Close
Szavakkal nehezen visszaadható kaland egy túra Patagóniában

Szavakkal nehezen visszaadható kaland egy túra Patagóniában

A világ légdélibb csücskén minden lassabban történik. Jéghideg szél tombol, és akár nyáron is nyakunkba kaphatunk egy hóvihart. Lagúnák, gleccserek és füstölgő hegyek váltják egymást, továbbá könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak a semmiből előbukkanó kóbor kutyák kezdenek üldözni. Élmények Patagóniából. 

Patagónia a földgolyó azon része, amit nem lehet összehasonlítani semmilyen más hellyel, és nem is lehet elképzelni addig, amíg az ember nem teszi be a lábát erre a vad vidékre. A gránitcsúcsok csupán háromezer méteresek, de alakjuk olyan jellegzetes, hogy szinte minden más hegycsúcs közül a legszebbnek hatnak.

A gleccserek táplálta folyók türkizkék tavakba ömlenek, és a színükről is meg lehet azonnal állapítani, hogy mind jéghideg. A szél szinte állandóan tombol, s Patagónia egyik mondása szerint –

El viento nos amontona, vagyis a szél összehoz minket

– épp ez boronálja össze azokat, akik beleszeretnek ebbe a tájba.

A puma nem szereti az emberhúst.

Ezt a bölcs tanácsot Pablótól kaptam, aki pumavadász Patagóniában. Mindig van nála pisco, méghozzá a jobb fajtából. A pisco nyomokban alkoholt tartalmaz – később kiderül, hogy mennyire. Pablóval a Torres del Paine Nemzeti Parkban, Chilében találkoztam, mert Pablo a vadászat mellett chilei hegyi vezető is. Persze a chilei jelzőt zsigerből utasítaná vissza, ő ugyanis patagóniai. Pablo bókolni is tud. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy mielőtt egyedül nekivágtam a Torres del Paine szeles ösvényeinek, utánam kiabált, hogy ha a puma mégis megkóstol, az csak annak köszönhető, hogy kivételesen finom a húsom. Ezzel a megnyugtatott, és elindultam az ötnapos túrán.

Túrák a Torres del Paine Nemzeti Parkban

A túra Puerto Natalesből indul, oda legcélszerűbb repülővel eljutni az argentin El Calafaten vagy Chiléből Punta Arenason keresztül. Innen rendszeresen indulnak buszjáratok a Torres del Paine Nemzeti Parkba. A túrán két opció létezik: vagy egyedül vágunk neki, sátorral és élelemmel, vagy túravezetőt fogadunk, aki mindent elintéz.

Az ötnapos W túra körülbelül ezer dollárba kerül teljes ellátással, az O nevű túra ára pedig ezerötszáz dollár, viszont nyolc napig tart. Egynapos túrákat is kínálnak százhúsz dollárért, de ha már elkeveredtünk a világ végére, mindenképp érdemes több napra beköltözni a parkba.

Patagóniában egyetlen dolog biztos: a szél tombol, és a viharos széllel bármelyik pillanatban akár nyáron is megérkezhet egy hóvihar.

Nyakamba is kaptam egy hózáport abban a pillanatban, ahogy beléptem a Torres de Paine Nemzeti Parkba. De ahogy jött, ment is, és fantasztikus fényeket hagyott maga után, gyorsan lefényképeztem a Laguna Amargát, ami a bejárattól másfél órányi gyaloglásra található. Itt volt az első kemping, ahol letáboroztam. A kemping fölött feltűntek a tornyok: a Torre Sur (2500 m), a Torre Central (2460 m), és a Torre Norte (2260 m).

A Hosteria de las Torres nem egy kemping, hanem inkább egy hatalmas üdülőfalu hotellel és étteremmel, a hotel bárjában pedig lámaszőr székeken lehet sörözni. Itt találkoztam Pablóval, aki úgy ismeri a Torres del Painét, mint a tenyerét. Másnap korán indultam, mert tudtam, hogy ha a tornyokat felhőtakaró nélkül szeretném lefotózni, akkor korán kell odaérnem. A négyórás utat hátizsákkal két és fél óra alatt futottam le.

Az út a Campamento Chileno mellett vezet, ami egy erdei tábor, azok szoktak itt letáborozni, akik a Circuito nevű körutat csinálják. Itt is található egy menedékház. A Torres Del Paine-ban két hivatalos túraútvonal járható: az egyik a Circuito, azaz körtúra, ami több mint egy hétig tart. A másik a doble W, vagyis dupla W, ami arról kapta a nevét, hogy ha lerajzolnánk az útvonalat, az egy W betűt formázna. Én ezt, a rövidebbet választottam, mert öt nap alatt végig lehet baktatni.

Aki nem járt még chilei erdőben, nem ismeri ezt a bolygót

A Campamento Chilenótól egy olyan erdőben száguldottam végig, amihez foghatót még nem láttam. Itt megértettem a chilei száműzött költőt, Pablo Nerudát, aki ezt írta: aki nem járt még chilei erdőben, nem ismeri ezt a bolygót. A tornyokhoz érve elképesztő szépségű lagúnát találtam.

Másnap korán indultam a Campamento Los Cuernos, azaz a következő tábor felé. Lagúnák mellett vezetett a tizenegy kilométeres út, én Pablo tanácsára felmentem a Valle Bader nevű völgybe, ahonnan rá lehetett látni az egész vidékre. A Los Cuernos tábor sokkal szűkösebb helyre épült, mint a Las Torres, de egy hatalmas türkizkék vizű tó partján áll. Van zuhanyzója és étterme, bárral.

