Close
Orvosságnak indult, az egyik legizgalmasabb párlat lett belőle – Így született a gin

Orvosságnak indult, az egyik legizgalmasabb párlat lett belőle – Így született a gin

A Roadsteren az április az alkoholok nehézsúlyú bokszolóiról, vagyis az égetett szeszekről szól, elsőként a ginnel foglalkozunk. Egyszer minden tisztességes alkoholfogyasztó életében elérkezik a pillanat, amikor az ivást felváltja a kóstolás, a hatás elérését pedig az ízek és az élvezet. Ez egyúttal predesztinálja azt is, hogy a tinédzserkori “mit igyak” lista nyolcvan százalékát kihúzzuk, és csak néhány nemes italtól várunk válaszokat az élet egyetemes kérdéseire. Nálunk ez a shorlist a bor, whiskey és gin hármasában testesül meg – most a borókabogyóval ízesített párlat, azaz a gin kalandos történetébe kortyoltunk egy nagyot.

A gyógyhatásáról már az ókor óta ismert borókabogyót a 11. század környéként kezdték alkohollal keverni, hogy elnyomják a párlatok borzasztó ízét. Nem sokkal később már a pestis elleni orvosságként próbálták használni, kevés sikerrel.

A történetnek itt mégsem lett vége: néhány évszázaddal később a holland Franciscus De La Boe Sylvius orvos és tudós – aki gyomor- és vesebetegségek gyógyszereit kutatta – a borókát gabonaszesszel keverte, hogy érvényesíteni tudja a bogyó vizelethajó hatását. Így született meg 1650 környékén a gin őse, a hollandok és belgák körében máig népszerű genever (jenever).

Nem telt el sok idő, és tucatnyi holland szeszfőzde kezdte újralepárolni a malátapárlatokat elsősorban borókával vegyítve, de gyakran ánizzsal, rozmaringgal, korianderrel, fűszerköménnyel és más gyógy- és fűszernövényekkel együtt, hogy aztán eladják vesebántalmak, gyomorpanaszok és köszvény kezelésére.

Hogy a gin világraszóló siker lett, és nem csak a gyógyhatást keressük ma benne, az főként a nyolcvanéves háborúban, Hollandiában harcoló angol katonáknak köszönhető.

Nem sokkal később Angliában engedélyezték a házi lepárlást, és a sörfőzésre alkalmatlan, rossz minőségű gabonából mérhetetlen mennyiségű gin, és vele együtt több ezer angol ginház született.

Az egykori gyógyszerből hamar ördögi ellenség lett: a gint betegségek és társadalmi bajok okozójának kiáltották ki, ebből a korból maradt fenn a lecsúszott bárokra használt “gin mill” és “gin-joint” kifejezés is. Az 1700-as években gyakoriak voltak az utcai zavargások is az italra kivetett adók miatt, ami rögtön megmagyarázza, miért működött Londonban több mint ezer illegális főzde abban az időben.

Közben a brit gyarmatokon a malária ellenszereként ismert, szénsavas vízben feloldott kinin borzalmasan keserű ízét elkezdték ginnel tompítani, megalkotva tulajdonképpen a gin tonicot.

Amíg a szesztilalom idején denaturált szeszből, borókaaromákkal állították elő illegálisan a “bathtube gin”-eket – ma egyébként így hívják a házi készítésű gineket –, addig a század közepére újabb mélyponthoz érkezett az ital, más alkoholok népszerűsége miatt: a hetvenes években több száz éve működő lepárlóüzemektől igyekeztek megszabadulni a csőd szélére sodródó tulajdonosaik.

Az ezredforduló után aztán helyreállt a világ rendje, és ma, a gin születése után több mint 350 évvel a párlat népszerűbb, mint valaha.

De mégis milyen különböző stílusok alakultak ki az évszázadok során?
#1. London Dry Gin

Az alfa és az ómega. A stílus, ami Londonban kapott szárnyra, bár ma már a világ számos részén készítik. Az 1830-as években megjelent London Drynál alapkövetelmény, hogy kiváló minőségű alapszeszből kell készülnie, ízesíteni pedig kizárólag valódi fűszerek és gyógynövények lepárlásával lehet. A Dry elnevezés abból fakad, hogy a szesz elég tiszta ahhoz, hogy cukrozás nélkül is eltartható és értékesíthető legyen.

 

Neutrális íze és szárazsága miatt ez a típus – közte olyan márkákkal, mint a Tanqueray és a Sipsmith – használható legjobban koktélokhoz, vagy akár gin tonichoz, martinihoz.

#2. Old Tom Gin

Az édesebb stílus. A 18-19. században a legnépszerűbb típusnak számított, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a kevésbé tiszta szeszből készített durvább, karcosabb gint a cukor sokkal simábbá, kellemesebben ihatóvá tette. Martinezt vagy Tom Collinst szigorúan csak ebből!

#3. Plymouth Gin

A Plymouth Gin lényegében egy oltalom alatt álló földrajzi jelzés, amelyet bármely, az angliai Plymouth-ban desztillált gin viselhet. Mára egyetlen márka maradt, a Plymouth, amit a Black Friars Distilleryben, az egykori domonkosrendi kolostorban gyártanak 1793 óta. A Plymouth gin kevésbé száraz, és lágyabb ízű, mint London Dry.

Három változata van: a Regular, a Navy Strength – ez 57%-nál magasabb alkoholtartalmú, amit a legenda szerint a tengerészek úgy ellenőriztek, hogy a puskaporra öntve berobban-e vagy sem –, és a Sloe Gin, amely egy alacsonyabb alkoholtartalmú kökénygin.

Sloe ginek a Sipsmith londoni lepárlójában
#4. Barrel-Aged Gin

A hordós érlelésű gin amolyan vissza a gyökerekhez sztori, azzal a különbséggel, hogy míg régen tárolásra használták a hordókat – és a hozzáadott íz csak mellékhatás volt –, addig ma fűszert, testet adnak vele az italhoz. A gint nem szükséges olyan hosszú ideig érlelni, mint mondjuk egy whiskyt, nagyjából három hónap pont megfelelő.

Szóval, kevés izgalmasabb alkoholos kalandot tudnánk elképzelni a ginek felfedezésénél…

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

Close