Close
Néha durván be kell csapni az ajtót

Néha durván be kell csapni az ajtót

Sokat fogunk tanulni ebbôl a járványból. Megtanuljuk, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, amiről, csak azt hittük, hogy az.

Liebhaber Judit az 1990-es években a New York-i Ford modellügynökségnél dolgozott, ahol olyan kollégái voltak, mint Elle MacPherson, Stephanie Seymour, Christy Turlington és Ines Sastre. Mint a sikeres modellek általában, a divat fővárosai, London, Milánó, New York és Párizs között ingázott, de két évet töltött Los Angelesben, és másfél évet Tokióban. Most már hosszú ideje Budapesten él családjával, szabadidejében agility versenyeken vesz részt a kilencéves sheltie-vel, Cinkével, a kilenc hónapos uszkárral, Pulcsival pedig kutyával asszisztált tréningeket vezet a Klicker Consulting színeiben. Az erőszakmentes kommunikációval és viselkedésformálással foglalkozó üzleti tréner arról mesél, hogy milyen mentális megpróbáltatásokat jelenthet a jelenlegi helyzet és hogy mit tanulhatunk ezekből.

Fekete pálya – vagy mégsem

Egész jól ment. Próbáltam balanszírozni: legyünk tájékozottak, olvassuk el a híreket, de ne töltsük tele magunkat a “világvégevan” érzésig információval.

Mondogattam magamnak, hogy minden oké, együtt vagyunk, itthon vagyunk, nem megyünk sehova, mert felelősen gondolunk egymásra, a világra. Finomakat főzök, mert még minden kapható, nagy sétákat teszünk a közeli erdőben a kutyákkal. Nagymamát ellátjuk élelemmel az ajtaja elé helyezve. Tartjuk a lelket is benne: ő az erkélyen, mi előtte a füvön kempingszéken, és sztorizgatunk.

Minden rendben lesz. Sokat fogunk tanulni ebbôl a járványból. Megtanuljuk, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, amiről csak azt hittük, hogy az. Megérezzük, milyen lelassulni, befelé fordulni, tisztábban élni. Ó, hogy milyen emelkedett vagyok már most! Idő kérdése és levitálok, gondoltam még tegnap.

Majd egyszer csak a sétából hazatérve valaki (kedves, de egyértelmű kérésem ellenére) beengedte a kutyát – még lábmosás előtt – a pont aznap fertőtlenített padlóra. Na és erre! A semmiből előhúztam egy… hát, talán a hisztériás nagyrohamhoz leginkább hasonlító produkciót. Honnan jött? Láttam én magam kívülről (megvolt az idei testen kívüli élményem), de egyszerûen nem tudtam leállítani magam. Nagyon kellett kiabálnom, és még egy ajtót is tiszta erőből be kellett csapnom. Hoppá! Nagyon úgy néz ki, posztponálnom kell a levitálást.

Csak fél órával azelőtt néztem szánakozva egy apukát, ahogy kislányát az erdei sétából visszatérve irritált hangon utasítgatta: – Ne érj semmihez! Ne érj semmihez!, mondogatta, majd kivett az autóból egy vállra akasztható permetező szerkezetet (!), és körbefútja az ajtó kilincseket. A kislány megadóan várta a művelet végét, majd lehajtott fejjel beszállt az autóba. Szegény gyerek, gondoltam, mennyire nem érti, mi is történik most körülötte. Szegény apuka is. Mennyi gond lehet a fejében, mennyi aggodalom. Mindannyiunknak.

Azt már ismerem, milyen az, amikor éppen rágódom valamin, és valaki benyit féltve őrzött rossz gondolataim közé. Nagyjából ismerem a lehetséges reakcióimat, és aránylag jól is kezelem őket (bár ha a férjemet kérdezzük…). Az is megvan, amikor a családomból, munkatársaim vagy barátaim közül valakit hasonló hangulatban találok. Ismerem őket, tudom, mi várható, és alkalmazkodom a helyzethez, így vagy úgy. Na, de az, amikor mindenki – tényleg MINDENKI és EGYSZERRE – aggodalommal teli, kiszolgáltatott, sarokba szorított, elkeseredett, félelemmel küzdő, bizonytalanságban élő, azt még eddig nem ismertem. Meg azt sem probáltam még, milyen 24/7-ben itthon lenni együtt, amikor nincs más ingerünk, nem pihenjük ki egymást a munkahelyünkön, a suliban, vagy a barátainkkal beszélgetve, csakis itthon, nagyon közelre zárva, menekülőút nélkül létezünk sokáig – vagy lehet, hogy még annál is tovább.