Igaz, az élelmiszerkészletet nem itt lehet feltölteni, mert a mogyorós csokin, tonhalkonzerven és kólán kívül még azt hiszem, sört lehetett kapni.

Én egy üveg kólával beértem, Pablo (akivel ebben a táborban is találkoztam, mert ő kliensekkel ugyanazon az útvonalon túrázott) rögtön le is nyúlta a felét azzal, hogy jó lesz a piscóba. Tényleg jó volt.

Másnap reggel hétkor ébredtem, és elindultam a Valle Frances-be. A Valle Frances, azaz  a Francia Völgy a Francia Gleccser mellett vezet a katlan végéig, amit a Paine nagy részét határoló hegycsúcsok lánca ölel körbe. A Cerro Barilocheról nappal folyamatosan hatalmas robajjal zúdulnak le a lavinák, gyakorlatilag mászhatatlan ez az oldal a folyamatos lavinaeső miatt. Egyszer egy barilochei hegymászócsapat próbálkozott a lehetetlennel, de egy lavina lesodorta őket. Emlékükre nevezték el a csúcsot Barilochei csúcsnak. Irdatlan szélben haladtam a tizenkét kilós zsákkal, a szememből folyt a könny a szél miatt, a talaj mocsaras volt.

A Valle Frances-ben egy gerincen vezet az út, ahol olyan széllökések nehezítették meg a perceket, hogy kapaszkodnom kellett a fákba. A hat kilométeren ezer métert kellett emelkedni, néhol sziklás terepen. Az ösvény már rég eltűnt, csak gondoltam, hogy nyilván a legmagasabb pontig kell mászni, néhol vízfolyásban, néhol mohás terepen.

Iszonyú jó érzés volt egyedül lenni majdnem a világ végén.

Kicsivel több, mint húsz kilométer után érkeztem meg a Pehoe táborhelyre. A tábor egyik része a megszokott luxushotel, a másik a kemping, de az is a legjobb fajtából. A kemping része egy nagyon ötletes, kör alakú épület, egy pagoda, ahol főzni és enni lehet, egy igazi közösségi helyiség. Itt várt a már barátommá lett Pablo, és rögtön egy rántottás szendvicset nyomott a kezembe. Korábban ugyan azt állította, hogy tud főzni, de éhes ember ne panaszkodjon.

Másnap a Grey Gleccserhez indultam. Elképesztően szép volt, akárcsak a hozzá vezető út. A tóparton a sziklaszirteken keresztül vezet a számomra még mindig meglepően karbantartott ösvény, a lustább, vagy inkább gazdagabb turisták a tavon hajókáznak fel. Gyalogszerrel oda-vissza hat órán át tart a túra a gleccser mellett. Délután hajóval mentem a park kijáratához, és irány Puerto Natales, ahol életem legjobb lazacvacsorája várt. Másnap visszautaztam Argentínába.

El Chalten, a füstölgő falu

Ezt a kis falut 1985-ben kezdték el felépíteni, ez az hely, ahol pontosan azok a dolgok vannak, amire egy hátizsákos túrázó vagy hegymászó vágyik. Se több, se kevesebb. Akadnak kicsi hostelek, szállodák, remek argentin steakeket kínáló éttermek, és borozók. És a kedvencem, az empanadas bár. Ezek argentin töltött tésztafélék, amivel remekül ki lehet húzni egy hosszú túrát.

El Chaltén neve indiánul füstölgő hegyet jelent, a névválasztás az indiánoknál nem igazán hasraütés-szerűen történhetett: a Chaltent körülvevő hegyek ugyanis valóban az év túlnyomó részében felhőben vannak. Olvastam is az útikönyvben, hogy ha a Cerro Torre tiszta, akkor futni kell, hogy még le is lehessen fotózni. Én futottam is, dacolva a chalteni kóborkutya-sereggel. Mire felértem, el is kúsztak szépen a felhők, ami maradt, az direkt jót tett a képnek. Elindultam a másik jellegzetes gránitcsoporthoz, a Fitz Royhoz.

Az út csodaszép erdőkben vezet, hamarosan újabb lagúnák mellett haladtam el. A Fitz Roy azonban nem volt kegyes hozzám, felhő takarta el. Másnap újra felmentem és ültem három órát arra várva, hogy kibújjon a felhőkből. Nem bújt ki egészen, de így még misztikusabbnak is nézett ki.

Másnap egy újabb vadásszal akadtam össze. Úgy tűnt, ez az argentinok vérében van, de nem erről volt szó.

A család megélhetése miatt kell sokuknak vadászni. A hús ugyanis nagyon drága, ha a család húst akar, ő fogja a puskáját, és elmegy egy guanacót, azaz lámát lőni. Ilyenkor több száz kiló húst tud elraktározni egy időre. Egy guanacót lőhet le, többet nem, mert csak a család élelmezése megengedett. A húst pedig eladni nem lehet.

Patagóniát nem csak amiatt nevezik a világ végének, mert valóban ott van, a világ legdélibb csücskében, hanem mert azon kevés helyek közé tartozik, amely még megőrizte a táj vadságát, és ahol a természeti elemek kedvükre tombolnak.

Patagóniában az ember biztosan lelassul, és ha akarja, ha nem, átjárja a pura vida filozófiája.

Ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy az élet egyszerű, de nagyszerű, ha méltósággal tekintesz rá, ám ezt csak lelassulva értheted meg. Ha elég időt töltesz a világ végén, biztosan bekövetkezik.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Close