Budapest első VakVarjúja annak idején vendéglőként debütált, ma pedig már a januárban lezárult monstre felújítás után majd’ kétszáz fős modern étteremként írja tovább a történetét, miközben nemhogy nem felejti el a törzsvendégeit, hanem továbbra is igyekszik a kedvükben járni. És persze azokéban is, akik eddig még nem találkoztak a „varjús” hangulattal, életérzéssel, a házias konyhára épülő klasszikusaival.
A régóta tervezett rekonstrukcióra aggatott fentebbi jelző nem túlzás, mert az egészet gyakorlatilag újjáépítették. Akkor joggal károghattak az újbudaiak, hogy vajon mi lesz kedvenc helyük egyedi, bensőséges hangulatával, azóta viszont kiderült, nem volt miért.
Egy olyan modern éttermet kaptak vissza, ahová sikeresen átültették a múlt szeretett darabjait a varjús tapétától a kalitkákig, majd mindezeket remekül összehangolták a jelen (és kicsit már a jövő) kritériumaival.
A tágas Érem utcai hely hatalmas ablakain csak úgy ömlik be a fény, a környezet nagyon baráti és nagyon zöld, szinte behajolnak a fák meg a bokrok, a természet a dekorációban is megmutatja magát.
Ez még nem minden, mert a kert hamarosan lombosítva lesz és idővel elfoglalják helyeiket az oda passzoló bútorok. Az új, szellős vendégtér szeparálható terei egyaránt alkalmasak családi ünnepekre és üzleti találkozókra, míg a rendhagyó tapéták által megrajzolt falakon hol a ’20-as évek, hol a viktoriánus Anglia, hol a polgári Újbuda hangulatában lehet asztalhoz ülni.
A vibe tehát megvan, mint ahogyan vigyáztak az étlapra, az árakra, az adagokra és a kiszolgálásra is.
A VakVarjú Budába betérők hatvan-nyolcvan százaléka törzsvendég, ami egészen más szervizt és kapcsolatkialakítást igényel. A mosolygós és figyelmes személyzet például sokat tesz azért, hogy mindenkit megismerjen és sokkal személyesebb köteléket alakítson ki a vendéggel.
Az talán köztudott, hogy a főváros több pontján működik VakVarjú, ilyen a főként külföldieket fogadó pesti, az ugyancsak törzsvendég-heavy újlipótvárosi, a halas fogásokra kihegyezett Csónakház, vagy a csak nyáron dübörgő beach bistro. Közös bennük, hogy valamitől mindegyik különleges, illetve az étlap jelentős százalékban átfedéseket mutat. Az ízek minden étteremben felismerhetők, az apróbb eltéréseket a vendégigényekhez finomhangolják – ez lehet egy főétel mellé társított másik köret vagy mondjuk másfajta halra épülő főfogás.
A VakVarjú Budában kivételesnek számító módon vissza szoktak térni az elmúlt tizenöt év legnépszerűbb ételei, méghozzá picit újragondolva, picit modernizálva, netán a szezonalitásra figyelve. Alkalmanként akadnak ritkaságok is, köztük lehet például a pacal. Az extra dolgokat leginkább a séf ajánlatában érdemes keresni, merthogy ott tud igazán kiteljesedni Urbán Róbert konyhafőnök fantáziája.
Ami viszont állandó és képtelenség kiradírozni a – kisebb kikacsintásokkal hazai házias ízekre felhúzott – étlapról, az a schnitzel snidlinges bécsi burgonyasalátával, a konfitált marhanyak vadasan, a rosé kacsamell káposztás cvekedlivel és akácmézes almakompóttal, vagy a helyi slágerlistát vezető túrógombóc.
Kiemelendő még a borlap és az italválaszték: a kézműves borok dominálta szortimentben van olyan tétel, melynek pincészete csupán kétféle szőlőből gazdálkodik, mint ahogyan választhatók natúrborok és alkoholmentes válogatások is (érdemes megkóstolni a gin tonicot, ami remek illúzióját adja az „igazinak”). A bátrabbak még kerítést is szaggathatnak, ha valamelyik házi pálinkából kérnek.
Ott jártunkkor igyekeztünk tartalmas és változatos saját menüt összerakni,
ami egyrészt egyszerű, másrészt nehéz feladat volt (marketingből máris beírandó a jeles, mert így vissza kell jönni kipróbálni a többit).
Előételként ropogós kalácsra kenhető lágy kacsamájmousse nyitott, melynek sajátosságát a tokaji borzseléje adta, édességét pedig a körtetextúrák, aztán lélekmelegítő marhahúsleves következett julienne zöldségekkel és svábgombóccal. Utóbbi különlegessége, hogy pirított széle ellenére is nagyon omlós.
A kacsaharmóniát folytatva nem lehetett nem a rosé kacsamellre rámutatni az étlapon – amint kihozták, máris beteljesedett az elsőre a szemünkkel lakunk jól mondás, hát még utána! A káposztás tészta egyébként önmagában is megállná a helyét, a rápakolt kacsamellekkel együtt pedig a bőséges nagymamai vasárnapi ebédek emlékképét hívta elő.
Desszertként még az édes tejföllel meglocsolt, látványra is guszta túrógombóc csatlakozott, ami ilyen előzmények után is annyira eteti magát, hogy alighanem soha nem fog lekerülni az étlapról.
Az ízek tehát háziasak, az adagok pedig ehhez mérten nagyok. Hallottunk egy pletykát, mely szerint ember innen még nem áll föl éhesen. Egy ilyen ebéd végén, ha akarnánk, se tudnánk ezt cáfolni.
(Fotók: VakVarjú étterem)
konyha | vakvarjú buda | házias | újbuda | családias
Kávézót nyitnál? Vagy épp vendégházat? - formabontó képzésekkel vár a Laba és a Skvot
Ezeket az ételeket tedd először a grillre
Nyakunkon a tavasz, és ami még jobb hír, itt a legújabb Roadster magazin is. Mit találunk benne? Találkozunk az amerikai képzőművésszel, Jim Denevannel, aki amellett, hogy land artban utazik, egy csodás rendezvényszervező céget is működtet, amely elképesztő helyeken szervez vacsorákat Kaliforniától kezdve Dél-Afrikán át Toszkánáig. Kifaggatjuk a kultikus Iditarod Trail Race kutyás szánhúzó verseny szervezőjét, a biennáléra készülő Nemes Márton festőművészt, megismerkedtünk a Friluftsliv filozófiával, Arnaud Montagard fotós révén megnézzük, milyen Amerika hátsó udvara, főzünk a 101 Bistróban, és a Totemism legújabb kollekcióját is szemügyre vesszük. ismét látványos, sok állomásos, 220 oldalas tripet alkottunk, szerintünk érdemes lesz benevezni rá. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat, a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!