Túlzás nélkül: kommunikációs fekete pálya! Hogy lehet ebből jól kijönni? Mit lehet ebbôl tanulni? Hogyan lehet ebben a helyzetben fejlődni?

Lehet. Kell. És ha ebben a szürreális helyzetben kigyakoroljuk, akkor bárhol, bármikor kisujjból kirázzuk majd.

Szóval, most elsőre elnézem magamnak ezt a nagyhisztit. Aztán készítek valami finomat az elszenvedőknek, és elmondom a szitut, ahogy én láttam, meg azt, hogy milyen érzés volt nekem benne lenni, meg azt, hogy mire lett volna szükségem abban a pillanatban, és végül megkérem őket egyszerűen, hogy tartsák csukva az előszobaajtót.

Remélem, néha majd azért nyitva hagyják, mert igazából fantasztikus érzés volt becsapni. Mekkorát szólt! Lehet, hogy rászokom.

Vagy inkább arra szokom rá, hogy megtartsam azt az érzést, amiből egy kicsi megcsillant, amikor a fertőtlenítőszert permetező apukát figyeltem. Azt hiszem, most értettem meg igazán az empátia szó jelentését. Sok mindenben nem tudtam azonosulni az apukával, de valahogy megéreztem, hogy mit érez, felismertem, hogy mire van szüksége. Kimerevedett a kép, és egy buborékban a pasi fölé az volt irva: FÉLEK, egy másikban: BIZTONSÁGRA VÁGYOM. Ez a koronahelyzet valamit könnyebbé tesz: együttérezni másokkal, mert egy hajóban evezünk (fertőzött, csúnya vizeken). Van, aki permetez, van, aki ajtót csapkod, ugye… Az érzés ugyanaz: a félelem. Az igény ugyanaz: a biztonság keresése. Ő is láthatatlan kórokozókkal harcolt az autóján és a kislányát próbálta biztonságban tudni, és én is ugyanezt tettem az előszobapadlóval és a saját családommal. Eközben mindketten iszonyú hangulatot árasztottunk szeretteinkre. Most könnyű empatikusnak lennem, hiszen ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk egyszerre mindannyian.

Remélem, nem felejtem el ezt a tapasztalatot, akkor sem, ha ennek a kórságnak vége lesz. Nem kell feltétlenül közös nehézségnek állnia furcsának tűnő reakcióink mögött, állhat mögöttük száz és száz különbözô nehézség. Fogadjuk el, hogy mindenkinek az adott pillanatban a sajátja a legnagyobb teher! Próbáljuk megkeresni a pontos érzést és a pontos igényt a konfliktusainkban, meséljük el a másik félnek, és hallgassuk meg az övét is! Nem biztos, hogy nagyon messze lesznek egymástól. Figyeljünk! Most van időnk.

(Fotó: Bertalan Péter)

FOLYTASD EZZEL
Segélykiáltás Velencéből: belépőjegyet kérnek az ikonikus bazilika látogatásáért
Angliában sokezer koncert lesz a következő másfél hónapban
Rendeld meg a Roadster magazin 5. számát!
Mi jobb, mint egy 170 oldalas Roadster magazin? Hát egy 220 oldalas Roadster magazin! Igen, a 2021-es nyári számunkra jelentősen megnöveltük a terjedelmünket, hogy még több kalandot, utazást és inspirációt élhessünk át közösen. A méret azonban nem minden, arra is figyeltünk, hogy ismét a lehető legjobbat kínáljuk olvasóinknak. A tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet. Megnézem, mert érdekel!
Close
HELLO, EZ ITT A
ROADSTER
Kövess minket a Facebookon!
Történetek, amiket nem fogsz elfelejteni!

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom