Close
Évtizedekkel előzte meg a korát a küklopszlámpás csodaautó – A Tucker-sztori

Évtizedekkel előzte meg a korát a küklopszlámpás csodaautó – A Tucker-sztori

Több márkatörténetre, vagy egy márka több évtizednyi történetére való innovációt sűrített bele néhány évbe Preston Tucker, akinek majdnem sikerült megvalósítania álmát. Még így is maradandót alkotott, és sikerült a frászt hoznia a Detroiti Hármakra.

Biztonsági utascella, biztonsági öv, balesetnél összecsukló kormányoszlop, befecskendezős motor, négy tárcsafék, kanyarfényszóró – ma átlagos megoldások az autóiparban.

Na de az 1940-es évek végén?!

Rövid visszatekintés: azokban az években kezdődött el a szovjet személyautó-tömeggyártás a Németországból jóvátétel néven ellopott Opel Kadett-gyártósorokról legördülő Moszkvics 400-asokkal, a BMW egyetlen bevételt termelő autója az olasz licenc Isetta volt, Japánban pedig szinte csak motorkerékpárokból és teherautókból állt a járműgyártás.

Szóval ezekben az években egy Preston Tucker nevű ember előállt egy olyan kocsi tervével, amely méltán vonta magára vevők és konkurensek figyelmét. Tuckernek személyautó-építései tapasztalatai nem voltak, különleges járműveket viszont tervezett korábban is. A harmincas évek egyik legismertebb amerikai versenyautó-konstruktőrével együtt alapította meg a Miller–Tucker céget. Edsel Ford, Henry Ford fia rögtön rendelt is tőlük tíz darabot, a rövid határidő miatt viszont az elkészült versenykocsik is kiestek, ezzel nagyjából véget is ért az ígéretes vállalkozás.

Tucker önállóan folytatta: Michiganben megalapította saját mérnökirodáját, és a hadsereg számára

1938-ban készített egy keskeny, 4,5 tonnás, 180 km/h végsebességre képes páncélautót.

Személykocsik sem tudtak akkoriban száznyolcvannal menni, egy gumikerekes tanktól pedig ez maga volt a fénysebesség. Erre a sereg sem volt felkészülve, nem is rendeltek a Tucker Tigerből, pedig még érdekesebbek lehettek volna a második világháború – amerikaiak részvételével zajló – csatáiról készült dokumentumfilmek. A gépesített lövegtoronyra viszont lecsaptak, a torpedónaszádoknál és vadászbombázóknál is alkalmazták – a második világháború nagyon kevés pozitív következményének egyike, hogy Preston Tucker meggazdagodott.

Tuckernek nemcsak pénze és elképzelése volt, hanem a hatalmas autóipari konszerneknél sokkal gyorsabban is tudott reagálni a megváltozott fogyasztói szokásokra, még ha talán akkoriban nem is létezett ez a kifejezés. Minden más autónál korszerűbb, erős, takarékos, megfizethető kocsival akarta kielégíteni a háború után autóra vágyó tömegeket, mellesleg megreformálta volna az autógyártást úgy általában.

Szakított a hagyományos orrmotoros építésmóddal, és az áramvonalas, hatszemélyes karosszéria hátuljába építette a

9,6 literes, hathengeres, közvetlen befecskendezéses boxermotort.

Csak százötven lóerőt tudott, maximális fordulatszáma ezerkétszáz volt (ez alig több egy mai kocsi alapjáratánál), a világgazdaság is gyorsabban pörgött fel nála, viszont valószínűleg az emberiség utolsó túlélője is láthatta volna még működésben. Hallani pedig a szomszéd államból is lehetett. Az automata váltó az Egyesült Államokban akkor sem volt ritkaság, a Tucker Torpedóba viszont fokozatmentes automata került.

De messze nem ez volt ez egyetlen különlegessége a kocsinak. A vezető középen, két utas között ült, ugyanígy sorakoztak a fényszórók is, amelyek közül a középső a kormánnyal együtt mozogva bevilágított a kanyarba – 1946-ban. Bár a Torpedo még amerikai mércével is méretes, több mint öt és fél méteres volt, tömege nem érte el a két tonnát, 0,3-as légellenállási együtthatója pedig akkoriban maga volt a csoda.

Tárcsafékeket és független kerékfelfüggesztést kapott, és addig példátlan biztonsági arzenált, amely biztonsági utascellából, bukócsövekkel megerősített tetőből, ütközésnél összecsukódó kormányoszlopból, biztonsági övekből, biztonsági üvegből és balesetnél kieső szélvédőből állt.

A termelés beindításához és a további fejlesztésekhez Tuckernek nem volt elég pénze, de szerzett hitelt, amiből reklámokra is költött, az emberek pedig érthető módon megőrültek a korát évtizedekkel megelőző autóért.

Több tízezer megrendelés futott be rá úgy, hogy a vevők élőben is nem is látták.

Ennek megfelelően hatalmas érdeklődés kísérte a hivatalosan Tucker 48-nak nevezett prototípus 1947 júniusában megtartott chicagói bemutatóját. Preston Tucker állítólag arra kérte a zenekart, hogy olyan hangosan játsszon, amennyire csak tud, hogy ne tűnjön fel annyira a motorhang. Nem ez volt az egyetlen gond, látszott, hogy a kocsi még nem szériaérett, és a sajtóban is megjelentek olyan tudósítások, amelyek egyszerűen csalásnak nevezték Tucker még csak félig-meddig valóra vált álmát.

A Detroiti Hármak, vagyis a General Motors, a Chrysler és a Ford ennek ellenére aggódva figyelte a semmiből megjelent, az ő autóiknál sokkal ígéretesebb konstrukcióval próbálkozó Tuckert, és sokak szerint ők lobbizták ki, hogy csalás miatt nyomozás induljon ellene. Ez elég volt ahhoz, hogy a részvényesek azonnal kivonják a pénzüket, és mire 1950-ben az eljárás – felmentéssel – véget ért, a cég már rég becsődölt. Preston Tucker külföldre költözött, majd 1956-ban meghalt. Életéről Francis Ford Coppola forgatott filmet 1988-ban, a Tucker, az autóbolond (eredetiben: Tucker – The Man and His Dream) főszereplője Jeff Bridges volt.

Összesen ötvenegy darab, általában Tucker Torpedóként emlegetett Tucker 48 készült, negyvenhét még működőképes, két-három millió dollárért cserélnek gazdát nagy ritkán.

Ez is érdekelhet:

Close