Close
Orvosságnak indult, az egyik legizgalmasabb párlat lett belőle – Így született a gin

Orvosságnak indult, az egyik legizgalmasabb párlat lett belőle – Így született a gin

Egyszer minden tisztességes alkoholfogyasztó életében elérkezik a pillanat, amikor az ivást felváltja a kóstolás, a hatás elérését pedig az ízek és az élvezet. Ez egyúttal predesztinálja azt is, hogy a tinédzserkori “mit igyak” lista nyolcvan százalékát kihúzzuk, és csak néhány nemes italtól várunk válaszokat az élet egyetemes kérdéseire. Nálunk ez a shorlist a bor, whiskey és gin hármasában testesül meg – most a borókabogyóval ízesített párlat, azaz a gin kalandos történetébe kortyoltunk egy nagyot.

A gyógyhatásáról már az ókor óta ismert borókabogyót a 11. század környéként kezdték alkohollal keverni, hogy elnyomják a párlatok borzasztó ízét. Nem sokkal később már a pestis elleni orvosságként próbálták használni, kevés sikerrel.

A történetnek itt mégsem lett vége: néhány évszázaddal később a holland Franciscus De La Boe Sylvius orvos és tudós – aki gyomor- és vesebetegségek gyógyszereit kutatta – a borókát gabonaszesszel keverte, hogy érvényesíteni tudja a bogyó vizelethajó hatását. Így született meg 1650 környékén a gin őse, a hollandok és belgák körében máig népszerű genever (jenever).

Nem telt el sok idő, és tucatnyi holland szeszfőzde kezdte újralepárolni a malátapárlatokat elsősorban borókával vegyítve, de gyakran ánizzsal, rozmaringgal, korianderrel, fűszerköménnyel és más gyógy- és fűszernövényekkel együtt, hogy aztán eladják vesebántalmak, gyomorpanaszok és köszvény kezelésére.

Hogy a gin világraszóló siker lett, és nem csak a gyógyhatást keressük ma benne, az főként a nyolcvanéves háborúban, Hollandiában harcoló angol katonáknak köszönhető.

Nem sokkal később Angliában engedélyezték a házi lepárlást, és a sörfőzésre alkalmatlan, rossz minőségű gabonából mérhetetlen mennyiségű gin, és vele együtt több ezer angol ginház született.

Az egykori gyógyszerből hamar ördögi ellenség lett: a gint betegségek és társadalmi bajok okozójának kiáltották ki, ebből a korból maradt fenn a lecsúszott bárokra használt “gin mill” és “gin-joint” kifejezés is. Az 1700-as években gyakoriak voltak az utcai zavargások is az italra kivetett adók miatt, ami rögtön megmagyarázza, miért működött Londonban több mint ezer illegális főzde abban az időben.

Közben a brit gyarmatokon a malária ellenszereként ismert, szénsavas vízben feloldott kinin borzalmasan keserű ízét elkezdték ginnel tompítani, megalkotva tulajdonképpen a gin tonicot.

Amíg a szesztilalom idején denaturált szeszből, borókaaromákkal állították elő illegálisan a “bathtube gin”-eket – ma egyébként így hívják a házi készítésű gineket –, addig a század közepére újabb mélyponthoz érkezett az ital, más alkoholok népszerűsége miatt: a hetvenes években több száz éve működő lepárlóüzemektől igyekeztek megszabadulni a csőd szélére sodródó tulajdonosaik.

Az ezredforduló után aztán helyreállt a világ rendje, és ma, a gin születése után több mint 350 évvel a párlat népszerűbb, mint valaha.

De mégis milyen különböző stílusok alakultak ki az évszázadok során?

#1. London Dry Gin

Az alfa és az ómega. A stílus, ami Londonban kapott szárnyra, bár ma már a világ számos részén készítik. Az 1830-as években megjelent London Drynál alapkövetelmény, hogy kiváló minőségű alapszeszből kell készülnie, ízesíteni pedig kizárólag valódi fűszerek és gyógynövények lepárlásával lehet. A Dry elnevezés abból fakad, hogy a szesz elég tiszta ahhoz, hogy cukrozás nélkül is eltartható és értékesíthető legyen.

Neutrális íze és szárazsága miatt ez a típus – közte olyan márkákkal, mint a Tanqueray és a Sipsmith – használható legjobban koktélokhoz, vagy akár gin tonichoz, martinihoz.

#2. Old Tom Gin

Az édesebb stílus. A 18-19. században a legnépszerűbb típusnak számított, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a kevésbé tiszta szeszből készített durvább, karcosabb gint a cukor sokkal simábbá, kellemesebben ihatóvá tette. Martinezt vagy Tom Collinst szigorúan csak ebből!

#3. Plymouth Gin

A Plymouth Gin lényegében egy oltalom alatt álló földrajzi jelzés, amelyet bármely, az angliai Plymouth-ban desztillált gin viselhet. Mára egyetlen márka maradt, a Plymouth, amit a Black Friars Distilleryben, az egykori domonkosrendi kolostorban gyártanak 1793 óta. A Plymouth gin kevésbé száraz, és lágyabb ízű, mint London Dry.

Három változata van: a Regular, a Navy Strength – ez 57%-nál magasabb alkoholtartalmú, amit a legenda szerint a tengerészek úgy ellenőriztek, hogy a puskaporra öntve berobban-e vagy sem –, és a Sloe Gin, amely egy alacsonyabb alkoholtartalmú kökénygin.

Sloe ginek a Sipsmith londoni lepárlójában
#4. Barrel-Aged Gin

A hordós érlelésű gin amolyan vissza a gyökerekhez sztori, azzal a különbséggel, hogy míg régen tárolásra használták a hordókat – és a hozzáadott íz csak mellékhatás volt –, addig ma fűszert, testet adnak vele az italhoz. A gint nem szükséges olyan hosszú ideig érlelni, mint mondjuk egy whiskyt, nagyjából három hónap pont megfelelő.

Szóval, kevés izgalmasabb alkoholos kalandot tudnánk elképzelni a ginek felfedezésénél…

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom