Close
Szavakkal nehezen visszaadható kaland egy túra Patagóniában

Szavakkal nehezen visszaadható kaland egy túra Patagóniában

A világ légdélibb csücskén minden lassabban történik. Jéghideg szél tombol, és akár nyáron is nyakunkba kaphatunk egy hóvihart. Lagúnák, gleccserek és füstölgő hegyek váltják egymást, továbbá könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak a semmiből előbukkanó kóbor kutyák kezdenek üldözni. Élmények Patagóniából. 

Patagónia a földgolyó azon része, amit nem lehet összehasonlítani semmilyen más hellyel, és nem is lehet elképzelni addig, amíg az ember nem teszi be a lábát erre a vad vidékre. A gránitcsúcsok csupán háromezer méteresek, de alakjuk olyan jellegzetes, hogy szinte minden más hegycsúcs közül a legszebbnek hatnak.

A gleccserek táplálta folyók türkizkék tavakba ömlenek, és a színükről is meg lehet azonnal állapítani, hogy mind jéghideg. A szél szinte állandóan tombol, s Patagónia egyik mondása szerint –

El viento nos amontona, vagyis a szél összehoz minket

– épp ez boronálja össze azokat, akik beleszeretnek ebbe a tájba.

A puma nem szereti az emberhúst.

Ezt a bölcs tanácsot Pablótól kaptam, aki pumavadász Patagóniában. Mindig van nála pisco, méghozzá a jobb fajtából. A pisco nyomokban alkoholt tartalmaz – később kiderül, hogy mennyire. Pablóval a Torres del Paine Nemzeti Parkban, Chilében találkoztam, mert Pablo a vadászat mellett chilei hegyi vezető is. Persze a chilei jelzőt zsigerből utasítaná vissza, ő ugyanis patagóniai. Pablo bókolni is tud. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy mielőtt egyedül nekivágtam a Torres del Paine szeles ösvényeinek, utánam kiabált, hogy ha a puma mégis megkóstol, az csak annak köszönhető, hogy kivételesen finom a húsom. Ezzel a megnyugtatott, és elindultam az ötnapos túrán.

Túrák a Torres del Paine Nemzeti Parkban

A túra Puerto Natalesből indul, oda legcélszerűbb repülővel eljutni az argentin El Calafaten vagy Chiléből Punta Arenason keresztül. Innen rendszeresen indulnak buszjáratok a Torres del Paine Nemzeti Parkba. A túrán két opció létezik: vagy egyedül vágunk neki, sátorral és élelemmel, vagy túravezetőt fogadunk, aki mindent elintéz.

Az ötnapos W túra körülbelül ezer dollárba kerül teljes ellátással, az O nevű túra ára pedig ezerötszáz dollár, viszont nyolc napig tart. Egynapos túrákat is kínálnak százhúsz dollárért, de ha már elkeveredtünk a világ végére, mindenképp érdemes több napra beköltözni a parkba.

Patagóniában egyetlen dolog biztos: a szél tombol, és a viharos széllel bármelyik pillanatban akár nyáron is megérkezhet egy hóvihar.

Nyakamba is kaptam egy hózáport abban a pillanatban, ahogy beléptem a Torres de Paine Nemzeti Parkba. De ahogy jött, ment is, és fantasztikus fényeket hagyott maga után, gyorsan lefényképeztem a Laguna Amargát, ami a bejárattól másfél órányi gyaloglásra található. Itt volt az első kemping, ahol letáboroztam. A kemping fölött feltűntek a tornyok: a Torre Sur (2500 m), a Torre Central (2460 m), és a Torre Norte (2260 m).

A Hosteria de las Torres nem egy kemping, hanem inkább egy hatalmas üdülőfalu hotellel és étteremmel, a hotel bárjában pedig lámaszőr székeken lehet sörözni. Itt találkoztam Pablóval, aki úgy ismeri a Torres del Painét, mint a tenyerét. Másnap korán indultam, mert tudtam, hogy ha a tornyokat felhőtakaró nélkül szeretném lefotózni, akkor korán kell odaérnem. A négyórás utat hátizsákkal két és fél óra alatt futottam le.

Az út a Campamento Chileno mellett vezet, ami egy erdei tábor, azok szoktak itt letáborozni, akik a Circuito nevű körutat csinálják. Itt is található egy menedékház. A Torres Del Paine-ban két hivatalos túraútvonal járható: az egyik a Circuito, azaz körtúra, ami több mint egy hétig tart. A másik a doble W, vagyis dupla W, ami arról kapta a nevét, hogy ha lerajzolnánk az útvonalat, az egy W betűt formázna. Én ezt, a rövidebbet választottam, mert öt nap alatt végig lehet baktatni.

Aki nem járt még chilei erdőben, nem ismeri ezt a bolygót

A Campamento Chilenótól egy olyan erdőben száguldottam végig, amihez foghatót még nem láttam. Itt megértettem a chilei száműzött költőt, Pablo Nerudát, aki ezt írta: aki nem járt még chilei erdőben, nem ismeri ezt a bolygót. A tornyokhoz érve elképesztő szépségű lagúnát találtam.

Másnap korán indultam a Campamento Los Cuernos, azaz a következő tábor felé. Lagúnák mellett vezetett a tizenegy kilométeres út, én Pablo tanácsára felmentem a Valle Bader nevű völgybe, ahonnan rá lehetett látni az egész vidékre. A Los Cuernos tábor sokkal szűkösebb helyre épült, mint a Las Torres, de egy hatalmas türkizkék vizű tó partján áll. Van zuhanyzója és étterme, bárral.

