itthoni hivatalos verseny, melyet hol máshol, mint a budapesti Városligetben rendezett a BKE – külön az urak és külön a hölgyek számára. Előbbiek gyorsasági és ugrató számot teljesítettek, míg utóbbiak a korcsolyázás művészetével próbálták elbűvölni a versenybizottságot.

Mindez azért volt különösen érdekes, mert a 1860-as években a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlennek tartották.

„A korcsolyázás azon érdekes látványok egyike, melyeken az ember, az elemek, és a természeti erők által elé gördített akadályokkal megküzd, s azokat legyőzi. – A víz, mely első tekintetre arra látszik szánva lenni, hogy az ember mozdulatainak határt szabjon, kénytelen neki szolgálni, s elősegíteni azt: hogy a kérdéses mozdulatokat nagyobb könnyűséggel végezhesse” – ezek már Gisser Gyula tornatanár dicsőítő szavai a Herkules magazin 1891-ben publikált cikkében, melyben a továbbiakban kifejti, hogy mennyivel kevesebb előkészülettel és nyűggel jár a korcsolyázás, mint a kor másik népszerű időtöltése, a lovaglás.

A század vége felé a társasági élet meghatározó szereplőjévé lépett elő a sportág, például a mindössze két hónapnyi báli szezont sikerült a korcsolyázásnak további hónapokkal megnyújtania. Az igények miatt szükségessé vált egy állandó, minőségi pavilon is Budapesten, ami végül 1893-ban készült el a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre tervezésével. A 115 méter hosszú neobarokk jégcsarnokot világítással is felszerelték, ami 110 ezer forintot vitt el az egylet költségvetéséből.

Hivatalos bajnokságot a századfordulóra írtak ki először Magyarországon, méghozzá műkorcsolyában és gyorskorcsolyában – a viadal az 1900-as évek legnagyobb eseményének számított az 1908-ban nyolc egyesület részvételével rögzített Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség megalapításával egyetemben. Sajnos egy másik történelmi jelentőségű eset szintén hatalmas befolyással bírt a hazai mellett a nemzetközi korcsolyaéletre, ez volt az első világháború, ami alapjaiban rengette meg a sportágat. Értelemszerűen tolódott az első budapesti műjégpálya felépítése, és 1922-ig semmilyen komoly jelentőségű versenyt sem szerveztek itthon, mivel a sportág kasszája gyakorlatilag teljesen kiürült.

A magyar korcsolyasport újjászületését a Városligeti Műjégpályától várták.

Ahogyan egy 1926-os Sporthírlap-cikk fogalmazott, Európa legmodernebb jégpályája várt átadásra: „A városligeti pálya munkálatai most fejeződtek be, készen van tehát a műjégpálya, amely nagyban emeli Budapest világvárosi nívóját. Kilenc és félmilliárd koronába került az eddigi építkezés. mert nemcsak a gépeket kellett beszerezni, a csőhálózatot felszerelni, hanem a BKE pavilonját is ki kellett bővíteni, hogy a gépház és az új öltözők elhelyezést találjanak. A pavilon balszárnyán építették fel a modern kényelemmel berendezett új öltözőhelyiségeket, míg a jobbszárny meghosszabbításában helyezték el a gépeket és a hűtőházat. Szemben a pavilonnal, a tó medrében helyezték el a 62 kilométer hosszú csőhálózatot, amely a fölötte levő 5600 négyzetméternyi betonlapon képes a vizet jéggé fagyasztani.”

Világszerte csodájára jártak a műjégpályának, amely a nyitás évében mindjárt jégkorong Európa-bajnokságnak (!) adott otthont, tíz évvel később pedig a világhírű kanadaiak is korcsolyát húztak a Városligetben.

Akkoriban a tribünön helyet foglaló szerencsésebb nézők megúszták a jégkockára fagyást, ugyanis a lelátó ezen részét kis elektromos lapocskákkal fűteni tudták.

A műjégpálya nem csupán a műkorcsolyázók, a hobbicsúszkálók vagy a hokisok lehetőségein dobott nagyot, hanem a gyorskorcsolyázókén is, akik egyre-másra javították az országos csúcsokat a Vajdahunyad vára tövében. Sajnálatos módon a második világháború bombázásai során olyan súlyos károkat szenvedett a létesítmény, hogy egészen a világégés végéig nem lehetett használni, így értelemszerűen a bajnokságok is elmaradtak. Az újjáépítés lassú folyamatnak tűnt, egészen 1955-ig nem rendeztek fajsúlyos eseményt a műjégpályán, akkor viszont sikerült Magyarországra hozni a műkorcsolya Európa-bajnokságot.

Király Ede, minden idők legeredményesebb magyar műkorcsolyázója, 1940

Ebben az esztendőben eggyel bővült a fővárosi műjégfelületetek száma, ugyanis a Millenárison új pálya épült, amely nagyszerű edzéslehetőséget biztosított. 1961-ben az újonnan megnyílt Kisstadionban is lehetett immáron versenyeket lebonyolítani – már amikor éppen nem szakadt le az ég egy kiadós hóesés formájában, mint ahogy megtörtént az 1963-as műkorcsolya Eb-n, amit majdnem el kellett halasztani, de szerencsére a jégpálya dolgozói és a katonák szorgos munkával eltüntették a havat a jégfelületről.

A hatvanas években újdonságként jelent meg a hazai programnaptárban a jégrevü: a szakemberek befedték a Nemzeti Sportcsarnok udvarát, hogy ott tarthasson előadásokat a jégszínház.

Túl sok évadot nem tudott megélni a zenés-táncos-jeges produkció, mert 1965-ben megszüntették.

A négyévnyi munkával felépített Budapest Sportcsarnok (BS) 1982-től újabb szintet emelt a jeges sportok itthoni életében, mert két fedett műjégpályájának és edzőpályáinak hála végre nem kellett az időjárás viszontagságainak kitenniük magukat a versenyzőknek.

Más kérdés, hogy nem lehetett sokáig élvezni a befedettség nyújtotta előnyöket, mert a kilencvenes évek végén leégett a BS, gyakorlatilag megbénítva a sportágat.

A pályahiány addig is katasztrofálisnak volt mondható, a szerencsétlen esetet követően pedig az addigiaknál is nehezebb helyzetbe kerültek az élsportolók, és az ezredforduló utánig jókora hendikeppel próbálták tartani a lépést a nemzetközi elittel.

A közelmúltban szerencsére rengeteget javult a magyarországi pályahelyzet, és ugyan hazánk nincs – nem is lehet – egy észak-európai ország vagy mondjuk Kanada szintjén, ahol több jégpályát számlálunk, mint nálunk verebet, azért nem panaszkodhatunk. Csak Budapesten vagy harminc állandó és ideiglenes jégpálya várja az egyik leghangulatosabb téli sportág kedvelőit, és valószínűleg nincs olyan vidéki nagyobb város, ahol ne lehetne két koszorúzás között a hüttében egy forró teával felmelegedni.

A kaland folytatódik

Megjelent a Roadster magazin második nyomtatott kiadása, amelyben ismét olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szebb lett, mint az első szám, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Fortepan)

Close