Igaz, az élelmiszerkészletet nem itt lehet feltölteni, mert a mogyorós csokin, tonhalkonzerven és kólán kívül még azt hiszem, sört lehetett kapni.

Én egy üveg kólával beértem, Pablo (akivel ebben a táborban is találkoztam, mert ő kliensekkel ugyanazon az útvonalon túrázott) rögtön le is nyúlta a felét azzal, hogy jó lesz a piscóba. Tényleg jó volt.

Másnap reggel hétkor ébredtem, és elindultam a Valle Frances-be. A Valle Frances, azaz  a Francia Völgy a Francia Gleccser mellett vezet a katlan végéig, amit a Paine nagy részét határoló hegycsúcsok lánca ölel körbe. A Cerro Barilocheról nappal folyamatosan hatalmas robajjal zúdulnak le a lavinák, gyakorlatilag mászhatatlan ez az oldal a folyamatos lavinaeső miatt. Egyszer egy barilochei hegymászócsapat próbálkozott a lehetetlennel, de egy lavina lesodorta őket. Emlékükre nevezték el a csúcsot Barilochei csúcsnak. Irdatlan szélben haladtam a tizenkét kilós zsákkal, a szememből folyt a könny a szél miatt, a talaj mocsaras volt.

A Valle Frances-ben egy gerincen vezet az út, ahol olyan széllökések nehezítették meg a perceket, hogy kapaszkodnom kellett a fákba. A hat kilométeren ezer métert kellett emelkedni, néhol sziklás terepen. Az ösvény már rég eltűnt, csak gondoltam, hogy nyilván a legmagasabb pontig kell mászni, néhol vízfolyásban, néhol mohás terepen.

Iszonyú jó érzés volt egyedül lenni majdnem a világ végén.

Kicsivel több, mint húsz kilométer után érkeztem meg a Pehoe táborhelyre. A tábor egyik része a megszokott luxushotel, a másik a kemping, de az is a legjobb fajtából. A kemping része egy nagyon ötletes, kör alakú épület, egy pagoda, ahol főzni és enni lehet, egy igazi közösségi helyiség. Itt várt a már barátommá lett Pablo, és rögtön egy rántottás szendvicset nyomott a kezembe. Korábban ugyan azt állította, hogy tud főzni, de éhes ember ne panaszkodjon.

Másnap a Grey Gleccserhez indultam. Elképesztően szép volt, akárcsak a hozzá vezető út. A tóparton a sziklaszirteken keresztül vezet a számomra még mindig meglepően karbantartott ösvény, a lustább, vagy inkább gazdagabb turisták a tavon hajókáznak fel. Gyalogszerrel oda-vissza hat órán át tart a túra a gleccser mellett. Délután hajóval mentem a park kijáratához, és irány Puerto Natales, ahol életem legjobb lazacvacsorája várt. Másnap visszautaztam Argentínába.

El Chalten, a füstölgő falu

Ezt a kis falut 1985-ben kezdték el felépíteni, ez az hely, ahol pontosan azok a dolgok vannak, amire egy hátizsákos túrázó vagy hegymászó vágyik. Se több, se kevesebb. Akadnak kicsi hostelek, szállodák, remek argentin steakeket kínáló éttermek, és borozók. És a kedvencem, az empanadas bár. Ezek argentin töltött tésztafélék, amivel remekül ki lehet húzni egy hosszú túrát.

El Chaltén neve indiánul füstölgő hegyet jelent, a névválasztás az indiánoknál nem igazán hasraütés-szerűen történhetett: a Chaltent körülvevő hegyek ugyanis valóban az év túlnyomó részében felhőben vannak. Olvastam is az útikönyvben, hogy ha a Cerro Torre tiszta, akkor futni kell, hogy még le is lehessen fotózni. Én futottam is, dacolva a chalteni kóborkutya-sereggel. Mire felértem, el is kúsztak szépen a felhők, ami maradt, az direkt jót tett a képnek. Elindultam a másik jellegzetes gránitcsoporthoz, a Fitz Royhoz.

Az út csodaszép erdőkben vezet, hamarosan újabb lagúnák mellett haladtam el. A Fitz Roy azonban nem volt kegyes hozzám, felhő takarta el. Másnap újra felmentem és ültem három órát arra várva, hogy kibújjon a felhőkből. Nem bújt ki egészen, de így még misztikusabbnak is nézett ki.

Másnap egy újabb vadásszal akadtam össze. Úgy tűnt, ez az argentinok vérében van, de nem erről volt szó.

A család megélhetése miatt kell sokuknak vadászni. A hús ugyanis nagyon drága, ha a család húst akar, ő fogja a puskáját, és elmegy egy guanacót, azaz lámát lőni. Ilyenkor több száz kiló húst tud elraktározni egy időre. Egy guanacót lőhet le, többet nem, mert csak a család élelmezése megengedett. A húst pedig eladni nem lehet.

Patagóniát nem csak amiatt nevezik a világ végének, mert valóban ott van, a világ legdélibb csücskében, hanem mert azon kevés helyek közé tartozik, amely még megőrizte a táj vadságát, és ahol a természeti elemek kedvükre tombolnak.

Patagóniában az ember biztosan lelassul, és ha akarja, ha nem, átjárja a pura vida filozófiája.

Ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy az élet egyszerű, de nagyszerű, ha méltósággal tekintesz rá, ám ezt csak lelassulva értheted meg. Ha elég időt töltesz a világ végén, biztosan bekövetkezik.

A kaland folytatódik
Megjelent a Roadster magazin második nyomtatott kiadása, amelyben ismét olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szebb lett, mint az első szám, reméljük, neked is tetszeni fog. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom